Akkor éjjel, amikor a harang megszólalt

Messze innen van egy falu. Az innen a mi fővárosunk. Ott mindenfelé erdők és hegyek fogják körbe a völgyben élőket. A községbe egyetlen út visz befelé, kopott, köves országút. A benti utca végén véget ér. A kicsiny településről dűlők és ösvények vezetnek az erdőknek, azok jártabbak, pedig csak a léptek gondozzák. Aprócska falucska, gyérült lakosokkal, élői nehéz évek hordozói, nagyobb részt öregek. Sokan elkívánkoztak, majd el is mentek, olykor még a csupa pici házaikat is magukra hagyták. Félelem és megélhetés hajtotta a négy világtájnak lakóit. Egyik kínzó volt, másik fojtogató. Az ijedelem valós tápláléka az volt, hogy ítéletet mondtak a falura, a szorongás abból élt, lesz-e legalább szűkös kenyér mindennapra? A végzés úgy határozta: el kell tüntetni a föld színéről és a térképről egyaránt. Az indok annyi volt: csak!
De ez a csak fenyegetőbb lett mindennél. Népek mentek sírni és szomorkodni egy másik volt falu partjaira, mert azt a víz borította el három templomával, s az ott boldogulók szerteszóródtak. A patak emelése nem hozott se munkát, se villanyáramot, ma is éppen hogy ellepte valamikori utcáit. Népe? Tovazüllött, pedig se török, se tatár közelében sem volt. Egyszerre a magasból támadt, és pusztulást jelentett. Halált. Hogy kevésbé értsék, úgy mondták: szisztematizáció. Aki kitalálta, maradt volna inkább a kaptafánál, de háromlábú székéről kiemelve majdnem koronával ékesítették fejét. De mielőtt felmagasztalták volna, mit tesz a nép, örök marasztalásra lesegítették a mindenkit befogadó földbe. Pusztításra ítélt falunk ügyében a legjobbkor. Persze ez nem olyan egyszerű, mert hiába, hogy a kitervelő nincs többé, az elindított emberszomorító adminisztráció, mintha mi sem történt volna, végre kívánta hajtani a gonoszságot.
Amikor a nem szeretem idők jártak régen, a gondos idősek a templomba gyülekeztek, ahol a lelkek pásztora hallgatta panaszaikat, és együtt töprengtek, mitévők lehetnek? Most sem történt másként. A hír már nemcsak hallatszott, de belopózott a családi fészkekbe, ezzel keltek-feküdtek az emberek: lesimítják a falut először a föld színéről, aztán letörlik a térképről is. Mozdulni kell! Maradjunk a keresztnévnél, azt is családiasan: Lörke, a falu mindenese elindult felhatalmazással és megbízatással tiltakozni. Járás, megye, politikai szövetségek, amelyek olyan sem nem segít, sem nem árt alapon melléje álltak, míg helyben volt, mihelyt továbbment, el is felejtették. Hanem a hatóságok megharagudtak.
