A huszonnegyedik órában

Most már a legnagyobb akarattal sem tagadható le a tény: igen nagy bajban van a magyar mezőgazdaság. Ma is olyan eseménynek lehetünk tanúi, mely az egyre mélyülő válság jelenlétét szemléletesen támasztja alá. A kormány, bár jó ideig húzódozott tőle, kénytelen egy asztalhoz ülni – a tudomány és az érdekvédelem képviselői mellett – az ellenzéki pártok küldötteivel. A kezdetben csak hosszú távú stratégia kimunkálására hivatott Nemzeti Agrárkerekasztal tanácskozásain a jelen problémái is napirendre kerülnek. A kabinet ezt korábban nem akarta, később mégis engedett. Nem tehetett mást, mert egyre kevésbé ura a helyzetnek. A ma kezdődő egyeztetési folyamat tehát agrárpolitikai fordulatnak számít, és a kormány részéről felér egy beismeréssel.
Az már önmagában is beszédes, ahogy a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter magatartása megváltozott az utóbbi hetekben. A szakmai tényekkel tisztában lévő tárcavezetőtől mostanság kevesebbet hallunk magabiztos, sikereket soroló nyilatkozatokat, mindezt az óvatos fogalmazás váltotta fel. Már ilyen volt az is, amikor Németh Imre kétarcúnak, ellentmondásosnak nevezte a tavalyi esztendőt. Azt persze senki sem tudja, hogy a két arcból vajon kinek jutott a mosolygós, hiszen az ágazati érdekvédelmi szervezetek és a kamara egyként azt állítják, hogy mindegyik üzem – legyen az kicsi vagy óriás – tragédiaként élte meg a 2003-ban történteket. Az ellentmondás pedig elsősorban ott érhető tetten, hogy amit az agrárirányítás tett, több esetben ellentmondott az uniós küzdelmek előtt álló mezőgazdasági termelők alapvető érdekeinek.
Mikor közeledett az EU-belépésről szóló tavalyi népszavazás, a csatlakozási esélyeket taglalva három ágazatnak ígért kiemelt segítséget a miniszter, tekintve, hogy ezek élik majd át a közös piaci versenyben a legnagyobb megpróbáltatásokat. A segítség olyan jól sikerült, hogy a három ágazatból kettőnél most perek indítását helyezték kilátásába az elmaradt állami támogatások miatt. A sertéstartók és a tejfeldolgozók egyaránt megspórolt járandóságukat követelik. A harmadik ágazat szereplői, a baromfisok pedig a napokban már oda jutottak, hogy fizetett hirdetésben tudatták a közvéleménnyel: a mélyponton járnak. Nemzeti érdekünk, hogy az állattenyésztés jól kistafírungozva menjen az uniós házasságba. Ehelyett az összeomlás szélén várja mindenki a hamarosan elkerülhetetlenül bekövetkező piaci csapásokat.
Amint világossá vált, hogy a nyugati farmerek nem várják tárt karokkal és kitörő örömmel az unió bővítését, és Brüsszel sem kíván túl nagy esélyt adni nekünk ahhoz, hogy versenytársaink esélyes kihívói legyünk, érdekeink azt diktálták volna, hogy az agrárfelkészülés, feltőkésítés terén egy nagy véghajrát vágjon ki az ország. A termelők, látván a finis jelentőségét, meg is tették ennek érdekében a magukét. A szakminiszter büszkén számolt be arról, hogy mennyi szövetkezet, összefogás alakult, százmilliárdos beruházáshoz mozgósították utolsó tartalékaikat a gazdálkodók. Sokan erejükön felül is vállaltak. Összeszedték, ami összeszedhető, mentették, ami menthető, csakhogy rajtra készen álljon a gazdaságuk.
Mit tett hozzá ehhez a kormányzat? Fokozatosan, bár egyre gyorsuló ütemben állította le a különféle támogatásokat. December elején például egyszerre 44 cím jutott erre a sorsra. A természeti csapások után elmaradt a segítő kéz, helyette mellébeszélés következett. Aztán csak előjött a farbával a tárca: hosszú számolgatás után ötszázalékos kárenyhítéssel szúrták ki a termelők szemét. Az uniós pénzek fogadására szolgáló intézményrendszer pedig minden ellenkező ráolvasás ellenére meglehetősen reménytelen állapotba került. A híres-nevezetes IIER-t működtető szoftver tesztelésén ilyenkorra már minden valamirevaló tagjelölt régen túljutott. A tárca a piaci zavarok kezelésénél a lovak közé dobta a gyeplőt. Nincs elegendő pénz semmihez, a mai napig nem látott napvilágot az ilyenkor már rég meghirdetett éves támogatási rendszer.
