A derékig érő város

A Malév menetrend szerinti isztambuli járatával elindulhatott a magyar segítő csapat Iránba. Négy orvos, két ápoló és a tolmács-szervező vágott neki az útnak. A csomagokban a sátrak, ágyak és egyéb felszerelések mellett orvosi eszközök és gyógyszerek kaptak helyet, az utóbbi jelentős részét a BM Központi Kórháza és a Péterfy utcai kórház adta a speciális mentők készlete mellé.
Isztambulban nyolc órát kellett várni a csatlakozásra. Mentőegységek tagjai, nemzetközi segélyszervezetek munkatársai és újságírók utaztak a földrengés helyszínére, Bám városába. A mellettem ülő francia kolléga nem győzött csodálkozni azon, hogy a párizsi iráni konzulátuson szombaton is kinyitottak, és két óra alatt kiadták a vízumot az újságíróknak: a tragédia előtt turista is nehezen kapott beutazásra jogosító engedélyt. A zárt ország kormánya hamar döntött, és jól számolt: a nemzetközi médiaérdeklődés és a külföldi mentőegységek felhívásai nyomán a karácsony utáni szeretethangulatban azonnal beindult a nyugati világ adományozókedve.
A Mehr Abad repülőtérre hajnali kettőkor érkeztünk. Mialatt a vízumokat intézték, Géczy Gyula, a követség első titkára összegyűjtötte a csomagokat. A két kisteherautónyi szállítmányt reggel ötre sikerült átpakolni a belső járatok repterének várójába, és itt találkoztunk először az iráni hétköznapokkal is – az időközben „fejkendősített” lányokat igen határozottan átirányították a nőknek kijelölt bejárathoz. Ali Ghessim Nejad Raeni rehabilitációs orvos marad őrszemnek – az iráni származású férfi tíz éve él Magyarországon, nálunk végzett egyetemet, és jelenleg is a Sportkórházban praktizál. A csapat többi tagjának ezalatt egy gyors zuhanyra van ideje a követség impozáns épületében, aztán indulni kell vissza, hogy a főváros elképesztő forgalma ellenére elérjék a tízórás gépet.
A városban több helyütt a forradalom hőseit festették a falakra, másutt az ajatollahot dicsőítő írásokat látni. Az országban nincs amerikai gyorsétterem. Az iráni fiatal jól elvan kóla nélkül, és az sem zavarja, hogy nem értesül naprakészen Britney Spears legfrissebb szerelmi ügyeiről. A lányok a felnőtté válás első napján felveszik a kendőt, de megeshet, hogy alatta feszülő farmert és divatos felsőt viselnek. Az országba évente alig százezer turista látogathat – a nyugatiak nem is igen jönnének azóta, amióta Amerika a gonosz tengelyébe sorolta a perzsa országot.
A belső járatok repülőterén óriási a kavarodás: az ország második legnagyobb megyéjébe induló gépre tucatnyi mentőcsoport próbál feljutni. A segíteni akaró külföldieknek nem kell fizetniük a jegyért, a csomagokat is hatékonyan pakolják, így francia, német és százötven fős tajvani csoporttal együtt tesszük meg a több mint ezer kilométert Kermanig. A négymilliós lélekszámú megye központjának repülőtere soha nem fogadott annyi gépet, mint ezekben a napokban, kétpercenként landolnak ukrán bértehergépek, katonai szállítók, a környező országok segélyét szállító óriásgépek.
Itt már érezni a katasztrófát: sebesültekkel rohangálnak vörös félholdas (ez a Vöröskereszt megfelelője a muzulmán országokban) ruhába öltözött önkéntesek. Látszik rajtuk, a segíteni akarás nagyobb, mint a szaktudás: a hordágyon fekvő beteg infúzióját nem tartják magasra. Eközben Pavelcze László, a Magyar Speciális Mentők vezetője ellátja az egyik bakát. A helyszínre szállító buszban aztán van idő megbeszélni, hogy a mentőápolói képesítésű fiatalembernek ez az ötödik földrengése, és tucatnál is több külföldi katasztrófa helyszínén dolgozott már. A nemzetközi tapasztalat ellenére otthon január elsejétől hatvanfősre kell csökkentenie szervezete kétszázhetven fős létszámát, mert másfél éve egyetlen fillér támogatást sem kapott, és pályázataikat sem tartották finanszírozásra érdemesnek.
