Tettenérés

Egyik jó barátom kisebbik fia, Ottó a rendőrség kötelékébe állott, miután letette vizsgáit. Már az iskolában nagy jövőt jósoltak neki, mert leleményes volt, minden helyzetben feltalálta magát. Igazi rendőrnyomozói erényekkel rendelkezett. Felettesei többször megdicsérték. Fáradhatatlan volt a munkabírása. Egyre-másra oldotta meg a rábízott feladatokat.
Szabad idejében engem is többször meglátogatott, ilyenkor elbeszélgettünk egy csésze fekete mellett. Nagyon érdekelt a munkája, amely izgalmakban bővelkedett. Egy-egy rajtaütés, tettenérés, aztán az elfogás technikája.
Egy meghitt beszélgetés alkalmával elmesélte nyomozói munkájának egyik történetét. Ez még a kezdet kezdetén volt.
„Aznap éppen szabadnapos voltam – kezdte az emlékezést. – Gondoltam, kiszellőztetem az agyamat, sétálok egy nagyot, kimegyek a Városligetbe is. Szerettem mindig oda járni…”
Már alkonyodott lassan, amikor Ottó, a fiatal nyomozó elindult a Városligetbe. Az Abonyi utcán ment végig, ez volt a megszokott útvonala. Alig akadt járókelő az utcán, a nagy nyári melegben aludtak a kertes házak is. Csupán az egyik épület előtt pillantott meg egy idősebb asszonyt. Kis táskát szorongatott a hóna alatt. A kapu előtt ácsorgott, be-benézett az udvarra a magas vaskerítés fölött.
„Ügyet sem vetettem rá – emlékezik a találkozásra. – Semmi rendkívülit nem észleltem rajta, bandukoltam tovább, s a Városligetben nagyot sétáltam. Alaposan kiszellőztettem a fejemet. Este moziba akartam menni, de aztán semmi sem lett belőle. Ugyanazon az útvonalon ballagtam hazafelé, és az Abonyi utcában kivel találkozom? Ugyanazzal az idősödő asszonnyal. No, jó, talán vár valakit, találkája van, vagy látogatóba indult ismerőséhez, de zárva van a kapu. Mentem tovább, s akkor egyszerre csak villámcsapásként hasított belém a gyanú. Már a Radnóti-gimnázium előtt jártam…”
Gondolatban ott, az iskola előtt visszaidézte az elmúlt hónapok eseményeit. Több bejelentés is érkezett a rendőrségre akkoriban a kerületből, hogy szervezett fosztogatóbanda tevékenykedik a kertes házakban. Az udvari ablakon át hatolnak be a lakásokba, és ellopják az értékesebb tárgyakat. Feltörik a szekrényeket is pénz után kutatva. Hátha ilyen elkövetővel találkozott?
„Egy ideig ácsorogtam az iskola kerítésénél, aztán visszafordultam. Igyekeztem olyan látszatot kelteni, mintha csak egyszerű járókelő lennék, aki hazafelé tart. Amikor a ház előtt ácsorgó asszony közelébe értem, rágyújtottam. Figyeltem minden mozdulatát, rezdületét. Azon tűnődtem, vajon mi lehet a hóna alá szorított szatyorban. Megeshet, hogy betörőszerszámokat rejteget…”
Közbeszóltam, hogy talán egyszerű lett volna igazoltatni, s minden kiderül. Ottó azonban csak mosolygott közbevetésemen. „Nem lehet csak úgy igazoltatni valakit az utcán. Mondjuk egy békés járókelőt” – érvelt.
„Akkor?” – néztem rá kérdőn. „Mi történt?”
„Nem is gondolná az ember, én magam is meglepődtem. Az asszony szembenézett velem, és szelíd hangon megkért, segítsek neki kinyitni a zárt kaput. Csak fel kell kapaszkodni a kerítésen, benyúlni, egy szögön lóg a kulcs, nyissam csak ki, mert neki fontos dolga van a házban. Annyira meglepődtem, hogy szó nélkül teljesítettem a kérését. A kulcsot megtaláltam, a kaput kinyitottam, s követtem az asszonyt. Határozott léptekkel ment az egyik pincelakás bejáratához, ott megkocogtatta az ajtót, majd, amikor nem kapott választ, intett, hogy nyissam ki az ablakot. Csak be kellett nyomnom. No most! – gondoltam. Most fülön csípem. Idegen lakásba akar behatolni. Letartóztatom… Előállítom!”
„Sikerült?” – kérdeztem. „Bevallotta?”
„Fenét. A benyomott ablakon át két kölyökcica bújt elő nyávogva. Az asszony erre kibontotta a csomagját, kivett belőle egy tálkát, majd egy üveg tejet, és megetette a macskákat. Barátnője cicáit. Mert a gazdájukat kórházba vitték a mentők. De üzent neki. Ültünk a lépcsőn csendben, és néztük áhítattal, hogyan lefetyelik a tejet a cicák. Hát ez volt az én első intézkedésem eredménye.”