A penge hősei

Én úgy vagyok a vívókkal, mint a balett-táncosokkal vagy az operaénekesekkel: szívből csodálom őket azért, amit művelnek, de soha egy futó pillanatra sem ébredt fel bennem a vágy, hogy jó volna utánuk csinálni. Az idő múltával persze ez a vallomás mindinkább történelmietlen – de hát kétségkívül volt olyan megszentelt pillanat, amikor még mindenféle lehetett volna az emberből. (Szépségkirálynő már akkor sem.) A kisvárosi sporttelepen kamaszként merő virtusból nemegyszer egy futóatléta- és egy futballedzést is végigcsináltam ugyanazon a délutánon, de a teremben edző furcsa mozgáskultúrájú vívópalántákat a marslakóknak kijáró távolságtartással kezeltem. Idegenkedésem csak akkor oszladozott, amikor rádöbbentem: a legsikeresebb magyar olimpiai sportág robotosaival van dolgom.
Vannak azonban szerencsések, akik nem ilyen távolról érkeznek, ha a vívókról, ennek az elit sportolói kasztnak a sikerembereiről kívánnak értekezni. Kő András például ifjabb korában igazolt vívó volt; szavahihető tanúk szerint nem is akármilyen. Ha ő nekiveselkedik, hogy sportágtörténetet kerekítsen a Magyar Vívószövetség kilencvenedik évfordulójára, akkor garantált, hogy az a munka átlelkesült. S ha még az a szerencsés konstelláció is adva van, hogy a szerző Pengevilág című szintézisében egyesíteni tudja a sok évtizedes történészi meg sportújságírói rutint, nem kétséges, hogy megszületik a letehetetlen olvasmány.
Annyi száraz, emészthetetlen adatokkal telezsúfolt sporttörténetet lapozgatott már az ember, hogy előítéletei jogosnak tűnnek az efféle évfordulós nekibuzdulásokkal szemben. Másrészt volt szerencséje élvezetes, lendületes szubjektív emlékezésekhez, amelyek viszont hadilábon álltak a tényekkel. A Pengevilág egyik kategóriába sem tartozik: az előnyöket, nem a hátrányokat egyesíti. Miközben forrásértékű krónikával szolgál (sőt a fehér sportág hazai előtörténetét is kultúrantropológiai igénnyel térképezi fel), nem téveszti szem elől a legfontosabbat: a sportot három dolog – a számszerűsíthető történet, a dráma és a katarzis – teszi életünk nehezen nélkülözhető részévé. Kedvtelve mesél hát a vívástörténész (miközben persze a háttérből ítél és méltat is), s ha szükséges, nem idegenkedik a tragikus és patetikus jelenetek megidézésétől sem. Az meg már a gyakorló historikus elegáns ajándéka, hogy a több évszázados – lényegében ritka hungaricumnak számító – kollektív történetfüzért (kultúrát) úgy teszi befogadhatóvá az előképzettséggel nem rendelkező kibic számára is, hogy orientáló évszámokkal és lapszéli korfestő, sokszor nem is a pástok világához kapcsolódó szövegmutatványokkal segíti az eligazodást. Ez a lelemény aztán észrevétlenül a szélesebben vett históriába ágyazza az alapszöveget is. Nemcsak olyan vélekedésekre csodálkozhatunk rá, mint amilyet a Nemzeti Sport 1928-as évfolyamából bányászott elő („A IX. olimpiád lesz a legnagyobb minden eddigi között, de nem lehetetlen, hogy több nem jön utána”); nemcsak azt tudhatjuk meg, hogy 1944-ben a sportvilág kedvenc szórakozóhelye a Bodó kávéház volt, ahol esténként Zsiga Ernő és cigányzenekara kísérte Horti Lajos énekest; hanem azt is, hogy a háború után a kétéves vívómesterképzőbe való jelentkezéshez „politikai magatartását” is igazolnia kellett az orvosilag alkalmas, büntetlen előéletű, 20. évét betöltött jelöltnek. Hirdetés az 1952-es Népsportból: „Jön, jön. Eső után napsütés. Vidám német film két szerelmespár és egy elveszett ruhamodell bonyodalmairól. Rendezte: Richard Groschopp.” Reklám 1961-ből: „Vörös kazánsalakot sportpályák, parkok részére vagonban is szállít Jószerencsét Tszcs, Pilisszentiván.” Ugyanez 1973-ból: „Szereti ön az almát? Egy mázsa almát nyerhet az Útitárs októberi nagy pályázatán…”
Mindez persze csak a körítés. Ennyi élő (illetve a közelmúltban eltávozott, de emlékezetünkben még élénken jelen lévő) legendája ebben az országban a labdarúgáson túl legfeljebb a vízilabdának van. Nagy Tímea, Szabó Bence, de még Tordasi Ildikó és Schmitt Pál is szinte a jelen idő, de hogyan kaphatunk emberi portrét olyan óriásokról, mint Kárpáti Rudolf, Gerevich Aladár vagy még régebbről Kabos Endre, Petschauer Attila, Fuchs Jenő? Kő András tudni látszik a választ: a pillanatfelvételek sorozata kiadja a „családi” fotóalbumot.