„El kell ezt az izgága székelyt hallgattatni, kerüljön csak haza, előállítjuk.” Lesték, s amikor hazatért, nemcsak beidézték, de lefogták, elvitték, lesz majd olyan csend utána, hogy belesiketülnek. Ám a község felzúdult. Ma Lörkéért, holnap mindőnkért jönnek. Induljon, aki mozdulni tud, a megyéig meg nem állunk. De nehogy megsejtsék, éjszaka a gyülekező, harmincnégy szekéren hármasával a férfiak viszik a tiltakozó folyamodást. Rendben, csendben zajlott minden, de a fülelők, szimatok, ólálkodók mégis megsejtettek valamit, persze az indulás időpontját nem sikerült pontra megtudniuk. Az emberek tudták, egymásnak adták fülből fülbe: harangszóra indulás. Éjfélkor meg is csendült a kis harang, és harmincnégy szekér kigördült a faluból a megye iránt, ami persze volt vagy negyven kilométer. Kocsikkal öt óra. Nagy riadalom fakadt, amerre egyenruhások laktak. Telefonok, rádió, mozgósítottak. A székhely előtti nyíltabb úton katonaság, rendőrség elállta a szekeresek útját. Kezdődött a békítgető társalkodás, amit hiába, hogy ismertek az errefelé lakók, mégis el kellett fogadjanak. Mire a kocsik visszaérnek, haza, ott lesz Lörke is bántódás nélkül. Két század katona, minden rendőrőrs mozgatható embere, de legfőbbképpen az ígérgetés és minden továbblépés megbénítása miatt megindultak „kísérettel” visszafelé. Lörke ugyan visszajött, őt is inkább hozták, de alig telt pár nap, lázításért, lázadásban való részvételért előállítottak minden szekeresgazdát, s megkezdődött a perük, ami természetesen vizsgálati fogságnak nevezett, ítélet nélküli félemlítés volt. Ezt követte a megtörés java, a falu eltörlését az országrész arcáról most aztán ismét kimondták, majd megmutatjuk fenyegetéssel. Öregek, asszonyok csoportja őrizte a községet, váratlanul rájuk ne törhessenek. Egy vasárnapra virradón a messzebb is vigyázók megtudták, elindították a földgyalukat. Reggelre ott lesznek. Két legidősebb eklézsiabeli elöljáró átment a tiszteletes úrhoz, és régi ünnepélyes szóval: Egy az Isten! köszöntést mondtak jó reggelt helyett.
– Mi harminchármon azt végeztük, így nevükben is vagyunk jelen, szépen ünneplőben keresztbefekszünk a pusztító gépeknek. Temessenek minket is, ha már a falu útjába esik a szándékuknak.
– A harmincnegyedik magam leszek – szólalt meg a pap –, együtt teszünk áldozatot.
– A nyáj őriző nélkül nem maradhat – ellenkeztek az öregek.
– Az Úr rendel új őrizőt. Egy az Isten.
Több szó nem esett, de a tiszteletes is ünneplőt váltott, és szavak nélkül elindult a falu öregjeinek menete, ki a falu végére. Asszonyok, gyerekek mint a valamikori ősanyák is tették, a templomba gyűltek imádkozni, énekelni. Nem sírtak, nem jajveszékeltek, várakoztak. És jöttek a gépek is. Akkora füstben, zajban, a rossz út rengéseiben, mint valami földindulás. Amikor a bevezető úton feltetszett előttük a község, meszsziről valami szívverést elállító képet láttak, mintha halottak feküdtek volna előttük jó darabon. Mozdulatlan emberek, akiken át kell gázolni? Valamennyien feketében. Most a templom harangja is megkondul, a gépek megállnak. Emberek vezetik. Mélyen belül valami ősi babonás félelem ül az arcukra, ahogy hatan, a hat gépkolosszus irányítója leszökött a kormány mellől, és nézi, olvassa a halottnak hitteket.
– Emberek, keljenek fel! – kiáltották, de senki nem mozdul.
És az ítélet-végrehajtók visszafordulnak.
A történet bejárja nemcsak a környéket, de visszhangzik a fővárosban is. Törvénytelenség, dönt a Legfelsőbb Bíróság.
A szekeresgazdák mind hazakerülnek. Már csak azt keresik, ki szólaltatta meg a harangot azon az éjszakán.
De a fellobbanó haragtól egyszerre ez is eltemetődik. A község ma új reményekkel keresi a harmadik évezredben a jövendőjét.
És a régi köszöntés: Egy az Isten! – megfakulás nélkül biztatja az embereket, talán azzal a Móra Ferenc-i bővítéssel: Egyedül te vagy az Isten.
Amikor búcsúzom, a tiszteletes úr megfogja a kezem, s annyit mond: – Hallgassuk el a falu nevét, jobb a békesség…
Mégsem változtak az idők?