A hómezőkről

Tegnap volt a Don-kanyar napja. Fájdalmunké. Kétszázezer magyar katona fagyban, hóban, golyózáporban. Bármi volt is az előzmény, a szomorúság itt dobog a szívünk legmélyén. Ami nem doboghatott negyvenvalahány éven át. Apáink fekszenek ott, a hómezőkön. Értük hulljon a könnyünk. Ott állt a magyar baka a folyónál, amikor megszólalt az ármádia dobtáras szólama. Itt meg itt maradtak az özvegyek és az árvák. Meg a megkurtított történelem. Alig tudunk valamit az egészről. Nekem édesapám testvérét lőtték le ott, valahol a hómezőkön, sohasem fogom megtudni, hol fekszik. Akinek lelke, hite van, most emlékezik. Kezét összekulcsolja, és biztosan nem Tilos Rádiót hallgat, vagy nézi a gagyi televíziót, a McDonald’sot is elkerüli. Akárhonnan nézzük, kettőszázezer magyar katona maradt ott a hóban, a gulágokon, meg csak úgy, valahol. Csendes főhajtással kezdtük a napot, este gyertyagyújtás, emlékezés. Ez a Don-kanyar napja, szeretteim. Viruló, virágzó fiatalok halála. Meg az itt maradt árváké, özvegyeké. Ne küldjetek katonákat Irakba! Elég volt az áldozatokból. Ide élő emberek kellenének. Mosolygók, virágzók, magyarok.
Ne lőjetek! Fegyvert lábhoz! Virágot szedjetek, ibolya illatát szagoljátok. Kevés időnk van itt a földön, de azt ne a lövészárokban töltsük. Se Don-kanyar, se Irak. A költővel szólva: szabadság, szerelem.