Túlzás azt gondolni, hogy kilencven napra szűkült az az idő, mely alatt így vagy úgy, de hosszú távra eldől a magyar termőföld sorsa?
– Lényegében nem túlzás. Ugyanis csak a csatlakozás pillanatáig születhetnének olyan magyar jogszabályok, melyek – sajátos helyzetünkkel indokolhatóan – eltérnek az Európai Unió alaprendelkezéseitől. Léteznek aztán olyan feladatok is, melyeket május elseje után is el lehet végezni, legalábbis az alatt a hét, esetleg tíz év jogharmonizációs türelmi idő alatt, melyet a kormány az Európai Uniótól a csatlakozási tárgyalások során kialkudott.
– Az előző hét második felében megkezdte előkészítő munkáját a nemzeti agrárkerekasztal – de a kormány részéről máris fölmerült, hogy mégsincs szükség mindent felölelő eszmecserére. Ezen az erősen kétséges létű fórumon ön milyen – májusig meghozandó – rendelkezéseket sürgetne?
– Az interjút annak reményében adom, hogy a kormány nem meri elodázni a konszenzuskeresést. Ha a földtörvény változatlan formában érné meg a csatlakozás napját, a mostani földhasználók a használat jogán, a külföldi tulajdonszerzés korlátozásának a megszűntével, vagyis az említett hét–tíz év letelte után mind érvényesíthetnék az elővásárlási jogukat. Még akkor is, ha külföldiek, sőt spekuláns külföldi „cápák”… Ezért fontos, hogy a kormányzó és az ellenzéki politikai erők, az agrárium kis- és nagyüzemi szereplői egyezségre jussanak. Méghozzá abban, hogy – a gazdálkodási formától függetlenül – a hazai földhasználók, vagyis a magyar magánszemélyek kerüljenek előnyös vásárlási helyzetbe a földpiac szabaddá tételekor. A magyar gazdálkodó helyzetbe hozatala csak úgy valósítható meg, ha a földtörvény határozottan megszüntené annak lehetőségét, hogy a honi haszonbérlőkhöz hasonlóan a külföldi haszonbérlőknek is elővásárlási joguk legyen a földpiac liberalizálása után.
– A „vegytiszta” liberálisok és az idegen tőke érdekbarátai ilyenkor szeretnek nacionalizmust kiáltani…
– Vagyunk még páran az országban, akik az érzelmi szempontot sem szégyellik… Akiknek nem közömbös, hogy a magyar termőföld használata évezredes hagyomány szerint a magyar parasztság sorsával forrt össze. De mondhatok „józanabb” érvet is, hogy miért nem lenne szabad könnyen átengedni földjeinket a külföldinek. Ha már övé egy itteni termőterület, övé az annak megfelelő rész a Brüsszelből Magyarországnak átutalt támogatásból is. Ráadásul az uniós támogatás mellé a hazai központi költségvetésből is oda kell rakni egy támogatási hányadot. Tehát hová kerül végső soron az adófizetőink pénze? A határon kívülre, hiszen – az eddigi tapasztalatok szerint – a kintről jött gazdálkodó a magyar államtól kapott támogatásokat és az itt képződött jövedelmét előszeretettel használja fel saját hazájában.
– Úgy tudni, hogy saját berkeiben a kormány már a nemzeti kerekasztal előkészítése előtt is dolgozott a földtörvény újabb módosításán.
– A tervből csak részanyagok jutottak el hozzám; ezek alapján azt mondhatom, hogy többek között jó irányú, de korántsem elégséges változtatásokat is tartalmazott. Bizakodó vagyok a tekintetben, hogy a szóban forgó kérdésben megszületik a széles körű konszenzus. A megyei agrárkamarák elnökeinek többsége elengedhetetlennek tartja az elővásárlási jog nemzeti érdekű szűkítését. Végre érdekazonosság és egyetértés van a magyar agrárium eltérő gazdasági formát képviselő szereplői között, a magángazdálkodóktól a termelőszövetkezeti múlttal rendelkező részvénytársaságokig.
