Az előzmények több évre vezethetők vissza. Három barát – korábban együtt jártak egyetemre – elhatározta, hogy végigjárja azt az utat, amelyet Az angol beteg című Oscar-díjas film modellje, Almásy László járt be annak idején Egyiptomban, Líbiában és Szudánban. Bevették magukat a könyvtárakba, de nagyon kevés anyagot találtak arról az emberről, aki egyszerre volt katona, fölfedező, kalandor, amatőr repülő és elszánt sivatagjáró. Almásy fekete báránynak számított – de legalábbis fölöttébb gyanúsnak – a személyét körülvevő rejtélyek és a „kémmítosz” miatt. A három fiatalember: Gebauer Szabolcs, Kálazy András és Kersánszki Tamás azonban nem adta fel. Több mint két évig gyűjtötték az anyagot, sok segítséget kaptak a Magyar Földrajzi Társaságtól. Először csak egy kisebb utat terveztek a Gilf Kebirhez, a „Nagy Falnak” nevezett egyiptomi mészkőplatóhoz. De a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója, Kubassek János felhívta a figyelmüket arra, hogy ott már járt magyar expedíció. Vannak viszont olyan területek az Almásy által bebarangolt országokban, ahova még nem jutottak el magyarok.
A tavalyi év elejére a fiatalemberekben az az elképzelés alakult ki, hogy három túrát indítanak. Minden országba – azaz Egyiptomba, Szudánba, Líbiába – egyet. Több mint kétéves anyaggyűjtés után úgy érezték, jól felkészültek. Tudták, melyik országban hova akarnak eljutni, hol van kórház, vízlelőhely, hol vannak benzinkutak. Korábban Magyarországon tanult líbiai, egyiptomi ösztöndíjasok, kereskedelmi utazók, követségi alkalmazottak, muzeológusok látták el őket tanácsokkal. Hosszan törték a fejüket – mesélik –, hova menjenek először Egyiptom után. A könnyebben bejárható Líbiába vagy a nehezebb terepre, a belső konfliktusokkal terhes Szudánba, ahol nincs se magyar követség, se konzulátus, se kereskedelmi kirendeltség, és a kiutazáshoz szükséges papírokat is csak Bécsben lehet beszerezni. Nyáron jött a hír, hogy a Dzsebel Barkal és a Napata-régió a világörökség része lett. Akkor döntöttek úgy, hogy oda utaznak először, és felkutatják egy hajdan fejlett civilizáció napjainkig megmaradt nyomait. Beoltatták magukat mindenféle betegség ellen. (Malária ellen nem kaptak gyógyszert – merthogy itthon azt mondták a szakemberek, arra nincs szükség. Aztán kartúmi orvos barátjuktól megtudták, hogy ez a betegség szedi arrafelé a legtöbb áldozatot. Szerencsére nem történt bajuk.) Hallgatták a BBC-t, néztek angol, amerikai, francia adásokat, hogy minél naprakészebbek legyenek. A legfrissebb híradások etnikai tisztogatásokról, polgárháborúról, gyerekkereskedelemről szóltak. A repülőtéren tudták meg, hogy az Egyesült Államok biztonsági okokból visszahívta szudáni követségének munkatársait. „Azért megyünk, ugye?” – néztek össze, és fölszálltak a gépre. Ezzel megkezdődött az Abu Ramla Szahara-expedíció. (Abu Ramla annyit tesz: „a homok atyja”, az arabok adták ezt a nevet Almásy Lászlónak.) Az itthoniakkal (a családdal és a sajtóval) egy régi barát, Gianone Péter segítségével tartották a kapcsolatot az utazók.
Szudán Afrika legnagyobb területű országa. Délről északra haladva trópusi őserdőket, szavannát, sztyeppet, a félsivatag és a sivatag különböző változatait találja az utazó. Felfedezőink Kairóból repültek tovább a Fehér- és a Kék-Nílus összefolyásánál felépült Kartúmba. Az első erős benyomás akkor érte őket, amikor a belvárosban kiszálltak a taxiból. Abban a pillanatban tudatosodott bennük, hogy el kell felejteniük, amit Európában megszoktak. A betonút kevés, a közvilágítás gyér. A belvárosban vályogépítmények sorakoznak egymás mellett, emeletes ház alig van. Nappal 40 fok, éjszaka 30.
Kartúmban jó néhány papírt kellett még beszerezniük, míg továbbindulhattak. Útvonal-, forgatási és még ki tudja, milyen engedélyeket. Persze mindenért fizetni kellett – amerikai dollárban. Szudánban két éve dinár a hivatalos pénznem, korábban szudáni font volt. Az emberek ma is régi pénzben számolnak, azt kell előbb dinárra, majd amerikai dollárra átszámítani úgy, hogy a hundred és a thousand közti különbség nem volt mindig egyértelmű.