Sorolhatnánk még tovább a termelők, feldolgozók észrevételeit. Ám a leglényegesebb mégis az, hogy a közös nyomorúság lassan összekovácsolja az ágazaton belül a régi ellenfeleket. Nagy Tamásról, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének elnökéről nemigen mondható el, hogy gyakori vendég a gazdakörök kicsiny budapesti irodájában. Tegnap mégis ott járt, hogy egyeztessen a vendéglátókkal és a két ellenzéki párttal. Úgy látszik, egyre több a közös ügy, a megbeszélnivaló. Persze a Fidesz és az MDF retorikáján is érezhető némi változás. A nyilatkozatokon, követeléseken szemmel követhető a nyitás a hosszú távon tervező, a vidékiek foglalkoztatásában részt vevő nagyüzemek, termelőszövetkezetek, gazdasági társaságok iránt. Az ellenzéki fellépések egyre többször szólnak az ágazat egészét érintő problémákról. A jobboldal sokszínű agrárlobbistái gyakran olyan érdekek védelmét helyezik előtérbe, melyekhez minden mezőgazdasági termelő felírhatná a nevét.
Én ezt tartom a legutóbbi hónapok egyik figyelemre méltó agrárpolitikai fordulatának. A másik fontos változás a kormány folyamatos hátrálása. A kezdetben főként tudományos eszmecserének tervezett, pártokat kizáró találkozó mostanra – az ellenzék és az ágazati szereplők nyomására – politikai, érdekvédelmi egyeztetéssé vált. Úgy tűnik, az agrárminiszter kénytelen meghajolni azon érvek előtt, hogy a hosszú távú kérdések meghatározása elválaszthatatlan a jelen gondjaitól. Ha arra keressük a választ, hogy mi lesz a honi parasztsággal a huszonegyedik század fordulóján, először azért kellene mindent megtennünk, hogy ne tüntesse el a (magyar) föld színéről ezt a nemzetfenntartónak nevezett réteget a globalizáció. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a közös európai agrárpolitika átvételével szinte minimálisra csökkent nemzeti mozgástér szélesítése nagyfokú találékonyságot kíván. Ehhez pedig szintén nem árt az egyeztetés a szemben álló felekkel.
Az ellenzék a találkozó összehívásával kétségtelenül politikai győzelmet könyvelhet el. Sikerült felmutatnia a vidéki közvélemény számára, hogy a kormány az agrárium irányításában béna kacsaként viselkedik, külső segítség nélkül nehezen boldogul a választók által rábízott feladattal. A kabinet pedig kénytelen beismerni, hogy baj van, mint ahogy egyszer már – a gazdaságpolitika egészét tekintve – a pénzügyminiszter-váltás után rákényszerült az önostorozásra. Kérdés, hogy a most tapasztalható agrárpolitikai fordulat nem vezet-e a földművelésügyi tárca élén is hasonló személycseréhez. Ezt, legalábbis szocialista körökben, időről időre felröppentik, ami szintén jelzi, hogy a hagyományosan a nagyobbik kormánypárthoz húzó agrárlobbi körében növekszik az elégedetlenség.
A Nemzeti Agrárkerekasztal-megbeszélések akkor érnék el a kívánatos eredményt, ha az erősödő ellenzék az érdekvédelmi szervezetek hátszelével el tudná fogadtatni a gyengülő kormánnyal a mostaninál jóval erőteljesebb, magyar érdekeket tekintő agrárpolitizálás szükségességét. A birtokpolitika átalakítását, az uniós viszonyok között is megadható nemzeti agrártámogatások előteremtését, a belső piac hatékonyabb, EU-konform védelmét, a szövetkezés, a közös beruházások felgyorsítását, az ágazat széles körű feltőkésítését. Először ezekről legyen egyezség. Mert enélkül hiábavaló az elmélkedés arról, hogy milyen fejlődési szintet érjen el a következő évtizedekben a magyar termelők által működtetett mezőgazdaság.