Nehéz körülmények közt, az indiai Ladakhban forgatták le a Szamszárát. Tashi, az ifjú láma hároméves meditáció után tér vissza szerzetestársai közé. Hormonok feszengenek az ifjú testben, amelyek kitörésre várnak. A spirituális és a világi lét közötti útkeresés, szent, idős, bölcs tapasztalt emberek és a szerzetesi lét nyújtotta biztonság, vagy a testi gyönyöröket is kínáló, ám annál zavarosabb világi élet? A szamszára a születés, a halál és az újjászületés körforgása. Mozgatórugója életünk három mérgező tényezője: a gyűlölet, az irigység és a nem tudás. A buddhisták célja elérni a megvilágosodást és kimenekülni e körforgásból.
A helyszín Ladakh, India egyik legeldugottabb vidéke, terméketlen hideg kősivatag a Himalájában. A világ egyik legmagasabban fekvő emberlakta területe, télen mínusz harminc fok zimankóval. Mégis földművesek, nomádok, pásztorok és szerzetesek földje. Rideg környezet, gyönyörűen fényképezve, útkeresés a sziklák és hatalmas szakadékok közt, tűz, víz, föld, levegő, a történésekkel változó évszakok közt. Mégsem veszünk el a természeti szépségekben, ezen képek mind a vívódás kiteljesítőivé, megvilágosítóivá emelkednek. Tashi három év után, első ránézésre öreg aggastyánként hagyja el remetebarlangját, éli egy darabig a szerzetesek életét, rengeteg kérdéssel, kétellyel. Egy éjjel el is szökik, megmártózik a folyóban, aztán a faluban folytatja életét, ahol megismerkedik Pemmával, akit hamarosan feleségül is vesz. Kinyílik előtte a világ: megtapasztalja az emberi irigység, gonoszság, hazugság, gyűlölet, üzletiesség, a „gonosz” világi lét visszáságait is.
Pan Nalin főszereplői profi színészek, a mellékszereplők többsége helybéli vagy legalábbis a környező vidék lakója. Az alakítások természetesek, nem lóg ki semmiféle lóláb. S habár nem a buddhizmusról szól a film, bepillanthatunk a szerzetesek életébe – kicsit másképpen, mint eddig –, megismerhetünk egy-két bölcsességet, amely semmiképpen sem árthat senkinek.
(Szamszára. Német–francia film. 138 perc. Rendezte: Pan Nalin. Forgalmazza a Budapest Film.)

Miért nem hihetünk az ellenzéki szavazóknak?