Nagyon sok cikk jelent meg önről, amióta először tűnt föl a képernyőn. A családjáról s főként a szüleiről viszont meglepően keveset beszél.
– Valóban nem szívesen beszélek a családomról. Úgy gondolom, igencsak síkos terep róluk nyilatkozni, mert egyrészt megpróbálom megvédeni őket a nyilvánosságtól, másrészt hihetetlenül ellenszenvesnek tartom, amikor közszereplők interjú közben úgy mesélik el az életüket, hogy közben azt gondolják, életük eseményeivel, történéseivel kell példát adniuk. Sőt egyre gyakrabban látom, hogy a közszereplők már eleve ezzel az okítási szándékkal szólalnak meg, mert elhiszik, hogy a nevelés, a tanítás a feladatuk.
– Miért, nem az?
– Lehet az, de nem ilyen direkt módon. Tisztában vagyok vele, milyen felelősséggel jár a nyilvánosság előtti szereplés, mert bármit mondok vagy teszek, az óhatatlanul a közös értelmezési térben jelenik meg. A szólásszabadság joga természetesen a közszereplőkre, így rám is érvényes, de honnan tudom, hogy egy adott dologban nekem van-e igazam? Pusztán azért, mert olyan helyzetbe kerültem, hogy sokan meghallgatnak? Jobban szeretem, ha a tetteim bizonyítanak.
– A Magánszám című, meglehetősen rövid életű show-műsorával is bizonyítani akart? Egyáltalán a műfaj alkalmas bármiféle bizonyításra?
– A Magánszámból nyolc adás ment le, ami azt jelenti, hogy négyszer-ötször voltam a showman szerepében – hiszen volt olyan nap, hogy két adást is fölvettünk –, s ezzel a televíziós szakmában igencsak kezdőnek számítok. Ha ehhez hozzátesszük, hogy harmincöt évesen kerültem a televíziós show-k világába, akkor elmondhatom, hogy egyelőre a helyemet keresem a médiában. Tehát nehezen tudok a műfajról ítéletet mondani. Persze van véleményem. Amit én művelek, az alapvetően szórakoztató műfaj, s mindenki, aki ebben a műfajban dolgozik, eldöntheti, milyen indíttatással akarja a munkáját végezni. Elfogadható az is, hogy a nézők jókat röhögnek, de ezen túl semmilyen mondanivalója nincs a műsornak. Személy szerint azonban azt a hozzáállást próbálom megjeleníteni, amelynek értelmében a showman eszközei a dolgok abszurditása iránti érzékenység és az önirónia, feladata pedig, hogy egyfajta szűrő legyen a minket körülvevő világ és a nézők között. Vagyis szórakoztató formában, de önmagát korrektül vállalva jelezze: a saját egyéniségén, véleményén átszűrve közli mindazt, amit a valóságról gondol.
– Egy showmantól ezt várná el a közönsége és a főnökei is…
– Kevésbé szeretem, amikor valaki megpróbál mindenkinek a kedvére tenni. Kicsi országban élünk, mindenki tudja a másikról, hogy mit gondol, hova tartozik – sajnos ilyen hovatartozós lett a világ –, de ezen nem érdemes görcsölni. Szerintem az a jó, ha egy showman úgy tud szórakoztatni, hogy a világnézete is megjelenik a produkcióban. Nyilván a televíziós műsorokban üzleti szempontból jogos elvárás, hogy a műsorvezető minél több ember ízlésének, elvárásainak megfeleljen, de ennek a megfelelésnek van ésszerű határa. Kerüljön az ember a helyére, és találja meg a közönségét. Hiszen igazából nem az a cél, hogy mindenki rajongjon egy tévéműsorért, hanem – s ez sokkal reálisabb célkitűzés – hogy mindenki találjon valamit az adott műsorban. Én azt a célt tűztem ki magam elé – és még ez is igencsak irreális –, hogy mindenki tudja rólam, ki vagyok, és mindenki alakítson ki hozzám valamilyen viszonyt. Azt szeretném, ha azok is megnéznék a műsoraimat, akik például szeretik, ha zenélek, de herótjuk van attól, amikor a közélettel viccelek. És ez fordítva is igaz, tehát azokat is szórakoztatni akarom, akik mélyen egyetértenek a világnézetemmel, ellenben utálják a muzsikámat. Sőt az is előfordulhat, hogy valaki gyűlöl engem, és borsódzik a háta, amikor meglát, de valami mágikus erő folytán muszáj néznie a műsoromat. Mert a gyűlölete így legalább a felszínre tud törni, és végső soron boldog, ha ordíthat a képmásommal, és megdobhatja parizerrel a televízióját.
