Apró betűs világ

Hősünk, akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk Kingának, végzős joghallgató némi filozófiai előtanulmányokkal. Huszönöt éves, angolul és németül beszél. A szakdolgozat megírása előtt olyan rugalmas munkaidős állást keresett, amely mellett néha tud tanulni és könyvtárazni. Október elején indult a vadászat, a szűk másfél hónap alatt nyolcvan–száz álláshirdetésre jelentkezett telefonon, és közel húsz esetben jutott el az akár többfordulós személyes meghallgatásig. Tapasztalatairól naplót írt, ennek elolvasása után ültünk le beszélgetni.
Az álláskereséshez időből kell a legtöbb, és az sem árt, ha van pénze az illetőnek. Az ismerősök tippjei mellett hirdetési újságokban van esély álláslehetőséget találni. A legtöbb álláskínálat a „szakképzettség nélküli” kategóriában van, „üzletkötő”, „eladó” és „egyéb” tárgyszavaknál.
A megadott számokat feltárcsázva sokszor kiderül, valójában nem arról szól az ajánlat, ami a hirdetésben áll. A „telefonos operátor” direkt marketinget jelent, az üzletkötő házalót, a munkaszervező pedig multilevelmarketinget, vagyis piramisszerűen felépített ügynökhálózatot. A telefonszámla bizony jelentős tétel annak, aki éppen azért keres munkát, hogy a diákélet terhein könnyítsen a keresettel. Sok helyen regisztrációs díjat kérnek a munkaközvetítésért, és öt–hétezer forintért cserébe előfordulhat, hogy csak újságból kigyűjtött címeket-telefonszámokat adnak cserébe.
– De ha nem, akkor sem korrekt a dolog – véli Kinga –, hiszen a „munkaközvetítő” cégek állásajánlatai (leginkább az adatrögzítés, a telemarketing és a diszpécser munkakörökről van szó) bennfentes információk, ezekhez a cégek személyes kapcsolatok útján jutnak hozzá, és nem a munkaadóktól próbálják behajtani a költségeket, hanem parazita módon a munkakeresőknek árulják azt.
Kinga szerint néha különösen figyelni kell, mert előfordul, hogy emelt díjas a hívás, és ilyenkor szeretik húzni az időt. „Hm, nézzük, mit is tudnánk ajánlani” – mondják, majd „néhány perc türelmet” kérnek percenként több száz forint plusz áfáért. Jellemző, hogy a felső vezetőket kereső fejvadászcégek nem a munkavállalótól kapnak pénzt, hanem a munkaadónak számláznak a sikeres keresés után.
Ha a sok hívás között akad olyan ajánlat, ami szóba jöhet, következik a személyes találkozás. Az állásinterjúk utáni napok izgalma a legtöbbször hiábavaló: általában vissza sem hívják a jelentkezőt, ha nem felelt meg az elvárásoknak.
Az első ígéretes lehetőség Kinga számára egy külföldi tőkéből létrehozott marketingcégnél jelentkezik, ahol ügyfélkapcsolati munkára keresnek embert. A pályázót egy öltönyös, ötvenes éveiben járó úr fogadja, a magyartalan bikkfanyelv és a széles gesztusok egy vidéki párttitkárt juttatnak a jelentkező eszébe. A budai irodaházban szervezett meghallgatás előtt mindenkivel kitöltetnek egy elég részletes kérdőívet, tele személyes adatokkal és a megcélzott bérrel. Az interjún elmondják, hogy napi nyolc–tíz órás tevékenységről van szó, de hogy pontosan miről, akörül nagy a homály. Részletesebb információkhoz úgy lehet jutni, hogy egy teljes napot el kell tölteni egy előadáson, és csak ezen a cégen belüli képzésen derül ki az is, hogy alkalmas-e a jelentkező az állásra. Egy nap már eltelt, a képzés idejére természetesen nem jár bér, és csak az akadályt sikerrel vevő jelentkezőknek jeleznek vissza valamikor.
