Hússzor fordul elő az Európai Unió alkotmánytervezetében a „szolidaritás” szó, ami meglehetősen tekintélyes szám, különösen akkor, ha az uniót alkotó nemzetállamokra utaló kifejezéssel hasonlítjuk össze, ami egyszer sem fordul elő a szövegben (tagállamok van helyette). Ezek után arra lehetne következtetni, hogy ez a szolidaritás valahogy az unió költségvetésében is tükröződik, legalábbis az EU átlagának felénél is szegényebb új tagországok felvétele esetében. Mint az Európai Bizottság anyagából kiderül, a bővítésre a 2004 és 2006 közötti három évben összesen 46 milliárd eurót szánnak. Ha ebből levonjuk az új tagországok 15 milliárd euróra becsülhető befizetési kötelezettségét, 31 milliárd marad. Ez évi átlagban, a jelenlegi unió egy lakosára vetítve, 28 euró. Nagyjából ennyiért lehet megenni egy ebédet (sörrel) az Európai Parlament előtti Luxembourg téren lévő O’Farrell’s étteremben. Nem tűnik tehát túl soknak, különösen ha azzal az 1700 euróval hasonlítjuk össze, amit egy (nyugat)német lakos áldoz évente a volt NDK integrálására.
A tekintélyes amerikai Cato Intézet legutóbbi tanulmányában felhívja a figyelmet a fenti számokban is tükröződő, várható problémákra. Az intézet Európai Unióval foglalkozó tanulmányai elsősorban azért értékesek, mert – az ellenérdekű felet képviselve – kimondanak olyan dolgokat, amelyeket persze itt is mindenki tud, csak az európai politikai korrektség okán nemigen beszél róluk. Figyelemre méltó például az a megállapítás, amely az unió vezető elitjének motivációira utal: „A kommunizmus bukását követően a közép-európai országok a felemelkedés gyors útját keresték, és az unióhoz való csatlakozás racionális előrelépésnek látszott. Sajnos azonban az európai elit azon geopolitikai célja, hogy az Egyesült Államokkal rivalizáljon, teljes egészében előnyben részesül a közép-európai országok felzárkóztatásának szükségleteivel szemben”.
A tanulmány szerint e térség felzárkózása szempontjából jobb lett volna egy szabadkereskedelmi megállapodás, mint a 97 ezer oldalnyi bürokratikus előírások teljesítésével járó terheknek a fejlődés rovására történő felvállalása. A szerzők a közép-európai kollégáinál sokkal őszintébb cseh elnököt idézik, aki mindig is ellene volt egy európai szuperállam kialakításának. A csatlakozást persze Klaus szintén befejezett tényként kezeli, megnyilvánulásaiban azonban sohasem felejti el, hogy a hátrányokat is megemlítse.
E hátrányok között a Cato Intézet tanulmánya kiemeli azt, hogy az EU-szabályok átvétele jelentős mértékben csökkenti a csatlakozó országok, elsősorban az alacsonyabb munkabérekben rejlő versenyelőnyét. Egyedül a környezetvédelmi követelmények teljesítése elviheti az újak éves GDP-jének 2-3 százalékát. Emiatt – írják – a csatlakozó országok fejlődése „szuboptimális” lesz. Ezt valahogy a lakosság is érzékeli, mert a csatlakozás közeledtével egyre szkeptikusabbá válik.
Ha az unió gazdaságpolitikájában és költségvetésében legalább annyi helyet szorítana a szolidaritásnak, mint amennyit az az alkotmánytervezetben kapott, akkor talán a csatlakozó országok lakosságának hangulata is javulna valamelyest.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