– A parlamenti pártok, a nagy agrár-érdekképviseleti szervezetek és a kamarát is magában foglaló agrárgazdasági tanács, valamint a kormány elvileg mind azt vallja, hogy hosszú távra szóló lépésekben meg szeretne egyezni. Az ilyen intézkedéseknek, alapelveknek mennyiben kellene a magyar mezőgazdaság védelmét szolgálniuk a csatlakozás esetleges negatív hatásaival szemben?
– Most, mikor még nincs megkötve a kezünk, nem nyugodhatunk bele abba, hogy egy évtized múlva az öszszes termőterület akár egyharmadának búcsút mondjunk. Ezt éreznie kell a ma kormányzó politikai erőknek is, ha másért nem, hát azért, mert ha ilyen meghatározó időkben mostohán kezelnék a földügyet, annak a levét sok választási cikluson keresztül ihatnánk. A megfelelő elvi és jogi szabályozásra annál inkább szükség van, mivel a csatlakozás után négy éven keresztül a mi gazdálkodóink a teljes uniós normatív támogatásnak csak egy részét kapják. Első évben mindössze az egynegyedét! Tőkeerős, évtizedek óta „agyontámogatott” külföldi gazdálkodókkal hogyan is tudna harcba szállni a magyar gazda a saját szülőföldjének termőterületeiért? Szabad-e figyelmen kívül hagyni hátrányos és kései indulását, a szűkös támogatást, vagy éppen a többéves aszályt és óriási értékesítési gondjait? Hol van itt az esélyegyenlőség?!
– Hogyan lehetne távlatilag a nemzeti szempontokat minél teljesebben érvényesíteni?
– Ehhez Dániára kellene vetni „vigyázó szemünket”. Ott a gazdaságok, hogy úgy mondjam, együtt mozognak a hozzájuk kapcsolódó földterületekkel. Az öt év helyben lakás alapvető feltétele a dán termőföld megvásárlásának, és elővásárlási jogot élvez például, aki éppen akkor szerezte meg szakirányú diplomáját, és még nincs földje, illetve az, akinek a területe szomszédos az eladásra kínálttal. Az adott terület ára nem az eladó és a vevő alkujából következik, hanem független értékbecslő szervezet állapítja meg azt. Nincs árverseny, csak kedvezményezetti sorrend, így csak negyedik-ötödik lépcsőben kerülhet szóba a nem helybeli érdeklődő. A dán példa adaptálásával körülbelül ugyanazt lehet elérni, mint most a későbbiekre nézve fenntarthatatlan kategorikus tiltással: a hazai föld nemzeti kézben tartását. Később már a földárak további emelkedése is minket segít…
– Hol tart most ez a kiegyenlítődési folyamat?
– Egy hektár – hangsúlyozottan átlagos minőségű – magyar föld ára ma már 500–600 ezer forint körül mozog a nyugati határrészen. Ez körülbelül egynegyede a határ túloldalán lévő földek hektáronkénti árának. Tehát afelé haladunk, amiről beszéltem, hiszen a kárpótlási folyamat tetőzésekor, 1994–95 körül még csak átlag 20–30 ezer forintba került egy hektár hazai föld. Akkor az osztrák termőföld – amelynek hektáronkénti átlagára 2,5–3 millió forintot tett ki, és ez nem változott – még ennek durván százszorosába került… De amíg a kigyenlítődés nem megy teljesen végbe, óriási igazságtalanság volna a magyar gazdálkodót egyszerűen odavetni a piaci törvényeknek.
– A dán modellen kívül milyen további intézkedéseket tartana szükségesnek a csatlakozást követően, de a földpiac külföldiek előtti megnyitását megelőzően?
