atalmas munkájával ön vitába száll Liszt korábbi életrajzíróival.
– Liszt Ferenc a XIX. század leghíresebb muzsikusa volt; ahol csak megfordult, írtak róla. A század végén megjelent, róla szóló irodalomban legalább annyi a fikció, mint a tényszerű adat. A mai kor életrajzírójának kötelessége a meglelt új dokumentációt felhasználva kiigazítani az elődök tévedéseit, feltételezéseit. A mára hozzáférhető dokumentumok között találjuk Liszt kiterjedt levelezésének, tanulmányainak kiadásait, korabeli naplókat. Mintegy huszonöt éve azzal az eltökélt szándékkal láttam munkához, hogy csak olyan dolgokat állítok, amelyeket dokumentumokkal bizonyítani is tudok.
– Említene néhány példát arra, mekkora a felhasznált dokumentáció?
– Liszt Ferenc tízezernél is több levelet írt, világszerte mintegy nyolcszáz személlyel állt levelezésben. Elképesztő gondosság jellemző egész tevékenységére – felvázolta magának, hogy másnap kinek és miről fog írni. Ezek a vázlatok gyakran érdekesebbek, mint a ténylegesen elküldött levelek, és árulkodók is, mivel Liszt szabályosan megszerkesztette saját írásait. S hogy mi mindent kell még a modern kutatónak áttanulmányozni? A zeneműveket, természetesen. Az ezernégyszáz Liszt-darab között vannak rövidebbek, de akár többórásak is, mint a Krisztus-oratórium. Brahms, Mendelssohn, Schumann és Chopin együtt nem komponált annyit, mint Liszt, ami persze felveti művei értékének kérdését.
– Sokan kételkednek a zeneszerző nagyságában, s csak az előadóművészt-pedagógust ismerik el.
– Egy zeneszerzőt nem a gyengébb darabok, hanem a nagy művek alapján kell megítélni. Mondjuk, hogy az ezernégyszáz kompozíció közül csak húszat tartunk jónak (ennél sokkal több van!), s ezek közé soroljuk a Faust-szimfóniát, a h-moll szonátát és a dalokat – már ennyi is biztosítja Liszt helyét a komponisták panteonjában. Goethe egyik találó aforizmájában így fogalmaz: „A géniuszt mindig valamely gyengeség láncolja korához.” Az időskori Liszt-művek évtizedekkel előremutatnak; a zeneszerző zseni – időutazó. A fesztiválokat szervező, karizmatikus tanárként is elhíresült, karmesterként is kiváló Liszttel kapcsolatos statisztika mellett még valami kiemelendő: a zeneszerző viselkedhetett volna úgy, mint kortársai, foglalkozhatott volna csak saját magával, beérhette volna pianistaként aratott, káprázatos sikereivel – ám ő, mint a XIX. század kulturális nagykövete, direkt vagy indirekt módon támogatta művésztársait, az elsők között Wagnert és Berliozt. Ebben ragadható meg a közte és kortársai közötti óriási különbség; felismerte, hogy a géniusznak kötelességei vannak. A zenetörténetben ő az első, aki muzsikus tehetségét nagy humanitárius eszme szolgálatába állította.
– Immáron magyarul is hozzáférhető, sok évvel az angol kiadás után, a biográfia harmadik, befejező kötete. A Liszt-múzeumban rendezett sajtóbemutatón is elhangzott, hogy különösen sok érdekességgel szolgált Liszt Ferenc utolsó éveinek kutatása.
– Ez az életút legkevésbé feltárt időszaka. Az utolsó évek zeneszerzői termését alig ismerik, e művek kiadásával Liszt nem törődött, nem egy késői opus csak a második világháború után jelent meg nyomtatásban. Az idős Lisztet már nem érdekelte a saját sorsa, belefáradt az őt ért támadásokba, becsmérlő nyilatkozatokba, csak a tanítványainak élt, akiknek gyakran mondogatta: én várhatok. Szabályosan lebeszélte növendékeit műveiről, melyeknek értékét csak ő ismerte. Valóban túlmutatnak saját korukon e hetvenes, nyolcvanas években született darabok; Debussyig, Ravelig, Messiaenig vezetnek egyenes úton. Több tekintetben is pionír ő: atonális darabot komponált, amelyet a zenetörténetben sem előtte, sem utána jó darabig nem írt senki – legközelebb Arnold Schönberg. Liszt Ferenc vitathatatlanul kulcsfigurája a XIX. századi történelemnek, az egyetemes kultúrhistóriának.
