Torzó ég és föld között

Eszményképeit a televízióműsorokban keresi a modern ember, a kortárs képzőművészektől a legritkább esetben vár és kap eligazítást. Maguk az alkotók is tanácstalanok, nem tudják, hogy világunkban miként lehet közel vinni az emberiséghez, hívőkhöz és istentagadókhoz a hit világát. Nemcsak a szocializmus igájából úgy-ahogy szabadult országokban került válságba a keresztény indíttatású szépművészetek sora, Európa-szerte holtpontra jutott a vallásos téma ábrázolása a képzőművészet szinte minden ágában, műfajában. Karácsony közeledtével négy olyan alkotót kérdeztünk e válságról, akik számára az élet nagy kalandja a keresztény tanítás „leképezése” festményen, szobron, textilen, népi faragványon: szerintük mit adhat a harmadik évezred művészete ajándékul a hívőknek, megváltásként a hitetleneknek? Udvardi Erzsébet, Péreli Zsuzsa, Schrammel Imre és Béki Márton, úgy tűnik, ismeri a megoldást. Ki-ki a maga módján.

Udvardi Erzsébet, akit katolikus festőként tartanak számon, így sóhajt:
– Istenem, két évezred alatt mennyi kép ábrázolta a megváltás csodáját!
Feje fölött infúziós palack, éjjeliszekrényéhez két botot támasztottak. Ha majd fel tud kelni, azzal próbáljon meg közlekedni, mondják. A lázmérőt könyvjelzőül használja képes albumában, aligha véletlen, hogy advent első vasárnapján a Máriát és gyermekét aranyszínbe öltöztető festményt jelzi vele.
– Kis falvak kápolnáiban és hatalmas katedrálisokban, kódexek lapjain, mozaikfalakon, képeslapokon, filmvásznon, hittel és hit nélkül, minden ábrázolás egyetlen mondatról szólt: „… és az ige testté lőn, és miköztünk lakozék.” Két évezreden át sem tudta senki és semmi elvenni az emberiségtől ezt a mondatot – folytatja a 73 esztendős festőművésznő, akinek oly sok oltárképével találkozhatni nyugat-dunántúli templomokban, Duna menti kápolnákban. Udvardi Erzsébet nem akkor kezdett el szentképeket festeni, amikor – a rendszerváltozás után – a vallásos téma zöld jelzést kapott. Akkor is fontos fejezete volt munkásságának az Újszövetség, a keresztény hitvilág, amikor ezért még a hivatalos képzőművészeti életből való kiközösítés volt a „fizetség”. Hitét a bajai szülői házból vitte át csorbítatlanul a budapesti tanulóéveken (nem volt könnyű, az istentagadásra, vallásüldözésre is szakosodott Rákosi Mátyás uralkodott az idő tájt) és tovább, a badacsonytomaji műteremig. A kórházi megpróbáltatásokat azért vállalta az esztendő utolsó hónapjaiban, mert fájó végtagjai miatt „csak” akvarellezésre futotta erejéből. Táblaképeket nem tudott festeni, pedig új megrendelés vár rá, a Makovecz Imre tervei által újjáépített templomban az ő oltárképét akarja látni a dunántúli kis település, Uzsabánya népe.
– Milyen sokan szerették volna, hogy a remény, amelyet karácsony fénye ad az emberiségnek, eltűnjön az életünkből! Mennyi negatív erő, tiltás és komor hallgatás! De itt vagyunk, élünk és reménykedünk. A festő töpreng is, mit tegyen a harmadik évezred elején. Én azt mondom, próbálja folytatni azt az utat, amelyet a nagy elődök mutattak. Giotto, Fra Angelico, Leonardo, Tintoretto, Rembrandt, M. S. mester, Maulbertsch – csodálatos ez a múlt, miért kellene szántszándékkal elfelejteni azokat az értékeket, azt a festészeti tudást, amely a századok távlatából is tündöklővé teszi a műveiket? Bach muzsikája után mindig lehet Bartók-műveket hallgatni, de Rembrandt festménye mellé képtelenség egy Picasso-képet akasztani! Miközben a bizonytalan értékeket teremtő XX. század a tagadás szellemében mindenáron olyat szeretett volna produkálni, „amilyen még nem volt”, fokozatosan feledésbe merültek a festészet alapszabályai. A festék nem vált színné, csak rikító anyag lett a vásznon, az idomok eltorzultak. Olykor sejteni sem lehet, mit akar kifejezni a művész munkájával. Megfeledkezünk az alkotás ősi vágyáról: ábrázolni, feloldani vagy megosztani a szívszorító emberi magányt, közvetíteni a létezés csodáit.