A rendkívül zsúfolt országúton majd négy órát buszozunk. Bám közelében elapad a szó, mindenkit sokkol a látvány. Sok helyütt még a földszintes bódésorok is összedőltek, a hajlék nélkül maradó emberek a tűznél melegednek, vagy sebtében összetákolt sátrakban alszanak. Sokan a járdaszigeteken feküdtek le a nulla fokhoz közelítő estében. Közvilágítás csak helyenként van, néha villogó mentőautók előznek.
A repülőtér olyan, mint egy háborús kórház: a váró tele van gyógyszerrel és ágyakkal, de beteget keveset látunk, ugyanis a nappal megtalált túlélőket és sérülteket már elszállították. Már jócskán elmúlik éjfél, mire elindulhatunk a buszszal egy sebtében kijelölt táborhelyre, egy üdülőközpont parkolójába. Lassan negyven órája vagyunk úton alvás nélkül, de még hátravan a lepakolás és a táborverés. A környezet idilli: pálmafák és szökőkutak, de sehol vezetékes víz, és a nemrég felhúzott épületek falán hatalmas hasadékok tátonganak. Helyi irányítónkról kiderül, hogy Londonban diák, és egy nappal a katasztrófa után jött haza segíteni. Szerinte a városban óriási a káosz, ugyanis a város és a helyi intézmények vezetői is vagy meghaltak, vagy megsérültek, így nincs irányítás, és mivel a középületek is összeomlottak, az adatokhoz sem lehet hozzáférni. A régióban összesen kétszáznegyvenezren élnek, de még vannak olyan falvak, ahová nem jutottak el a mentőegységek. Az egyre kétségbeesettebb túlélőknek most már az éjszakai fosztogatóktól is tartaniuk kell, és arra is volt példa, hogy megtámadtak egy külföldi konvojt.
A kinti mínuszok és tábori ágyak ellenére jólesik az alvás. Reggel újra pakolás, immár egy másik buszba, majd Bám központjában lehet lerakodni. A négy napja még kilencvenhétezres lélekszámú település hű leírására nehéz szavakat találni: az épületek „lefeküdtek”, derékig ér a város. Gyakorlatilag minden összeomlott, amit nem ipari célra, masszív szerkezettel építettek. Ledőltek a kerítések, a kapuk, utcák omlottak össze kártyavárként. Csak a főutakon van kétautónyi hely, a szűkebb utcákban gyalog is nehéz a közlekedés, a házak ráomlottak az aszfaltra. Sokkoló a látvány: több emeleti lakás úgy szakadt félbe, hogy a szoba egy része, mint egy színházi díszlet, épen maradt. A falon ketyeg az óra, egy helyütt a hűtőszekrény félig nyílt ajtajában ott a tej és alul a zöldség. Több hónapig tartó szőnyegbombázás után lehet találkozni olyan látvánnyal, amilyet egyes részeken tapasztalunk: csak por és tégla mindenütt. Néhol megmaradt a váz vasszerkezete, amely közül kirázódott a fal, másutt még a vasgerendák is összecsavarodtak. A nagy pusztulás oka talán az lehet, hogy az építkezés során kispórolták a cementet, így a falak elporladtak a rengésben.
A magyar csapat egy datolyapálma-liget bedőlt kerítése mögött kap táborhelyet, ahonnan épp csomagol a százötven fős orosz kutyás mentőegység. Ők – állításuk szerint – kétszáz túlélőt találtak a romok alatt és sok száz halottat. Szerintük már nem érdemes keresni, a hideg éjszakák és a hatalmas por minimálisra csökkentette a túlélési esélyeket, ezért indulnak haza.