A három magyar utazó és az operatőr innen indult útnak kocsival, helyi vezetővel Meroéba, onnan vissza Nagán és Kartúmon keresztül a hajdani kús birodalom fővárosába, Napatába, valamint a Nílus túlpartján magasodó szent hegyhez, a Dzsebel Barkalhoz. (Az új világörökség-helyszín mintegy hatvan kilométeres területre terjed ki.) A Dzsebel Barkal volt Núbia szent hegye, amelyet az egyiptomiak is Ámon lakhelyeként tartottak számon. Ötszáz kilométert autóztak a sivatagban. Csak néhány francia és német régésszel találkoztak futólag.
Az ókori Egyiptom déli határánál a Kr. e. X. században létrejött független kús királyság (Núbia egy része) – amelyet központjáról Napatának nevez a történetírás – a VIII. században lett igazán jelentős. Királyai meghódították Egyiptomot, de kultúráját, vallását és írásmódját átvették. A kor történetéről azok a síremlékek szolgálnak fontos adatokkal, amelyeket a Sabaka által megalapított XXV. dinasztia (Kr. e. 715–664) uralkodói építtettek a Dzsebel Barkal közelében, illetve a későbbi királyi székhely, Meroé maradványai.
Az első núbiai fejedelmek a X. század végétől először a Napata központjától 25 kilométerre lévő El-Kurruban temetkeztek, a Nílus jobb partján, ahol őseik is nyugodtak. A legrégibb sírokat itt tumuluszok, majd később masztabák rejtik. Peye volt az első, aki piramis formájú síremléket építtetett. Núríban, a Nílus bal partján később húsz király temetkezett családostul. Piramisaik kisebbek és meredekebb falúak, mint az egyiptomiak. Némelyiknek erősen megromlott az állaga, egyiket-másikat betemette a homok, vagy kikezdték a sivatagi viharok.
Az UNESCO 1976-ban indított ötéves feltárási programot Napata környékén. Rekonstruáltak néhány sírlejáratot, restauráltak egy-egy egyiptomi módra kifestett sírkamrát. Dolgoztak itt francia, német, lengyel és olasz szakemberek. Régészet tanszék a nyolcvanas évek közepétől létezik a kartúmi egyetemen.
A VI. században Meroé lett az egyiptomiak támadásai elől menekülő kús királyok temetkezési helye. A sírok nagy részét később kincskeresők dúlták fel, a piramisok gránit zárókövét felrobbantották még a XIX. században. De még a Meroé-időszakban is épültek templomok Napatában. A Kr. u. I. században emelték Natakamani király templomát is, amelyet a római egyetem régészei tártak fel 1973-ban a mellé épült palotával együtt.
Turisták manapság nem járnak erre. (Szudán 1993 óta rajta van a terrorizmust támogató országok listáján.) A világörökség részévé nyilvánítás óta azonban egyre nagyobb az érdeklődés a terület iránt. Annál is inkább, mert lakóiról szinte semmit nem tudunk.
Utazóink módszeresen bejárták Észak-Szudán e területét. Szabolcs vezette az expedíciót. András készült fel történelemből, Tamás szociálantropológiából. Készítettek majdnem másfél ezer fotót, Xantus Áron operatőr barátjuk pedig sokórányi anyagot forgatott. Küszködtek homokkal és kővel. Ittak csónakban ülve a Nílusból. Ettek bizarr ételeket, 40 fokos hőségben aszalódott húst, zöldséget, gyümölcsöt. Vendégeskedtek ottani családoknál, még esküvőkre is meghívták őket. Magyaráztak kézzel-lábbal, ha kellett, és arab szavakkal kevert angol nyelven értették meg magukat. Fontosabb dolgokban azonban a Magyarországon tanult szudáni orvos, Abdullatif Gizmallah tolmácsolt nekik. Neki és családjának köszönhetően bepillanthattak a helybeliek életébe, megtudták, hogyan épül fel a család, mi a vallás szerepe, hogyan szocializálódnak az emberek. Szívesen fogadták őket városban és falvakban egyaránt. Különösen, amikor megtudták, hogy magyarok. Ez a szó ott ismerősen hangzik. Szudánban ma is élnek magyarabok, akiknek az ősei I. Szulejmán idején odakerült magyar származású janicsárok. Az évek során beolvadtak a helyi lakosságba, de identitástudatukat megőrizték.
Világjáróinkban egyelőre még kavarognak az élmények. Kell néhány hét – mondják –, hogy minden leszűrődjön, letisztuljon. De abban már most egyetértenek, hogy a legnagyobb élményt az emberekkel való találkozások jelentették.
Ez az utazás csupán első állomása volt egy nagyobb expedíciónak, amelyet a nyugat-szudáni területen, a csádi határ közelében kirobbant harcok miatt utazóink egyelőre nem vállalhattak. Fotóikból még az idei télen kiállítást rendeznek. A Magyar Földrajzi Társaság A Földgömb című lapjának márciusi számában részletesen beszámolnak útjukról. Filmjüket hamarosan a televíziónézők is láthatják.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
