A zsebtükör

Gyermekkoromban a legjobban a szülői ház tágas udvarán szerettem focizni. A labda olykor átrepült a szomszéd udvarára is. Átmásztam érte a kerítésen. A szomszéd Kati néni nem haragudott meg érte, szerette a gyerekeket. Engem is behívott néha a konyhájába, és a markomba nyomott valamilyen gyümölcsöt. A kutyája is ismert már, nem ugatott meg.
Kati néni özvegyasszony volt, a férje még a világháború első napjaiban elesett. Azóta az özvegy magányosan élt, férfiként dolgozott, és az egész falu megbecsülte. Eleinte a jegyző és a bíró is felkereste, hősként emlékezve meg a férjéről. De Kati néni csak törölgette a szemét némán, és azt dünnyögte, hogy Jóska sosem volt hős, mert nagyon félt a haláltól. Csak meghalt kötelességből, hazaszeretetből, mint sok ezren mások, mert marhavagonban kivitték a frontra. Egyetlen tábori lapot írt, de talán jobb is, hogy így történt, legalább nem szenvedte végig a világháborút.
Miután a háború végén szerb katonák szállták meg a falut és az egész Délvidéket, a jegyző és a bíró látogatása elmaradt a hadiözvegynél. Akkor már sok volt az özvegy, minden tizedik háznál siratták a „hősöket”, akik még emléktáblát sem kaptak.
Kati néni egyidős volt a mamával, aki gyakran átszaladt hozzá egy kis fánkkal, pogácsával. Kérője is akadt többször, emlékszem én is az egyikre: titeli volt, bajszos, mogorva, nagy behemót ember. Kati néni nemet mondott. Meglesz ő már egyedül is. Van a férjéről egy Újvidéken nagyított fényképe, széles keretben lóg a falon az ágy felett, mindennap elmond előtte egy miatyánkot. Néha beszélget is hozzá. Kikéri a tanácsát. És a halott katona álmában üzen vissza neki, válaszol a kérdéseire.
Van egy kis faládikója is Kati néninek, azt a szekrényben a tiszta ruhák között őrzi. Olykor előveszi, maga elé teszi az asztalra, és csak ül előtte némán, fohászkodva. Ezt én is kilestem olykor, amikor átgurult a labdám, és belopakodtam érte az udvarára.
Házasságának szép és romantikus történetét mindenki ismerte a faluban. Még mi, gyerekek is tudtuk.
Nem mindennapi történet. Szokás volt nálunk, hogy a vasárnapi szagosmise után a legények sorfalat álltak a templom bejárata előtt. A miséről kivonuló lányokat várták. Ilyenkor a legény megszólította a neki tetsző lányt, és meghívta délutáni táncra a Csillag vendéglőbe.
Jóska egy ilyen mise utáni szemlén lépett Kati mellé, aki erre a meghívásra – annak jeléül, hogy elfogadta – a legénynek adta az imakönyvében őrzött Mária-képet. Aztán a megbeszélt időben meg is jelent a táncmulatságon. Jóska hozzálépett, táncra kérte, keringőt táncoltak.
„Még most is mintha a karjában hintáztatna, érzem, hogy repülök fel a magasba! Csodálatos volt!” – mesélte olykor, hunyt szemmel visszaemlékezve az első táncra. „Amikor véget ért a zene, s mi pihegve megálltunk a terem közepén, Jóska a zsebébe nyúlt, elővett valamit, és a markában szorongatva azt kérdezte tőlem: »Akarod látni a szerelmemet? Megmutatom neked az arcát, csodálatos!« Ezzel átnyújtotta a zsebtükrét, hogy nézzek bele. Belenéztem, és magamat láttam kipirultan a tánc hevétől, csillogott a szemem, mintha sírnék, de a boldogság égett bennem!”
Ilyen volt a leánykérés. Aztán Jóskát elvitték, virágot tűzött a kalapjára, és énekelve indult el a halálba. Ami emlék maradt tőle, azt Kati néni abban a kis faládikóban őrizgette. Naponta kinyitotta. Nézegette.
Amikor meghalt, a mama szaladt az orvosért. Ő öltöztette fel Kati nénit a legszebb ruhájába, abba, amelyikben először táncolt Jóskával. A szekrényben őrizgette, sose hordta azóta. Előkerült a ládikó is kincseivel. Nem pénz volt benne, ahogy mi, gyerekek hittük. Csak emlék. Egy darabka a menyaszszonyi fátyolból, az egyetlen tábori lap, amelyet Jóska küldött haza maga helyett s egy repedt zsebtükör. Az a tükör, amelyikbe Kati néni akkor a Csillag vendéglőben belenézett.
Tanakodtak az ismerősök, mi légyen a sorsa. Aztán úgy döntöttek, hogy a ládikót a törött tükörrel együtt a koporsó mellé kell temetni. Hogy soha senki ne nézzen bele többé.