– Azt nem tudom, hogy a műsora miatt ilyen házi parizerdobálások előfordultak-e, de tény, hogy a kritikusok igencsak kesztyűs kézzel bántak önnel.
– Mert szerencsés helyzetben voltam. Nekem ugyanis nagyon szerethető a sztorim, hiszen elég későn, a semmiből, a magam és a csapatom munkájával kerültem a médiába. S ez nem más, mint a népmesékből ismert legkisebb fiú története, aki elindul a világba, és megcsinálja a szerencséjét. Manapság a közönségnek elég sok baja van a médiával, így eleve pozitív indítás, ha valaki nem valakinek a valakije, nem a producer szeretője vagy a pénzember haverja, hanem csak akárki, aki bekerülhetett a televízióba. Ezért találkozhattam mindjárt a működésem legelején pozitív diszkriminációval. Mert a megítélésem annak szólt, hogy végre egy új arc, akinek örülni kell még akkor is, ha helyenként kifejezetten sete-suta. Ez a hangulat a szereplésem végéig kitartott, olyannyira, hogy még a legrosszabb kritikákban is mindössze annyit közöltek a szerzők, hogy hát a műsor elég vacak volt, de Hajós András majd megtanulja, hajrá! Természetesen nem lehet a végtelenségig az „új fiú” hangulatra alapozni, tudom, hogy ha majd januártól elindul a következő műsorom, akkor a kritikusaim már nem fognak mosolyogni, ha zavaróan ő-zöm, és igenis le fognak húzni, ha nem felelek meg az elvárásaiknak. Már várom ezt a pillanatot.
– Hiányoznak a negatív vélemények?
– Természetesen kaptam olyan kritikákat is, amelyekben a pozitívumoknál több volt a negatívum. Ez a világ rendje. Arra azonban kifejezetten büszke vagyok, hogy a sztorimat senki sem kérdőjelezte meg. Így őszintén vállalhattam a szerepet, hogy rendben, emberek, itt vagyok, ez vagyok, és ti végignézhetitek, miként tudom megtanulni és végezni a feladatomat. Ezért, ha holnap megbuknék, akkor is a legnagyobb lelki nyugalommal tekintenék vissza erre az időszakra, hiszen a legfontosabb, hogy a semmiből jőve készíthettem televíziós show-t, már megtörtént velem.
– Ha ezt tényleg ilyen valóságos csodaként élte meg, akkor miért szakította meg kapcsolatát a tévécsatornával?
– Mert végiggondoltuk, mi történne velünk, ha maradnánk. És arra kellett rádöbbennünk, hogy bizony elkallódnánk. Hogy a mi kis gyártó cégünk – amely egy ködös hajnalon, négy sör után született meg a műsor ötletével együtt – nem elég erős ezen a piacon. Mert a Magánszámot mi valóban magunkénak éreztük, és bár anyagilag és szakmailag elismerten sokat tett hozzá a tévécsatorna, mégis fölismertük, hogy egy darabig talán még el tudna lavírozgatni a cégünk, de egy idő után már nem birkóznánk meg mindazzal, ami egy ilyen nagy cégnél körülvesz bennünket. Bizonyos dolgokat nem akartunk elfogadni, bizonyos dolgokat nem tudtunk mi magunk megcsinálni, és úgy ítéltük meg, ennek az lesz a vége – ami már számos műsorral megtörtént –, hogy a Magánszám is kényelmesen elkallódgat éjfél körül, egy laza vasárnap déli ismétléssel. Lehet, hogy ez a műsor értékéből semmit sem von le, csakhogy mi ennél agresszívabbak és nagyratörőbbek vagyunk. Mi ugyanis azt vallottuk, van egy jó termékünk, amely elért bizonyos sikereket, de hosszú távon nincs jó helyen. S ha nincs jó helyen, akkor újat kell keresni neki.
– Gondolom, távozásukkal sikerült meglepniük a kereskedelmi csatorna vezetőit.
