A jó tündér

Mindenki hisz abban az anyjától hallott kedves mesében, hogy él valahol egy jó tündér, aki kitartóan figyel bennünket, és egyszer majd eljön. Ágyba bújunk könnyes szemmel, keserűséggel a szívünkben, szipogva, és amikor másnap felébredünk, ott ül az ágyunk szélén. És akkor egyszerre minden jobbra fordul.
Én még ma is hiszek ebben a mesében, és egyre várom a tündér érkezését. Olykor félálomban hívtam is, sóhajtoztam utána, de hát megértem, sok lehet a munkája, az egész világ őt várja. Majd csak sorra kerülök.
Emlékszem: amikor olykor durcáskodtam, a mama az ölébe vont. „Ugyan már, kisfiam, mit szól ehhez a jó tündér?” Elszégyelltem magam. És amikor egyedül maradtam, akkor suttogva megkérdeztem: „Itt vagy?” Sose válaszolt nekem, de azért éreztem, hogy ott van, vigyáz rám, fogja a kezemet, és ha veszélybe kerülnék, küzdene értem. És győzne!
Ez azonban valami miatt mindig elmaradt. Gyermekkoromban is, amikor kicsaptak nagyapa tanyáján a tehenekkel a legelőre, és esett az eső a nyakamba, akkor is, amikor szorított a cipő, vagy amikor nem tudtam felelni az iskolában. A vizsgákon sosem volt jelen. Meg később sem, amikor a lövészárokban hasaltam. Hiányzott a Donnál is. 1956-ban sem jött el, helyette a szovjet páncélosok érkeztek. Hol voltak a jó tündérek, amikor akasztófa alá vezették az ártatlan halálraítélteket?
Mindennek ellenére valahogy mégiscsak együtt éltem a tündérrel, a láthatatlannal, aki biztosan létezik, mert lennie kell valahol a nagy-nagy sötétben egy icipici fénynek, amelyet jóságnak neveznek. Reménynek. Vagy csak mi találtuk ki az egészet, hogy könnyebb legyen elviselni a sok megpróbáltatást? Angyalokat festünk magunknak színes ceruzákkal?
Eszembe jut, hogy amikor évekkel ezelőtt Floridában jártam, az a megtiszteltetés ért, hogy Wass Alberttel vacsorázzak. Magyarországról beszélgettünk, s egyszer csak közelebb hajolt hozzám, és azt mondta: „Egyet szeretnék még megérni: hogy újból végigsétáljak a Margitszigeten!”
Nem engedték haza, pedig biztosan neki is volt titokban jó tündére, és szerette a hazáját.
Elmarasztalhatnám Zilahy Lajos tündérét is. Emlékszem, amikor egyszer otthon jártam, a Délvidéken, összehozott vele a véletlen Szabadkán. El nem tudtam képzelni, mit keres ebben az álmos városban. Amikor rákérdeztem, nagyot sóhajtott:
„Esténként kisétálok Palicsra, az közelebb van a határhoz. Átüzenek a felhőkkel. Szeretnék még egyszer hazamenni…”
Elhagyta a jó tündére, a kommunisták nem adtak neki beutazási engedélyt. Pedig a haza magához ölelte volna. Ennek az esetnek az ellenkezőjét tapasztalom mostanában. Olvasom, hogy egyik magyarul megszólaló írónknak, akit magunkhoz öleltünk, esze ágában sincs itthon élni. Így válnak, lám, a jó tündérekből néha rossz tanácsot sugalló segítők. Egyébként magamból kiindulva tudom, hogy az ember váltogathatja a tündéreit: én, ha csalódtam valamiben, mindig átpártoltam egy másik tündérhez. A nagymama tündére például mindig megsegített.
Csak mostanában vagyok teli panasszal, ahogy megöregedtem. És sorra elvástak kívánságaim, dugába dőltek terveim, mintha az élet szélére sodródtam volna. Ilyenkor az ember segítség után kapkod. Mit kellene tennie? Talán új, szófogadó tündért keresni a régi, kiöregedett helyett?
De merre jár már a nagymama volt tündére, a mama tündére és azok, akikhez valaha fordulhattam? Imádkoznom kellene, hogy az angyalok küldjenek mellém valakit, aki megfogja a kezem, és vezet a sötétben is.
Aztán tegnap megérkezett a várva várt segítség. Kókadtan dőltem az ágyamra, de aztán felröppentem a magasba, a felhők fölött suhantam, s meg sem álltam hazáig. Végigmentem az utcán. Köszöngettem az embereknek, ismerősöknek, ölelgettem a rég meghalt rokonokat. Rozi ángyom fánkot sütött, baracklekvárt csorgatott rá, és mosolyogva kínálta: egye csak! Tudja, hogy imádom a forró fánkot lekvárral. Az udvaron kutyák csaholtak, az istálló felől tehénbőgést hallottam. A mama szemet szórt a baromfinak.
Egy pillanatra otthon jártam. Igaz, hogy csak álmomban. De így is nagyon szép volt, köszönöm, jó tündér. Megtartalak.