Eredménycentrikus világunkban hajlamosak vagyunk a bajnokokra koncentrálni. Azt gondoljuk, csak az a fontos, aki győz, aki néhány röpke pillanatra magára irányítja a világ amúgy reménytelenül szétszórt érdeklődését. A vívás meg is erősíti, ugyanakkor relativizálja ezt a vélekedést. Bajnoknak lenni ugyanis fontos, korántsem lényegtelen célkitűzés – de az oda vezető út legalább olyan próbatétel. Becsvágy nélkül nincs teljesítmény, de a teljesítmény nem garantálható fanatikus felkészüléssel sem. A pástok világa szeszélyes világ: nem lehet megmondani, az egyik napon a legnagyobb „pengének” miért nem jön be semmi, aztán másnap miért produkál valami olyasmit, amitől a legtöbbet látott mesterek is őszinte bámulatba esnek. S a bajnokok mögött ott vannak ezek a példátlan köztiszteletnek örvendő, más sportágak edzőivel presztízsüket tekintve sokszor egy napon sem említhető vívómesterek, akik mind utánozhatatlan egyéniségek, mégis koroktól és rendszerektől függetlenül valahogy ugyanazt az arcot viselik, ugyanazt az ethoszt hirdetik. A titok nyitja talán az a bensőséges mester-tanítvány kapcsolat, amelynek az élet más területein is léteznie kellene, de ritka, mint a fehér holló. Meg persze a magyar virtus, amely megfoghatatlan, ám a katonai és polgári fegyverforgatóknál rejtélyes módon egyaránt jelen van, s titokzatos utakon nemzedékről nemzedékre tovább öröklődik. Miként lehet közelíteni ehhez az irracionális szférához? Hogyan lehet megragadni az állandóságban a változást, a változásban a maradandóságot?
A magyar kard (majd 1936-tól Elek Ilona révén a magyar tőr, 1964-től a férfi csapat révén a magyar párbajtőr) olimpiai diadalmenete „csupán” 1908-ban kezdődött; de kezdődhetett volna korábban is. Vegyünk bizonyságképpen egy száz év előtti idézetet (Nemzeti Sport, 1904. július 31.): „Olimpia – A kultuszminiszter döntése. Vívók nem mennek Saint Louisba (…) A honvédelmi miniszter nem ereszti ki Békessyt, ugyane sors vár Mészárosra, pénz pedig nincs: így nem megy ki senki. A honvédelmi miniszter döntését nem tesszük kritika tárgyává, a legnagyobb jóakaratot mutatta az ügy iránt; ha a kérvényt kedvezőtlenül intézte el, arra meglehetett a maga fontos oka. A vívók ügye a tervszerűtlen, kapkodó, elkésett rendezésnek esett áldozatul. Ha van sportág, amiben erősebbek vagyunk az amerikaiaknál és az angoloknál: a vívás az. Olasz vívók kiküldéséről nincs hír, a németek, olaszok el nem vihették volna előlünk a pálmát. E sportág ily fontossága dacára is mostohagyereke volt a bizottságnak. (…) Az olimpiai játékok hazai felvonása bevégződött.” Vajon hogyan festene az ötkarikás éremtáblázat, ha még akadályok sem gördültek volna zseniális fiaink és lányaink (nagyapáink és nagyanyáink) elé? Mi lett volna, ha nem hurcolják őket ki frontokra, haláltáborokba, ha nem fosztják meg őket legszebb és legeredményesebb versenyéveiktől oktalan háborúskodásokkal? Mennyivel lenne lakhatóbb a világ, ha a pástok „penge”-hősei a való életben is érvényesíthették volna tapasztalatukat, leleményességüket, erkölcsüket?
Kő András szerencsére nem filozofál erőltetetten: az minden bizonnyal agyoncsapná nagy erudícióval, fanatikus forráskutatással létrehozott munkáját. Hány és hány évfolyam megsárgult újságot lapozott át ahhoz, hogy átnyújtsa soha nem látott archív képekkel illusztrált összegzését? – maradjon az ő titka. Mostantól ez a forrás, ez az alapmű. A Magyar Vívószövetség bicentenáriumán csak hozzá kell még írni azt a néhány tucat újabb olimpiai aranyat, talicskányi más nemes érmet, s kell egy kép az első nagy monográfusról is. Olyan, amilyennek mi itt a távoli ezredforduló körül ismerjük: derűs arc, figyelő tekintet, kezében toll, fejében tervek, szívében régi, érzelmes himnuszok.