Schrammel Imre a meglepetések művésze. A kilencvenes években karneváli álarcok mögé bújtatott porcelánfiguráival ejtette gondolkodóba az embereket, most a földtörténeti őskorokat, a görög-római mitológiát, a keleti kultúrákat és a jelenünkhöz sok tekintetben hasonlatos kora középkori keresztény hitvilágot jeleníti meg munkáival. A létezés alapvető dilemmáiról, a teremtett világ és az ember, ember és ember kapcsolatáról tesz fel kérdéseket önmagának – mondja –, s mert művészete az anyaghoz köti, nem pedig a szóhoz, azokkal az alakzatokkal kísérli meg a válaszadást, amelyeket e régi korok mesterei is használtak. Egyházi iskolába járt, tanáraitól, a piarista szerzetesektől azonban nem mindig kapta meg az őt leginkább izgató kételyekre a kamaszlelket megnyugtató feleleteket. Természetesen az iskola falain túl uralkodó, általános agymosással hivatalossá tett ideológiától, a marxizmustól sem. Sodródott az ötvenes évek zavaros világában – meséli –, s közben, mert művészpályára készült, olyan eszmei és erkölcsi fogódzókat keresett, amelyeknek segítségével legszemélyesebb közlendőit a tanult technikákkal adhatja közre. A főiskolán sok mindent megtanult a keramikus legfontosabb matériájáról, az agyagról, de ez a sok is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy önmagát kifejezhesse. Régi korok mestereinél kereste a titok nyitját, Itáliában, majd pedig egy váratlan utazásnak köszönhetően Kínában. Egyszer egy XVIII. századi tiroli fafaragó műhelyekben sorozatban gyártott, késő barokk kori Krisztus-corpust hozott neki valaki. A figura mindkét karja letörött. Ég és föld közötti villámhárítónak tűnt Schrammel Imrének ez a torzó, olyan szobornak, amely tömörebben fogalmazza meg a hitbéli tételeket, mintha épségben maradt volna a kereszthalálával megváltást elhozó istenember-faragvány. Több szoborváltozatot is készített tehát, természetesen agyagból, e csonka Krisztus ihletésére. Az egyik svájci kolostorba került, a másik afrikai hittérítők kápolnájába. Miként a művész maga, Isten messzi földön élő szolgálói is megérezték talán e torzóban azt a mindnyájunk sorsában, életében és halálában meglevő „átmenetet” égi és földi lét között, amelyet ez a mű kifejez.
– Átmeneti korban él az emberiség – tűnődik Schrammel Imre –, mi, magyarok pedig a Kárpát-medence lakóiként az átmenetinél is átmenetibb időket élünk. Mindennapjainkban durván csapnak össze a világszerte viruló, ám egymásnak ellentmondó elvek és gondolatok.
Aki Nyugat-Európa békésebb tájairól érkezik, talán nem is érti a mi megszenvedett kapcsolódásunkat a keresztény hithez. Az 1956-os forradalom emlékére rendezett Schrammel-kiállítás egyik német látogatója döbbenten kérte számon a művésztől – miközben a megcsonkított testű, halott fiát karjai közt tartó Máriát, a nyolcvanas években készült Pietát szemlélte –, miért „szentségtelenítette meg” a Megváltót.