– Az átmeneti hét, esetleg tíz haladékként kapott évben, amíg tiltva van a külföldi természetes és jogi személyek földvásárlása, rendezni kellene a korábbi években született zsebszerződések ügyét. Az a cél, hogy a háttérben megkötött egykori jogi kiskapukat, joghézagokat kihasználó szerződések soha ne léphessenek életbe. A kamarában mi a magyar törvények vagy legalábbis a törvények szelleme kijátszásának tizenegy típusát számoltuk össze. Most csak egyet említek: az olyasféle opciós háttérszerződést, amelynek lényege, hogy a megvett terület az után kerül az eladótól a külföldi vásárló tulajdonába, miután megszűnik a tulajdonszerzési korlátozás. Ezek érvényét például úgy lehetne meggátolni, hogy az ingatlan-nyilvántartásban, amelyben a tulajdonosváltás majdan realizálódna, új földadásvételi formanyomtatványt követelünk meg a felektől. Mivel ehhez új hitelesítő aláírások kellenének, lehetőség nyílna a jótékony visszarendeződésre. Nagyon fontos, hogy a zsebszerződést kötött külföldi, látva a szilárd nemzeti konszenzust tükröző intézkedéseket, elbizonytalanodjék a korábbi terveit illetően!
– Ehhez elszámoltatásra már nem volna szükség?
– Dehogynem. A magam részéről szorgalmazom, hogy a végleges tulajdonba kerülés meggátolására országszerte térképezzék föl a külföldiek illegális földszerzéseit. Emlékezzünk a korábbi kormány rendelkezésére, mely elő kívánta segíteni, hogy önként jelentse be a zsebszerződés tényét az, aki így próbált földet eladni. Ez nem vált be, pedig mondjuk a nyugati határszél megyéiben a termőföldnek már mintegy 30 százalékát használják külföldiek, s az esetek jelentős részében összekapcsolódik az illegális tulajdonszerzéssel, illetve annak szándékával.
– Vajon mennyire lesz képes kihasználni a vidék az uniós mezőgazdasági támogatásokat?
– Nincs kétségem afelől, hogy az első két év ilyen szempontból is megrázkódtatást okoz az átlagos helyzetű magyar termelők számára. A szabályozási-támogatási helyzet megismerése után talán változhat a helyzet. Egyelőre nagy gond, hogy bár sokan vették a fáradságot, és megismerkedtek az EU támogatási rendszerével, közben új szisztéma született, s erre nem maradt idő fölkészülni. Ami a pályázat elkészítését illeti, nem igaz a közkeletű nézet, hogy „minden ügyes gazda meg tudja majd csinálni”. Tehát érdemes volna szakemberekre hagyni ezt a munkát, csakhogy egyelőre szűk a valóban felkészült szakértőréteg. Félő, hogy nem tudnak majd kellő mennyiségű pályázatot elkészíteni. Ha ez így lesz, még inkább szóhoz jutnak a dilettáns vagy rabló típusú álszakértők, akik minden kockázatot a termelőkre hárítanának. Jó lenne, ha a földművelésügyi tárca közrebocsátana egy kiadványt az ajánlható pályázati tanácsadók névsorával. A kamarák felajánlják a közreműködést a „hiénák” kiszűrésében.
Álszakértők és pályázatok
Magyarország siralmasan kis mértékben tudott élni a SAPARD-program lehetőségeivel. Varázslat kellene ahhoz, hogy a hazai vállalkozások májustól – szigorúbb és bonyolultabb pályázati feltételek mellett – annyi támogatást nyerhessenek a strukturális alapokból, amennyivel elkerülhetik a tönkremenetelt az unióbeli versenyben. A kudarc azokon a pályázati tanácsadókon, akik hiénaként viselkednek, nem fog múlni…
Még három hónap, és elfelejthetjük a SAPARD betűszót. Májustól ugyanis nem a csatlakozásra váró államok felzárkózását szolgáló támogatási alapból részesülünk, hanem – a teljes jogú tagságnak megfelelően – az Európai Unió strukturális alapjaiból. Ilyen például az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap. Az ezen belüli normatív támogatásokkal „csak” az a baj, hogy a magyar gazdálkodók az első években még nem kaphatják meg azt a támogatási mértéket – lásd területalapú támogatás –, mint a régebbi unióbeliek. Ami az alap más részeit, a pályázat útján elnyerhető agrártámogatásokat illeti, ezekről legkevésbé az egyéni és családi kisüzemek álmodozhatnak. A SAPARD-történetből legalábbis ez következik…
Az előcsatlakozási program honlapját böngészve azt találjuk, hogy mindeddig 2900 pályázatot adtak be hazánkban. Ebből mindössze 780 nyert. Azt, hogy 2003. szeptember 30-án egy évre visszamenőleg 38,3 milliárd forintos támogatási igény jelentkezett, még biztatónak is tűnhetne, ha nem vennénk észre, hogy ennek csak szűk egyharmadát ítélték oda: 13,1 milliárdot. Ez a szám még mindig csalóka. A szóban forgó pályázati évben három területen lehetett pályázni: mezőgazdasági vállalkozásberuházás, élelmiszer-feldolgozás és -marketing, valamint vidéki infrastruktúra-fejlesztés. Nos, az utóbbi kettő esetében sokkal több volt a kifizetés; a mezőgazdaságnak a SAPARD-ból csak kétmilliárd jutott! Az ország hét statisztikai régiója közül egyikbe sem került 500 millió forintnál több uniós támogatás.