A következő próbálkozás egy kiadványokat és kozmetikumokat direkt marketing útján forgalmazó, külföldi tulajdonú vállalkozás meghallgatása. A telefonos ügyfélszolgálatra jelentkezőket nem egyenként, hanem csoportokban hallgatja meg a cég HR-munkatársa (a titulus a régi szóhasználat szerint káderest jelöl). A furcsa eljárás során (melyről az előzetes telefonbeszélgetésen szó sem esik) a jelentkezőket mindenféle szűrőfeladatokkal lepik meg, például egymás előtt kell magukról beszélniük. El kell mondaniuk, hogy milyen „belső tűz” motiválta őket a jelentkezésre, és szerintük mi az ügyfél-szolgálatosság lényege. A következő fordulóban már az a feladat, hogy a néhány ember egymás közt vitassa meg, milyen a „jó” ügyfélszolgálat, ezalatt a HR-es csak figyel és ír. Később az is kiderül, hogy a boldog kiválasztottnak kell majd fogadnia azon ügyfelek problémás hívásait, akiknek a postai úton elküldött szolgáltatás vagy termék nem megfelelő. Vagy azért, mert nem is rendeltek a cégtől (valamikor rendeltek ugyan valamit, de „nem olvasták el megfelelően a szerződési feltételeket”, és nem vették észre, hogy a szolgáltatás addig folyamatos, amíg le nem mondják), vagy azért, mert „figyelmetlenségből” mást rendeltek meg. A roppant rámenős cég filozófiája szerint a módszer korántsem zaklatás, hiszen az első rendelés nem volt kötelező, és ha az ügyfél többet nem kér a szolgáltatásból, vegye a fáradságot és mondja le. Az ügyfélszolgáltatásnak pedig szemrebbenés nélkül kell érvelnie a cég mellett akkor is, ha a (jogosan) reklamáló vevővel ért egyet.
A késő délutánra szervezett emberválogatás csúcspontja a teszt, hiszen itt minden kiderül a jelöltről. A módszer ismerős a tengerentúlról, de sok kételyre ad alapot. A lapon felsorolt száz–százötven tulajdonságból (például barátságos, diplomatikus, rámenős stb.) be kell jelölni azokat, melyeket „szerinted az emberek várnak tőled”, míg a másik oldalon ugyanezekből azokat, melyeket „magadra jellemzőnek érzel”. Túl azon, hogy az ilyenfajta tesztek relevanciája tudományos alapon is megkérdőjelezhető, felmerül a kérdés, lehet-e egyáltalán ily módon bármiféle képet nyerni a jelöltről, és főként azt mérlegelni, alkalmas-e a munkára. Az is kérdés, vajon van-e joga a munkaadónak ilyen széles körben kutakodni, ki állítja össze a tesztet, az eredmény hova kerül, valamint nem sért-e személységi jogokat az ilyenfajta információszerzés és -tárolás. Ha ennek alapján mérlegel a munkaadó, nem sérti-e ez a munkavállalók közti diszkrimináció tilalmát? Vagy ha sérti, akkor egyáltalán kiderül-e a sérelem? A jelentkező persze nem kérdez, ő pénzt akar keresni, ezért aztán szorgalmasan töltögeti a rubrikákat. A következő feladat jóval egyszerűbb, mert csak számolgatni kell (mennyit kell még fizetnie az ügyfélnek, ha így meg úgy rendelt, mekkora kedvezmény jár, mennyi részlete van még hátra stb.). Már késő este van, amikor megköszönik a részvételt, és az már nem is meglepő, hogy visszahívást is csak a megfelelteknek ígérnek egy hét elteltével.
A munkakereséskor megáll az idő, az ember interjúról interjúra rohangál, és azt sem tudja, milyen napot írnak. Amikor az egyik multinacionális szolgáltatónál álláskeresőnk bekerült a sokadik körbe – már túl van a teszteken –, német és angol anyanyelvű tanárok hívták fel telefonon, hogy fél órát kötetlenül beszélgetve kiderítsék, mennyire bírja a nyelvet. Újra beszélgetésre hívják, előbb másfél órát várakozik a csicsás cégközpontban, aztán kiderül, elkeverték az egyik vizsgaeredményét, és a vizsgáztató azt sem tudja, milyen állásra jelentkezett. Amikor tisztázzák, hogy a telefonos ügyfélszolgálaton szeretne dolgozni, és minden juttatást megbeszélnek, a kérdező hirtelen németre vált, és a közel-keleti konfliktusról kérdezi a véleményét. A jelölt – aki már túl van egy meghallgatáson, és nem érti, egy ilyen komoly cég hogyan veszíthette el a vizsgaeredményt – meglepetésében hebegni kezd, mire közlik: nem tűri jól a konfliktushelyzeteket, ezért aztán nem tudják alkalmazni.
*
Egy másik hirdetésben internetes munkára kerestek angolul és németül jól tudó embereket. A cég Budapest külvárosában van, a gyártelepig másfél órát kell villamosozni. Néhány irodahelyiség, valamint egy kis terem, ahol pici íróasztalokon számítógépek sorakoznak, néhány asztalnál éppen dolgozó fiatalokkal. A bonyolult nyelvi tesztek után kiderült, interneten kell csetelni külföldiekkel. A ministránsfiú külsejű válogató szerint igen fontos a „nyitott gondolkodás”. Hogy mit is ért ezalatt, az utolsó vizsgán derül ki: megadott szavak segítségével kell novellát írni úgy, hogy abból a jelölt kreativitása kiderüljön, és az olvasó ne vegye észre, hogy a szerzőnek nem ez az anyanyelve.