– Hosszan kellett magyaráznom neki – mondja a művész –, hogy Mária nekünk, magyaroknak, mióta első királyunk az oltalmába ajánlotta az országot, a patrónánk is, égi édesanyánk. Patrona Hungariae. A trianoni országcsonkítás idején talán nem pártfogolt bennünket? Nem vigyázott eléggé ránk? Az ölében tartott megtört testű, halott fiú – a mi szegény hazánk e kompozícióban. Keserűségemben, tehetetlen dühömben mintáztam meg így, nem az evangéliumi történettel, hanem a mi históriánkkal perlekedve. Sem a földrajzi környezetünktől, sem a megélt történelmünktől nem szabadulhatunk, amikor a keresztény tanításokat akarjuk a magunk okulására „lefordítani”. Megesik olykor, hogy megértik végül az idegenek ezt a mi különös hitünket. Az a műgyűjtő például, aki az egyik Pietám előtt állva nem tudta torzóként elfogadni Krisztus alakját, a másik, hasonló indíttatású kompozíciómat megvásárolta gyűjteménye számára. Ezúttal Mária alakjához is régi fafaragvány szolgált mintául, a historikus festők, Székely Bertalan, Lotz Károly használt efféléket, talán még Benczúr Gyula is. Nem modellekkel dolgoztak, korhű viseletekbe bújtatott fabábukkal beállított jeleneteket festettek meg hatalmas tablóikon. Agyagba mintáztam mind a kettőt, a hajlítható karú fabábut is a XIX. századból, a letört karú Krisztus-szobrocskát is a XVIII. századból. Majd pedig tetemes mennyiségű homokkal borítva satuba szorítottam őket. Kíváncsi voltam, hogy milyen védekező formát vesz fel ilyen hatásnak kitéve az agyag. Általában hagyom érvényesülni az anyag törvényeit. Munkáimat semmi módon nem kozmetikázom, nemcsak a formájukat, hanem a színüket is az anyag adja. Meg a tűz. Ketten dolgozunk tehát, az agyag és én. Mint egy jó házasságban, mind a kettőnk „akarata” érvényesül, többnyire fele-fele arányban. Így születnek madonnáim és szentjeim is, gyakran csak utólag értesülök róla én is, hogy az egyik Mária, a másik Szent Johanna… Nem tudom, hogy az én módszerem mi módon szerezhetne általánosabb érvényt, mit mondhat a többi ember, művész és befogadó számára. Én így tudom összerakni a magam igazságait. Elmúlt korok töredékeiből, olykor a sötétben tapogatózva, azon igyekezvén, hogy az erővonalak láthatóvá váljanak. De a nem látható részeket is igyekszem „élethűen” megmintázni. Nagy tanulság volt látni Pompeji romjait, ahol húszméternyi vulkáni hamu alatt dermedt meg minden az élet és a halál küszöbén. Hát nem erre a pillanatra vagyunk mi is a leginkább kíváncsiak, hívők és hitetlenek, mindannyian?

Béki Márton faragványait a televízióban láttam először. Ritka magyar állatfajtákról szólt a műsor, jelesül a szürke marháról, amelynek – a szakértők állítása szerint – szinte minden porcikája hasznosítható. Hatalmas, üreges szarvából, a tülökből például fúvós hangszer is, dísztárgy is készíthető. Nagy mesterei voltak régente ezeknek a készítményeknek a csordapásztorok. Béki Márton, ha hozzájut, dísztárgyat farag a Hortobágyi Nemzeti Park védett állatainak szarvából. A legeslegszebb tárgy, amely kezei közül kikerült – ezt mutatta a televízió is –, Szűz Máriát ábrázolja gyermekével. Az anyát és égi magzatát a hagyományos magyar pásztorművészet pompás díszítőmotívumai veszik körül, akárha mennyei virágoskertben élnének. Mária alakját XIX. századi német imádságoskönyvből másolta ki a mester, a díszítőmotívumokat jeles néprajztudományi kiadványokból. Máriás faragványt Béki Márton