A mese vége

Gyermekkorom egyik legnagyobb élménye a mozi volt. Hatéves koromban hagytam ott a tanyavilág zárt életét: a szüle kézen fogott, a falusi házba vezetett, megkezdődött az iskola. Haldoklott már a nyár is, amelynek utolsó fényes sugarát életem végéig magamban hordozom.
Sosem felejtem el a pillanatot. Ültem a támla nélküli fapadon az első sorban, amikor egyszerre csak kihunyt a fény, és peregni kezdett a film. Kinyílt egy ablak arra a másik világra, amelyről akkor még nem tudtam, hogy hazug is lehet. Szerelmes történetek, izgalmas hajszák, vad jelenetek: a némafilm régi világa. Egyes neveket még ma is őrzök magamban. Harry Piel, Rudolf Valentino, Zoro és Huru és a nők közül Putty de Lia, Mirna Loy, csábmosolyú szőkék és barnák, rettenthetetlen férfiak, bátrak, erősek: álmaimban olykor még visszatérők.
Emlékszem: Irma kisasszony volt a legirigyeltebb nő a falunkban. Ő volt ugyanis a falusi mozi jegykiadója. Egy kis kalitkában ült, sorra járultunk eléje mi, gyerekek, osztogatta a jegyeket a számozatlan helyekre, ahol zsibongva ültünk, és vártuk az előadás kezdetét. Irma kisasszony minden filmet többször is végignézhetett, a jegykiadó fülkéből egy kis ablak nyílt a mozivászonra.
Amikor már megtanultam olvasni, a könyv kiszorította érdeklődésem köréből a filmet. Ismét egy új világ köszöntött rám, hatása erősebb volt, mint a mozgóképé, hitelesebb, megfoghatóbb. Ez már többet jelentett számomra, mint szórakozást, gondolkodni késztetett, nem csak látomás volt.
A mozi bűvöletében eleinte én is árultam belépőjegyeket a kertkapunknál gyermekkoromban az udvar végében. A szalmavonó horog alatt térdeltem, egy kis sámli volt előttem, azon színes mozijegyek, amelyeket én nyírtam ki és rakosgattam sorra. A kert volt a mesebeli, a csodálatos éden, ahová csak jeggyel lehetett belépni. Az én mozim! Jött nagyapa a permetezővel a hátán: kérek egy jegyet. Jött a mama, ment be zöldségért, kért egy jegyet. Neki kéket adtam. Nagypapának pirosat. Amikor elérkezett a könyvolvasás korszaka, ugyancsak ott ültem a szalmakazalnál, a hűvösben, és ismerkedtem egy másik világgal. Csodálatos volt ez a világ. És kétségekkel, ellentmondásokkal tele.
Aztán egy napon rájöttem, hogy az se igazi világot mutat be. Hogy az emberi lét csalódások és kiábrándulások sorozata. Magam is írogatni kezdtem, és visszavágytam abba a régi, zárt tanyavilágba, a régi nyárba, a gyerekkorba, amikor még nem voltak határidők, egybefolytak hétköznapok és ünnepek.
És bármerre vitt az életem útja, hegyek közé vagy tengerek partjára, fjordok öblébe, nagyvárosokba, mindig csak annak a régi nyárnak az ízét éreztem. A mama kapros-túrós lepényt sütött a kemencében, a nagymama baracklekvárt kevergetett a nagy üstben, barackillatú volt tőle az egész világ.
Próbálkoztam magam is ennek a felejthetetlen, édeni, örök nyárnak a megírásával, sosem sikerült. Kérdeztem százszor: meddig tart? Senki sem tudta. Meddig ér a nyár?
Lehet, hogy nincs is, csak az ember a szívében hordozza, mert azzal születik. Vaskezével szorongatta a kérdés a torkomat: mi lesz, ha a nyár egyszer meghal? Örökre. Hársfaillatával, madárcsicsergésével együtt?
Ha festő lennék, megörökíteném egy napját a gyulladt szemű hajnallal, a zilált reggellel, az első madárfüttyel, falombok enyhe borzongásával, a régi aratások villanó kaszafényével, a fenőkövek sikoltozó kiáltásaival, hirtelen viharaival, amikor úgy zeng az ég, mint egy szabadtéri előadás nyitánya, meg a csendes naplementével, amikor elfolyik a nap vére, és tücskök muzsikája búcsúztatja. Mindezt lefesteném piros lángolással, de már nincs hozzá erőm. Azt hiszem, ez lesz az utolsó nyaram.
Talán haza kellene mennem, és újra a szalmakazal elé ülnöm, a kertkapuba, és osztani a belépőt. Ami visszavezet abba a régi nyárba. De elkelt már közben minden jegy. A nyár is elmúlt.
Vége a mesének.
Jó éjszakát, gyerekek. Aludjatok jól…