– Azt hiszem, tényleg meglepődtek. Amolyan Robin Hood-effektus alakult ki körülöttünk, mert a szakma kvázi hősként veregette a vállunkat, hogy végre valaki meg merte ezt lépni. Csakhogy én erre egyáltalán nem vagyok büszke, mert annak örültem volna a legjobban, ha hosszú távon ott maradhatunk. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy mivel a média különlegesen feudális, ugyanakkor érzelmekkel rendkívül átitatott világ, lelépésünk sokaknak komoly kellemetlenséget jelentett. De kárt senkinek sem okoztunk. Nem kérkedésként mondom, de önmagamon kívül még nem hallottam olyan televíziós személyiségről, aki munkahelyváltáskor betartotta volna a szerződésében foglalt szereplési moratóriumot. Május óta nem voltam képernyőn, s azt gondolom, a csatornaváltásért felelősséget vállaltam a médiapiacon elképesztően hosszúnak számító féléves kihagyással. S ha nem érdemlem meg, akkor ennyi idő bőven elég arra, hogy végleg eltűnjek, hiszen benne van a pakliban, hogy ha az emberek januárban meglátnak egy másik kereskedelmi csatornán, akkor úgy tekintenek majd rám, mint arra a figurára, akit már rég elfelejtettek.
– Az új műsora egyébként hasonló lesz a Magánszámhoz?
– Igen is, meg nem is. Értelemszerűen ez is talk-show lesz, ám ezen belül valami egészen újra készülünk. Egyvalamit Magyarországon ugyanis még senki sem csinált meg: a napi talk-showt. A műfaj az Egyesült Államokban született, amely akkora ország, hogy könnyűszerrel lehet akár naponta érdekes témákat, embereket a képernyőre vinni. Mi hetente háromszor fogunk jelentkezni, s ez azt jelenti: én lehetek az első, aki elvégezheti a kísérletet, és kiderítheti, idehaza vajon van-e annyi téma, sztárvendég, érdekes zenekar, amelyekből és akikből összeállhat a monstre műsorfolyam. S ez kétélű dolog, hiszen kiderülhet, hogy nincs. Bár biztató, hogy a Magánszámban is sikerült olyan embereket behozni a nyilvánosság elé, akik bulvárszempontból másodvonalbeliek, holott azzal, amivel foglalatoskodnak, tényleg világszínvonalat képviselnek.
– Nem tart-e attól, hogy csöbörből vödörbe kerül?
– Feltörekvése és dinamizmusa miatt döntöttünk e másik csatorna mellett, hiszen a mi csapatunk is hasonló szellemben működik a médiapiacon. Azt az ismertségi hátrányt, ami a két csatorna nagysága közötti különbségből fakad, azzal kell ledolgoznunk, hogy a már említett újszerű műsor készítésére teszünk kísérletet. Persze tudjuk, hogy a heti három adás igencsak sűrű elfoglaltságot jelent, de ez az ára annak, hogy mindent elölről kezdtünk. Ráadásul ez nem csak a médiában működik így. Korábban üzletemberként informatikával foglalkoztam. Az információtechnológia nagyon pörgő, nagyon élő biznisz, valószínűleg a mi életünk végig erről fog szólni. Informatikában manapság a termékek átlagos élettartalma 11–18 hónap. A médiában hasonló a helyzet. Másfél év alatt fel lehet tűnni, be lehet robbanni, és el lehet felejtődni.
– Ha már úgyis ennyire hasonlóan pörgős a két világ, akkor miért hagyta ott az üzleti életet?a
– Sokaknak talán érthetetlen, hogy miért lép ki az ember egy manapság oly népszerű, sőt vágyott szerepből. Hiszen amikor a számítástechnikai cégnél dolgoztam salesként (értékesítésért felelős menedzserként – A szerk.), akkor luxusautóval jártam, borzalmasan nagy fizetést vittem haza, volt laptopom, repülhettem Amerikába, de valami nem hagyott nyugodni. Az üzleti világban a kezdeti túlfűtött lelkesedés időszakát leszámítva azt éreztem, hogy minden látványos külsőség ellenére rossz, ha csak négyes a teljesítményem. Mert ennél büszkébb vagyok. Aztán a zenekarommal, az Emil Rulezzel megéreztem, milyen a feltétlen siker pillanata, amikor föllépsz a produkcióddal, és a közönség őszintén megtapsol. Sajnos millióan élünk úgy – szerencsére én már egyre kevésbé –, hogy a munkánkkal kapcsolatban azt hazudjuk magunknak, ez jó, mert kell, mert ott a család meg a pénz. És tökéletesen meg tudom érteni azt, aki ebből nem tud kilépni, hiszen az emberek többségét nagyon erősen fogják a hétköznapi kötöttségek. Nekem viszont hihetetlen mázlim, hogy most azzal foglalkozhatok, ami a személyiségemnek legjobban megfelel.
