A bomba találta könyv

Tudom, közhely a könyvek sorsának kapcsán a régi mondást idézni: habent sua fata libelli. Fortunatus Hueber 1686-ban Münchenben megjelent krónikájának egy sérült példánya kapcsán ennél pontosabb kesergés mégsem juthat eszünkbe. Ez a könyv csaknem háromszáz éven keresztül volt a budai ferenceseké: előbb vízivárosi zárdájuk könyvtárában őrizték, majd a II. József elrendelte kényszerű költözködésükkor átszállították az országúti kolostorba. Sokan forgatták, a kötet elrongyolódását azonban nem a gyakori használat okozta. Az utolsó lap bejegyzéséből tudjuk meg, mi szakította csaknem ketté a tekintélyes méretű, 1451 oldalból álló, 33 centiméteres bőrkötéses kötetet. A bejegyzés a következő: „1945. február hónapban az egyik bomba az ablakból kiszakította a mellékelt szöget, a könyv mellett a falba sodorta, a mint látható, de visszapattant, és így rongálta meg a könyvet. 1945. május 28-án, P. Kaizer Ferdinánd.”
A rendház történetének legnehezebb napjai voltak ezek. Az utókor szerencséjére a történelmi időket a szerzetesek számtalan napi teendőjük mellett is megörökítették a Historia Domusban. A könyv kálváriája persze eltörpül azon megpróbáltatások mellett, amelyeken a ház lakói és a hozzájuk menekültek mentek keresztül. Ötvenkilenc éve történt:
„1944. december 14. A napi kenyérfejadag 15 dkg lesz. Híveink aggodalommal néznek a jövőbe, de bíznak a jó Istenben. Szinte vakmerően várják a csodát. A gyóntatószékben sok a munkánk. A lapok az oroszok támadásának sikertelenségéről számolnak be. Mindenki Pécs felől várja a támadást. Mint derült égből a villám, olyan hihetetlenül hangzik december 23-án a hír: Budakeszin vannak az oroszok. December 24. Délután 5 órakor tartottuk az éjféli misét. Híveink nagy számban jelentek meg, és járultak a szentáldozáshoz. December 25. Délelőtt 12-kor esett a kertbe az első akna, amelyik szilánkja majdnem megsebesítette a szobájában tartózkodó Tóth Parméniusz szabó testvért. Délután 2 órakor zárdánk tetőszerkezetének gerincét találták el, de a mennyezetet nem ütötte át. Páran a ház tagjai közül már nem mernek emeleti cellájukban lakni, hanem az ebédlőben készítettek fekvőhelyet. December 26. Az oroszok aknái már több házat megrongáltak. Egyre gyakrabban hullanak az aknák, és – bár nagyobb kárt nem okoznak – kényelmetlennek látszik a templomban misézés. Elhatároztuk, hogy a vasárnapi miséket már az óvóhelyen tartjuk meg. December 30-án, mikor P. Szabó Lipót megáldotta a népet, mintha a pokol minden hatalmassága rázúdult volna a világra, úgy ontották a Sztalin-orgonák a halált és pusztulást okozó lövedékeket. A húsz percig tartó, mindent megremegtető zaj elmúltával zárdánk szörnyű képet mutatott. A szomszédos iskola telitalálatot kapott, és súlyosan megsebesítette Móra József elemi iskolai igazgatónak, egyházközségünk tanácstagjának feleségét, aki bele is halt a sérülésekbe, és kertünkben temettük el. Az óvóhelyeket P. Csaba és P. Szerén buzgólkodása hálóhellyé varázsolta. Az év végi hálaadást a nagy óvóhelyen tartottuk meg. 1945. január 14. A veszélyes napok legveszélyesebbike. Már korán reggel kezdődött a tánc. Istenkísértésnek látszott kimeni az aknazáporba. Megható volt az atyák készülődése. Egy-egy sarokban bűnbánó lélekkel fogadták egymástól a feloldozást. És bátran mentek a veszélybe. Csak kaputól kapuig lehetett menni, annyira dolgozott a rata és hullott az akna. P. Csaba egyik legnehezebb napja ez volt. Amikor a Fény utcából a Chemiai intézetbe igyekezett, akkor búgott el felettük vagy hat bombázó. Kapualj hiányában a Gázgyár kerítésének falához lapult. A percek óráknak tűntek fel. Pár napig nem merte elhagyni a házat. Szinte csodálatos módon sietett a Gondviselés segítségünkre. Schlederer pék felajánlotta az óvóhelyre menekültek számára szükséges kenyeret. Teljesen díjtalanul. Naponta 50 kg kenyeret hoztak! Február 11. Krebsz Antal, házunk régi dolgozója meghalt. Előzőleg megsebesült egy aknaszilánktól. Ma reggel a földön találtam ágya mellett. Csak nyöszörgött. Behoztuk egy cellába, és feladtuk az utolsó kenetet. Anélkül, hogy eszméletre tért volna, átköltözött a másvilágra. Feltűnt, hogy értékei, órája, pénztárcája eltűntek. RiP! Tetőnk templomon, zárdán nagyon megrongálódott. Tornyaink szörnyen megtépázottak. Megmaradt két harangunk közül az egyik lezuhant, a másik használhatatlan. Templomunk boltozatain legalább ötven belövés észlelhető. A főoltár képe darabokra szakadt. Áldoztatórácsunkat megrágták a lovak. Templomunk ablakaiból még mutatóba sem maradt meg egy. Az egész utcában mindenütt tető nélküli házak, kiégett lakások. A Duna hídjai közül egy sem maradt meg. Csonkjuk szörnyűvé teszi a Dunát. A királyi palota kiégve, a kápolna eltűnt. Február 13. Megkezdtük a romeltakarítás munkáját. Mindnyájan fizikai munkát végzünk. A templom megtisztítása az első dolgunk, hiszen lovak voltak benne, és a német kitörés alkalmával két sebesült németet lőttek le benne. A szentmiséket továbbra is az ebédlőben tartjuk…”