A tábori kórházba érkeznek az első betegek. A szeretetszolgálat szakorvosán, Kovács Ildikó belgyógyászon kívül a speciális mentők munkatársai, Papp István gyermekorvos és Dombóvári Zalán aneszteziológus is rendelnek. Előbbi főállásban a nyíregyházi Jósa András Kórház munkatársa, járt az indiai földrengésnél, és kezelte az albániai menekülteket is. Zalánnak ez az első nemzetközi munkája, ő másodállásban mentőorvosként is dolgozik. A magyarok betartják a rendet: a nőket orvosnő vizsgálja, munkáját Szilágyi Mónika diplomás ápoló segíti, a betegekkel való értekezést Ali doktor segítségével bonyolítják le. Az első hullámban a földrengésben sérültek érkeznek, ám olyanok, akik nem törést, hanem lágyrészsérüléseket szenvedtek – ezek második-harmadik nap kezdenek fájni, kékülni, s emiatt a sérültek megijednek. Az első betegre a ház fala esett rá, de nem okozott törést, és napok elteltével a sokkhatásra rosszabbodott a korábbi pajzsmirigybetegsége is. Sokan érkeztek olyanok, akiknek a romok kaparása közben sérült meg a kezük, és vannak itt megfázásos tünetekkel, tüdőgyulladással is, hiszen a sátrakban és a szabad ég alatt több éjszakát vészeltek át a mínuszokban. Az első beteg férje később nagy zacskó naranccsal jön vissza. A helybeliek nem győzték megköszönni a segítséget.
Mialatt a magyar orvosok dolgoznak, elindulok a városba. A Vörös Félhold központjában épp Kamal Harazi külügyminiszter tart eligazítást, és szomorúan mondja, hogy az itteni kormányalkalmazottak fele meghalt a földrengésben. Eddig huszonnyolcezer halottat temettek el hivatalosan, és öt-hatezerre saccolja azok számát, akiket a rokonok a hatóság értesítése nélkül földeltek el. A mentésben húszezer iráni önkéntes segít az ország minden részéről. Hatvan-hetvenezer sérültről tudnak, a súlyos eseteket repülőgéppel szállították a nagyobb városokba. Összeomlott a város két kórháza is, a helyi Vörös Félhold négy központja közül három teljesen tönkrement, ezért az első napokban nehéz volt megszervezni a mentésirányítást is. A helyiek aztán magukra találtak, óriási hegyekben áll a palackozott víz, bőven van takaró, és a sátorgondokon is sikerült hellyel-közzel enyhíteni. Az épen maradt tornateremben sikerült jelentős gyógyszerkészleteket felhalmozni, és ha valaki élelmet kér, azt sem küldik el. Állítólag egy temetés erejéig idelátogatott Khamenei ajatollah is, de a vizit tényét csak a Teheránba való viszszatérése után jelentette be a helyi rádió.
Az utcákon mindenki pormaszkot visel. A szemekben még ott a tragédia rettenete. Meghalt Irán talán leghíresebb énekese is. Iraj Bastaminak lovardája és lótenyészete volt a városban, és itt aludt a tragédia éjszakáján. A magyar tábor közelében összedőlt épületben találok egy Bastami-CD-t – bár a lakásban majd minden összetört, a lemez még megszólal a komputeren. A szomszéd lakásban egy kereskedő lakott, aki sírva magyarázza, hogy árván maradt: felesége és két gyereke pusztult el a földrengésben. Ő azért nem, mert hajnali négykor felébredt egy rengésre, és kijött az utcára imádkozni. A család nem félt, a lakásban maradtak, aztán öt óra huszonhat perckor összedőlt a város.
Az első este a távolban lövöldözéseket hallunk – úgy látszik, folytatódnak a fosztogatások. A magyar tábor fegyveres katonai őrizetet kap, és generátorról villanynyal megvilágítják a sátor előterét. Másnap meglátogatom a világörökség részének nyilvánított történelmi városközpont citadelláját – a több mint kétezer évvel ezelőtt létrehozott erőd a világ legnagyobb és legrégibb agyagtégla építménye volt a földrengésig. A három kilométer hosszú és két kilométer széles citadella teljesen romba dőlt, maga alá temetve azt a tizennyolc tagú iráni diákcsoportot, amelyik épp az épület tanulmányozása miatt lakott ott napok óta. Két nappal a rengés után egyedül a csoport vezetőjét tudták élve kiemelni, de ő is súlyosan megsérült.
A Magyarországon dolgozó orvost, Alit láthatóan megviselte a rom látványa: ő ugyanis a szomszéd városban született, és itt katonáskodott, legutóbb pedig két és fél éve járt a városban.