mindössze kettőt készített, az egyiket Habsburg Ottónak ajándékozta Nagymaros lakossága, a másikat a Béki család őrzi a családfő sok más munkája, Duna-kavicsból faragott apró szentek és Krisztus-fejek mellett. A népművészet mestere lehet ez a kellemes polgári környezetben élő, hatvanöt esztendős ember? – találgatja a míves faragványokat szemlélő látogató. Kisvártatva rádöbben azonban, hogy olyan kiváló manuális adottságokkal megáldott, önképzésre tán holtáig boldogan vállalkozó férfiú vendége, akinek nem engedte meg a sors, hogy talentumával szabad akarata szerint sáfárkodjék. Képességeit, igaz, már első tanítói felismerték, beiskolázták az ország legjobb képzőművészeti középiskolájába. 1952-t írtak, az újságcímek szerint a dolgozó nép tehetséges fiai előtt minden pálya nyitva állt. Béki Márton azonban nem a „dolgozó népnek”, hanem Újpest tűzoltóparancsnokának volt a fia, s amikor a kerület egyik nagy textilraktára tüzet fogott, az egész családnak bűnhődnie kellett a „szabotázs” miatt. El kellett hagyniuk otthonukat, a fővárost, a gyermeknek az iskolát is. Az édesanya belehalt a megpróbáltatásokba. Apa és fia tovább akart élni, úgy, ahogy lehetett. A fiú, búcsút mondva a művészpályáról szőtt álmoknak, először segédmunkásnak állt, azután, amikor már csak kevesen tartották számon, hogy „a nép ellenségének” gyermeke, a szerszámkészítő mesterségig vitte. Családos emberként, a szép Dunakanyar megállapodott polgáraként csak élete delén gondolhatott arra, hogy a képzőművészettel kötött gyermekkori ismeretségét föl lehetne eleveníteni. Zebegényi muzeológusok biztatták, érdemes folytatnia festészeti s művészettörténeti stúdiumait.
Ma két nagy szenvedély tartja fogságában Béki Mártont. Az egyik a Duna, a másik a népművészet. A Dunát akvarelljein örökíti meg, népművészeti ismereteit kőbe, fába faragva kamatoztatja. Szürkemarha-tülkön is. A település, amelynek polgára, számon tartja képességeit. Ha elkorhad a temető nagy keresztje (azt mondják, még a XVIII. században faragták vagy a XIX.-ben), hozzá viszik, restaurálná legjobb tudása szerint. Ha rézdomborítású keresztutat álmodik a városka magának, ezzel az álommal is a nyugdíjas szerszámkészítőhöz kopogtatnak be. Ha Habsburg Ottó látogat Nagymarosra, Béki Márton munkájával örvendeztetik meg a Mária-tiszteletéről híres királyi fenséget.
Két–háromszáz éve talán minden magyar településnek volt legalább egy olyan ezermestere, mint amilyen a Dunakanyarban Béki Márton. Ma jó, ha egy ilyen van az országban. És azt az egyet is az átkozott Rákosi-rendszernek köszönhetik polgártársai. Mert gondoljuk el, mi történt volna ezzel az emberrel, ha sínen hagyják az ötvenes években? Bedarálja a szocialista realizmus? Kiröpíti az országból ’56 vihara? Pártmegrendelésekkel keresi kenyerét a hatvanas–hetvenes években? A harmadik évezred kapujában aligha múlatta volna Szűz Mária-faragványokkal az idejét. Márpedig a tülökre faragott istenanyakép nélkül szegényebb volna a világ.

Péreli Zsuzsa textilművész nagy tehetségű, materialista felfogású családból származik. Nagyapja az Európa-szerte tisztelt grafikusművész, Pérely Imre volt, édesanyja, Péreli Gabriella a hatvanas–hetvenes években az irodalmi életben és a sajtóban szerzett nevet magának. A középiskolás Péreli Zsuzsát a szülőházzal szembeni lázadás vitte a kereszténység közelébe. Húszéves korában rendszeresen látogatta az egyetemi templomot.