Gazdálkodói, szakma-képviseleti, illetve pályázati tanácsadói körökből származó információink egybevágnak: a brüsszeli forrásokra azért eleve kevés a pályázó, mert a gazdák idegenkednek a jelzálogbejegyzéstől, a megkövetelt pénzforgalmi és marketingtervtől, a költségelismertetés nehézségeitől. Mindez azt is mutatja, hogy – bizonyára véletlenül – csak kevesek pénzügyi helyzetéhez illenek a kiírt pályázatok feltételei.
És miért változna meg egy csapásra a helyzet a csatlakozás után? Értesüléseink szerint a strukturális alapból való részesedés eljárási szempontból némileg még bonyolultabb lesz, az ellenőrzés pedig jóval szigorúbb (negyedévenkénti kiszállások, engedélyek, igazolások, számlák tüzetes átvizsgálása stb.). Igaz, hogy több pályázati kiírás várható, nagyobb pénzkeretekkel, de a támogatási arány csökkenni fog.
A termelők többségét az is nyomasztja, hogy önmagukban nem tudnának megbirkózni az uniós pályázatok elkészítésével. Amint azt – érdeklődésünkre – a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) fejlesztési főosztályán is elismerték, „a pályázati tevékenység nem egyszerűen pályázatkitöltést jelent, hanem komplex, a gazdálkodást, a célokat, a feltételeket, a piaci hátteret stb. bemutató dokumentumok készítését és azok előírás szerinti végrehajtását”. Épp ezért a tárca azt ajánlja, hogy a pályázók mindenképpen vegyék igénybe azt a térítést nem igénylő segítséget, amelyet az FVM megyei hivatalai, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH) regionális szervei, az agrárkamarai hálózat, illetve az érdekképviseletek nyújtanak.
Kérdésünkre – mit tanácsolnak: bízzák-e a pályázat elkészítését az őstermelők, családi gazdálkodók teljes egészében másra, ha nem akarnak pórul járni? – a tárca illetékesei paternalizmussal igazán nem gyanúsítható válaszokat adtak. „A gazdálkodóknak maguknak kell eldönteniük, hogy a pályázataikat saját maguk készítik-e el (…), vagy a pályázat megírásával külső szakértőt bíznak-e meg” – szögezik le. Minden érzelgősség nélkül állapítják meg: a lehetőség igénybevétele „természetesen piaci alapon működő térítés mellett történik”, továbbá a térítésnek a „támogatás szempontjából elismerhető költségei (…) és a tényleges megbízási szerződés között eltérés lehet, melyet a pályázónak az úgynevezett saját erő terhére kell elszámolnia”.