– Az viszont feltűnő, hogy milyen sokat megőrzött az üzletemberi mentalitásból. Mert amikor a műsorait említi, mintha nem a showman, hanem az értékesítési menedzser beszélne önből.
– A sikertörténetemről beszélhetnék úgy is, hogy ami zenekarunkkal, az Emil Rulezzel történt – minden egy asztalon felejtett hangkazettával kezdődik, és tényleg amerikai típusú a sikersztori –, milyen meghatározó élmény volt, mert tulajdonképpen megmentette az életemet, és a többi. De ez kit érdekel? Mert kinek nincs sztorija? Nyilván tudnék a magánéletemből olyasmit mesélni, ami bulvárszempontból kiemelkedővé tenné az interjút, mert Hajós András elárult egy titkot. Csakhogy ez egyáltalán nem fontos. Az ózdi kohásznak is van saját tragédiája, és története, ami őt megmentette az adott pillanatban. Nekünk, popzenészeknek az a feladatunk, hogy elkészítsük a lemezt, mert a hallgatók majd úgyis tovább írják a történetet. És ezt jobb, ha mi nem irányítgatjuk mindenféle művészies izével. Megmagyarázom. Nemrégiben láttam a Toulouse-Lautrec életét bemutatni szándékozó szörnyű francia filmet. Az egész mozi arról szólt, hogy az őrült, testi fogyatékos művész és az őt körülvevő világ érthetetlensége kavarodik az arisztokratikus származással, aminek nagy szenvedés és rengeteg látomás a végeredménye, s közben másodpercenként elhangzik: „Óh, Henri! Művészeted a tébolyból táplálkozik.” Ez meglehetősen ócska rendezői elképzelés. Mert csak azok a „művészek” szoktak a lelkükben rejlő dolgokról szónokolni, akiknek ezt nem sikerült beletenniük a produktumba.
– Érdekes gondolat, de azt kell mondanom, hogy az ön szájából kissé furán hangzik. Mert legyünk őszinték, a művészi lélek és a kereskedelmi televíziózás ugyancsak kevés ponton fedi egymást.
– Ez így van, de én nem mondtam, és még csak nem is gondoltam, hogy művész vagyok. Soha nem tagadtam meg, hogy igenis sikeres, ismert előadó akarok lenni, sőt azt is szeretném, ha sok pénzt keresnék, hiszen akkor a családomat is biztonságban tudhatom. Minden ellenkező híresztelés dacára ugyanis a médiában is meg lehet gazdagodni. És nem az a szégyellnivaló, ha valaki anyagilag is el akar érni valamit, hanem, ha neki csak ez számít. Amikor bekerültem a médiába, remekül éreztem magam, mert tudtam, hogy mi az, amit várhatok ettől a közegtől, és mi az, amit nem. Mondhatom, semmi meglepővel nem találkoztam, hiszen én nem úgy mentem a televízióhoz, hogy tizennyolc éves vagyok, és szeretném a világ elé tenni angyali lelkemet, hanem úgy, hogy harmincöt éves vagyok, és szeretnék üzletet kötni, mert a csapatommal megteremtettünk egy szerintünk jól eladható terméket. Persze valahol bizarr, hogy a saját dumám az a termék, amit önmagam saleseként kell értékesítenem, de először az életben végre olyan dologgal foglalkozhatok, amihez értek. Hiszen Hajós Andráshoz kétségtelenül én értek a legjobban.
***
Hajós András 1969-ben született Budapesten. Édesapja agykutató. Az ELTE szociológia szakán szerzett diplomát 1998-ban. Televíziós karrierjét megelőzően dolgozott raktárosként, pincérként, menedzserként, volt PR-igazgató. Az Emil Rulez zenekart 1993-ban alapította két barátjával. Nős, két gyermek édesapja.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