– Gaál Ferenc beszédeit hallgattam – mondja –, rendszerint Pilinszky János állt előttem. Jó társaságba kerültem. Az egyetemi templomban egyetlenegyszer sem fogott el az az érzés, amely gyermekkoromban kerített hatalmába, hogy tudniillik az Isten és az ember között ott áll – gyarlón és ügyefogyottan – a pap, piszkos a cipője, hibás a beszéde, és nekem ez köti le a figyelmemet, nem pedig Isten közelsége. Aztán ismét templom nélküli évek következtek, majd pedig felemelő, szent ismeretségeket adott az élet. A hamburgi katolikus akadémián állíthattam ki munkáimat, a tárlat védnöke az akkor már nagybeteg, de bámulatra méltóan tevékeny Csilla von Boeselager volt, a munkáimat, mert késve érkeztek meg a tárlat színhelyére, a Máltai Szeretetszolgálat első embere, Kozma Imre segített felfüggeszteni a falra. Közvetlen közelről tapasztalhattam, hogy a hit által megerősített lélek mi mindenre képes. Az 1989 decemberében – a televíziónak, ennek a sátáni eszköznek az ihletésére! – gyapjúból és aranyszálakból szőtt Madonnámat a gyászkárpitok klasszikus szabályait felrúgva készítettem. Töltényhüvelyeket, lehallgatókészülékeket, értéktelenné vált pénzérméket, börtönkulcsokat szőttem bele, így akartam a valamikor kastélyok falára szánt, előkelő műfajjal mindennapjaink megrázó eseményeit – 1989-ben a romániai forradalom döbbenetes fordulatait – megjeleníteni. Szellemi közösséget a preraffaelitákkal és a régi gödöllői művészekkel vállalok, szeretném is utánozni az életüket – folytatja Péreli Zsuzsa. – De minden tanítványi tiszteletemet és jólneveltségemet sutba vágom, ha fontos, drámai közlendőim vannak kortársaim számára. Aki életet ad, halált is ad, mondom pufók Jézuskájú, lehunyt szemeinek tanúsága szerint befelé figyelő Boldogasszony című munkámmal. Ez az 1987-ben szőtt Mária koponyát tart a jobb kezében. Miként a spanyolországi, itáliai, de magyar földön is itt-ott még látható csodatévő szent szüzeknek, neki is kérelmező- és hálaadó táblácskák függenek a képmásán, gyógyítsa meg, akinek beteg a keze, a lába, de gyógyítsa meg ezt a kicsi Magyarországot is, a térképét nemzetiszínű szalaggal tűztem a kép szélére. Kérésem meghallgatásra talált, 1987 után azért sokat javult hazánk állapota. Több Madonnát szőttem már, mert jelzése s jelentése van számomra a gyermekét ölében tartó Máriának. Áldás és szenvedés számára ez a gyermek, van olyan textilem, amellyel ennek a megrázó felismerésnek a pillanatát akartam kifejezni. Imaszőnyeg című művemen Kelet és Nyugat szövéstechnikáját szerettem volna összekapcsolni, a gobelint a népi szövéssel. Ez a Mária büszke a gyermekére: nem az áhítatot, nem is az aggodalmat látni arcvonásain, hanem az egyszerű, természetes büszkeséget. Miként a gyermeküket megmutató édesanyák ábrázatán általában.
– Nemcsak a gyermekkel áldott asszonyok, de az angyalok is gyakran megjelennek a textiljein.
– Régebben kedves, griberlis, jelentős súlyfelesleggel rendelkező angyalkákat szőttem – mondja a művész. – A kilencvenes években született Szegény angyalom azonban már szomorúan lebeg ég és föld között, alatta sivár lakótelep, köntösén pénzérmék, lefelé húzzák, szárnyai az ég felé mutatnak. Egészen Aubussonig repített engem ez a Szegény angyal, az európai gobelinművészet fellegváráig. „Elintézte”, hogy önálló kiállításon mutatkozhassam be a Musée Departemental de la Tapisserie-ben. Hálából megszőttem az aranyszínben tündöklő, „gazdag” angyalt is, ő égi s földi vágyainkat próbálja egyensúlyban tartani. Jó volna, ha az idők végezetéig sikerülne neki.
– Péreli Zsuzsa nem veszi körül magát a saját munkáival, azt szereti, ha jó helyre kerülnek a műterméből.
– Ha kívülről-belülről melegítenek, ha elgondolkodtatnak, ha szárnyra kap általuk a képzelet – mondja. – Találjon önmagára, aki szemléli őket. Ismerjen rá a világra. Az a művész, aki egyes szám első személyben csak saját fájdalmát, akaratát örökíti meg, maga is részt vesz abban a világméretű szellemi leigázásban, amelynek elszenvedői vagyunk.