Azzal nem foglalkozik a tárca válaszlevele, hogy például mit csináljon a magyar földműves, ha a pályázat elkészítésére vállalkozó cég vagy egyén zsebből zsebbe vándorló – szerződésbe nem foglalt – honoráriumra is igényt tart. Hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyta a főosztály a következő kérdésünket: nincs-e szükség arra, hogy jogi (FVM-rendeleti) szinten szabályozzák a pályázati megbízást? Tudniillik hogy ne válhassanak kiszolgáltatottá a termelők a pályázatkészítő „iparággal” szemben…
Így hát máshonnan kellett informálódnunk a pályáztatás buktatóiról. (Érdekes, hogy a tanácsadó cégek is csak név nélkül szolgáltak adalékokkal.) A különféle agrár-, illetve könyvelői-jogi szereplők tapasztalatai szerint a gazdálkodónak nem ajánlatos belevágnia a pályázatkészítésbe, ha nincs alapos, szerteágazó és naprakész könyvelési és pénzügyi ismerete, továbbá korlátlan ideje. Ha szakértőre szeretné bízni ezt a – meglehetősen borsos árú – munkát, akkor elvileg sokféle hátterű pályázati tanácsadó közül válogathat. Hangsúlyozzuk: elvileg, mert elmaradottabb vidékeken épp abból származhat az egyik baj, hogy nincs válogatási lehetőség. Pályázatkészítést vállalnak például mezőgazdasági vállalkozásoknak könyvelő irodák, agrártudományi egyetemek tanszékeinek dolgozói. Megemlítendők a bankok, illetve a bankok holdudvarához tartozó kisvállalkozások. A gazdálkodónak figyelembe kell vennie, hogy kit ajánl a bank pályázatelkészítőnek, ha a támogatás mellé csak hitellel teremthető elő a pályázó megfelelő arányú saját része. Ez nagyon gyakori eset; s ha már így van, természetesnek kell venni, hogy a pénzintézet biztosítékokat keres arra, hogy viszontlássa az általa finanszírozott „önrészt”.
A pályázatkészítői piac szereplőinek nagyobb része nem kalandor. Már csak azért sem, mert a pályázatot elnyerő termelőnek a továbbiakban is szüksége lesz a pályázati tanácsadóra, méghozzá a Brüsszel által pályázati feltételként szabott – tehát a hosszú távú – üzleti terv megvalósításához. Egyfajta „segítő nyomon követés” az, ami miatt – állítólag – folyamatosan nélkülözhetetlen a pályázati tanácsadó. Tehát: ha a pályázat elkészítője nem becsületes, nem méltányos, elesik a hosszú távú üzleti kapcsolattól.
Ettől függetlenül akadnak hiénák. Már a SAPARD-támogatás idején is felbukkantak olyanok, akik gyorsan learatták az extraprofitot a gyanútlanabb termelőktől, hogy aztán továbbálljanak. Előre kérték a pénzt (szerződéssel vagy anélkül), tehát függetlenül attól, hogy később nyert-e a beadott pályázat avagy nem. E lerablásos magatartáshoz a hitegetés is hozzátartozik: hogy úgymond a termelő projektötlete kitűnő, de a siker sosem lehet bizonyos; egyedül az kétségtelen, hogy a pályázatkészítő munkája így is, úgy is pénzt érdemel. Ezzel szemben a tisztességes szakértő nem feltétlenül tartja tökéletesnek a megbízó pályázati ötletét, ezért változtatásokat is javasolhat.
A hiénákkal való együttműködés következménye gyakran az, hogy a pályázatot már az első bírálati szakaszban, vagyis formai hibára hivatkozva elutasítják.
A megbízható pályázati tanácsadó utólag, a formai elbírálásról szóló kedvező értesítés után kéri a munkadíjat, és nyerés (a pályáztatóval való szerződéskötés) esetén a sikerdíjat, amely a támogatásnak átlagosan három-négy (nagyobb beruházásnál két-három) százalékát teszi ki. Ezek az összesen 12 százaléknyi tételek a szakértői költség részeként elszámoltathatók, de mint korábban láttuk, ezeken kívüli összegekkel is tartozhat még tanácsadójának a becsvágyó magyar paraszt.
Elsősorban a szerződést kell körültekintően megkötni. A jó szerződés rögzíti az utólagos fizetés szabályán kívül a tanácsadó szervezet kötelességeit, mégpedig határidőkkel. Ezek biztosítékait is be kell venni a szerződésbe. Vagyis ha a megbízott nem teljesíti a kötelességeit, nem tartja a folyamatos kapcsolatot a megbízóval, nincs fizetés. A szerződés szövegét ajánlatos még a szentesítés előtt ügyvéddel megnézetni.
Mert – vigyázat! – így is elég dögevő kerülgeti a szüntelenül fogyatkozó hazai gazdálkodóréteget.