– Foglalkoztatja-e még a személyiségrajz elkészítése, melyet korábban tervezett?
– Remélem, a személyiség kirajzolódik magából az életrajzból. Eredetileg sem kívántam pszichoanalízisnek alávetni Az én életrajzom kicsit „ódivatú”: a korba ágyazottan követem alanyom pályafutását. Az 1830-as évek párizsi eseményeinek, a ’48-as magyar forradalom és szabadságharc történéseinek például kiemelt figyelmet szántam. Bár a magyarok függetlenségi harcát Liszt a távolból követte – kapott is érte Heinétől, aki számon kérte, amiért nem a csatamezőn veszett oda –, levelekből ismerjük véleményét, amely Széchenyi Istvánéhoz állt közel.
– Budapesti, weimari, washingtoni bibliotékákban, archívumokban és a Vatikán könyvtárában folytatott kutatómunkája során milyen, eddig feltáratlan anyagot talált?
– A Vatikán tulajdonában levő dokumentumok tartalma talán a legérdekesebb-legsokkolóbb információkat tartogatja az olvasók számára. Mostanáig a Liszt-kutatók is keveset tudtak arról a küzdelemről, melyet Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegné házasságának érvénytelenítéséért folytatott, valamint arról, miként hiúsult meg frigyre lépése Liszt Ferenccel. Liszt életének utolsó napjairól, halálának körülményeiről kevés információnk van. A muzsikus nagyság hivatalos életrajzírója, Lina Ramann megkérte Liszt növendékét, aki az utolsó napokban a mester mellett tartózkodott, számoljon be arról, hogyan halt meg Liszt. Ekkor született az a nyolcvannyolc oldalas napló, amelyet azután a korabeli biográfus sokkolónak talált, s amely olyan megvilágításba helyezte Cosimát, Liszt lányát és a Wagner családot, hogy úgy döntött, nem hozza nyilvánosságra, megtartja magának az írást. Amikor Ramann könyvtárát a weimari Goethe- és Schiller-archívumnak adományozta, halála után (1912-ben hunyt el) ötven évig tartó embargót tett a naplóra. Döbbenetes erejű írás, amelyből kiderül, milyen magára hagyottan, sanyarú körülmények között halt meg Liszt, s hogy miként temették el Bayreuthban, amit azután ádáz – ám sikertelen – küzdelem követett földi maradványaiért.
– Ön negyedszázada a Liszt-kutatásnak szenteli munkásságát, eredményeiért egyebek mellett Pro Cultura Hungarica elismerésben részesült.
– Jelenleg a Liszt nyomában (In the footsteps of Liszt) című könyvemen dolgozom. Az életrajz megszületéséről szól; arról, hogyan jutottam a dokumentumokhoz, milyen tapasztalatokat szereztem utazásaimon. Egyúttal megragadom az alkalmat, hogy elmondhassam, mit tartok az életrajzírásról, amely teljesen eltér a többi irodalmi műfajtól. Részletesen taglalom azokat az elveket, melyek betartása nélkül nem jöhet létre jó biográfia; közülük most csak egyet emelek ki: gyűlöletből nem, csak szeretetből születhet jó életrajz. A zenei életrajz írását még bonyolultabbá teszi, hogy nem lehet belőle elhagyni a muzsikát. Én nem szakítottam ki az életsodorból a zeneműveket, mint egyes szerzők, akik külön részben-kötetben tárgyalták Liszt életét és külön a kompozíciókat. Liszt zenéje elválaszthatatlan életének alakulásától, benne pontosan nyomon követhetők, tükröződnek azok a változások, amelyek személyes sorsát formálták. Nagy kihívásként éltem meg úgy írni a zenéről, hogy azt az átlagolvasó is érthesse, művemet ugyanis minden Liszt-rajongónak szántam. Talán jövőre megjelenhet a másik könyv, mely a Liszttel kapcsolatos relfexióim gyűjteménye (Reflections on Liszt). Azok a témák kerülnek bele, amelyeket csak érintőlegesen vagy igen röviden tárgyaltam a nagy életrajzban: Liszt, az író, Liszt mint mások zenéjének kiadója, Liszt, az átiratok szerzője és így tovább.
– Milyen speciális területekre terjed ki napjainkban a Liszt-kutatás?
– A legkülönfélébb irányultságú feltárások folynak; van, aki például Liszt zongoráit kutatja. A legfontosabb e pillanatban a tematikus műjegyzék elkészítése, ezen munkálkodnak a budapesti Liszt-múzeum és kutatóközpont munkatársai P. Eckhardt Mária irányításával és kollégáik New Yorkban.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