Az év utolsó napján úgy döntenek a helyiek, mivel tetemek már ritkábban kerülnek elő, befejezik a keresést, és elindítják a buldózereket. Elsősorban az utcákat próbálják meg járhatóvá tenni, hogy az ivóvízhálózat helyreállításával foglalkozó külföldiek elkezdhessék a munkát. A svédek például egy egész vízrendszert építenének, a németek szűrőberendezéseket üzemeltetnek, mások pedig a higiénés feltételek javításán dolgoznak. Ez a legnagyobb gond, ugyanis a városban sehol nincs vécé, az alapvető tisztálkodási lehetőség sem biztosított. A hideg miatt szerencsére kisebb az esély a járványra, a fő problémát az idős, krónikus betegek ellátása jelenti. Az ő gyógyszerellátásuk ugyanis nem megoldott a gyógyszertárak romba dőltek, saját készletük megsemmisült a házakban, s mivel a segélyszervezetek főleg az elsősegélyre koncentrálnak, ők sem hoznak magukkal ilyen orvosságokat.
Érdekes megfigyelni a nemzetközi csapat változását is. Az első hullám, a kutyás keresők és életmentők helyét átveszik a tábori kórházakat és ellátóhelyeket működtetők, valamint a logisztikusok, akik az élelmezést, a sátrakat és a hétköznapi élet kellékeit biztosítják. Külön segélyszervezet segíti a többi civil szervezet kommunikációját: ők műholdas telefonkapcsolatot és internetcsatlakozást teremtenek a katasztrófa helyszínén dolgozó munkatársak és az otthoni központ között. A külföldiek logisztikai központjában kifüggesztették az itt dolgozó nemzetközi szervezetek listáját, amelyből kiderül, hogy a csehek négy, a szlovákok pedig tizenkét mentőkutyával érkeztek, a lengyelek a hat mentőkutyás csapat mellett orvosokat és víztisztító berendezést is hoztak magukkal.
Az év utolsó napjaiban óriási volt a forgalom a városban. Az ezerkétszáz regisztrált külföldi és a húszezernyi helyi önkéntes mellett az elhurcolkodó helyiek miatt alakult ki közlekedési dugó. A romok közt mindenütt a portékájukat öszszegyűjtő embereket látni, akik autóra pakolják a holmijukat, és menekülnek a szörnyű emlékek elől. Bám már egyszer romba dőlt háromszáz évvel ezelőtt, a mostani város a régitől nem messze épült fel. Most is épül egy új városrész – valószínűleg ez lesz a magja az új Bámnak, ha újjáépül egyáltalán. Az életben maradó helyiek nagy része ugyanis elmenekült – aki mégsem, az a három ideiglenes sátortáborban kapott helyet.
Szilveszter éjjelén a katasztrófa helyszínén nincs helye az ünneplésnek, mindenki csendben hazagondol. A magyarok ünnepi menüje levesporból készült meleg ételből, a zsákok mélyéről előkerülő csokoládékból és a helyiek által hozott szárított fügéből állt. Papp doktor többnapos sikeres rejtegetés után két liter kólát tett az asztalra, és éjfélkor, a Himnusz eléneklése és az ima után rumos teával koccinthattunk.
Az év első napja igazi nagyüzemmel kezdődött a magyarok táborában, egy adott pillanatban minden orvosnak volt dolga. Érkezett egy férfi, akinek ráomlott a lábára a fal, de így is szerencsésebb volt, mint a romok alatt odavesző tíz testvére. A hullám elülte után Szenczy Sándorral elindulunk megkeresni a földrengés árvái számára létrehozott tábort. Az igazgató szerint ezerötszáz szülő nélkül maradt gyereket találtak, így a baptista szeretetszolgálat vezetője úgy dönt, kiterjeszti Iránra is a Fogadj örökbe! programot. A szimbolikus gesztus azt jelenti, hogy magyar családok, közösségek havi háromezer forintért apanázst biztosíthatnak egy általuk kiválasztott gyermeknek, akivel maguk is tarthatják a kapcsolatot. Így pontosan tudják, kihez jut a pénzük, rendszeresen hírt kapnak a gyerekről, és személyre szabott ajándékokat is küldhetnek. Hogy miért jó ez? Ha már a családot, az otthonukat nem lehet is visszaadni, legalább a hétköznapokat megpróbálják kicsit könnyebbé tenni.