A megadott szavak többsége nem tűri a nyomdafestéket: a jégkocka és bőrcsizma szavak mellett a női nemi szervvel és a szexuális örömszerzéssel kapcsolatos szakkifejezésekből kellett a fogalmazást elkészíteni. Ekkor derült ki az is, hogy előfordulhat, saját nemű partnerrel kell erotikusan beszélgetni, vagy sms-t küldeni három műszakban, óránként ötszáz forintért. A munka persze minimálbérre van bejelentve, a többi zsebbe megy, a cég pedig bizonytalan ideig működik.
A multiktól megcsömörlött, egyre kétségbeesettebben kereső munkavállaló megpróbálkozik a vendéglátással is. Egyik helyen a frizurája nem tetszik, másutt megkérdezik, mennyit hajlandó megmutatni a vendégeknek a melleiből. Egy „kiülős”, viszonylag jól menő belvárosi kávézó-söröző heti hat napra keresett felszolgálót délelőtt tizenegytől hajnal fél háromig tartó munkára. Az állás nem lett volna bejelentve, és fix fizetést sem adnak: a három felszolgáló „eloszthatja” az aznapi borravalót! A megbeszélésen legalább huszonöt ember jelent meg, a boltvezető végig úgy beszélt, mintha szívességet tenne, hogy munkát ad. Az elvárás a profi, elegáns felszolgálás, mert „van kikből válogatnia”, és „aki bekerül, becsülje meg magát”, ugyanis „akár napi ötezret is megkereshet”. Kinga később vendégként visszament a sörözőbe, és tényleg került valaki, aki megbecsülte ezt a lehetőséget.
A pályázó emberi gesztusokkal többnyire csak a kisvállalkozásoknál találkozott. Ezekkel viszont az a baj, hogy nagyon keveset tudnak fizetni, azt is bejelentés nélkül, zsebből zsebbe, bizonytalan ideig. Ma ugyanis kevesen tudják csak vállalni, hogy főállásban bejelentett dolgozókat foglalkoztassanak, ugyanis nagyok a közterhek, és a piacképes nettó fizetéseknek jelentős az adóvonzatuk is. A multiknál ezzel szemben korrekt fizetéseket tudnak kínálni, ha nagyon szükségük van rád (ezt sokszor épp az idetelepülésükért kapott adókedvezményeknek köszönhetően tehetik meg, versenyhátrányba szorítva a helyi vállalkozót), de ezért cserébe azonban sokszor emberfeletti követelményeket támasztanak. A személyiségtesztes szűréseknél keményen szelektálják, ki elég rámenős, akaratos, kinek jobb a „meggyőzőképessége”, és ahogy Kinga fogalmaz, lelkiismeret-furdalás nélkül beszáll a „nagy átverés” játékba. Cserébe ő maga is versenyképes lesz: meg tudja fizetni a sikeres élet díszleteit.
Kinga azt is sérelmezi, hogy a cég nemcsak a munkaerejét, hanem szabad idejét, vásárlási szokásait, hobbiját is „megvásárolja”: a multiknál ugyanis a jövedelem jelentős részét teszik ki az úgynevezett juttatások.
– Az egész egy zárt belső rendszer – magyarázza –, a pénz döntő többsége a nagyvállalatok közt forog. Én dolgozom az egyiknél, miközben egy másik multi termékét – autóját, telefonját, nyugdíjpénztárát vagy másfajta szolgáltatását – veszik meg nekem bónuszként. Hiába mondom, hogy a fitneszbérlet vagy a külföldi nyaralás helyett legszívesebben pacalpörköltet ennék a Balatonon. Ha már bekerültél a rendszerbe, akkor elvárják, hogy száz százalékban alkalmazkodj a skatulyádhoz, vagyis úgy élj, ahogy az annál a cégnél elvárható. Ez persze előre nem derül ki – a szabályok nincsenek leírva, legfeljebb utalás van rá a szerződés apró betűs részében.
Kinga ma is munkát keres. Most már profibb – az e-mail címét is lecserélte, miután egyik helyen megkérdezték: miért gyűlöli az embereket. Értetlenségét látva elmagyarázták: bizonyosan oka van annak, hogy a „mizantróp” szóval kezdődik az e-mail címe, és nem hitték el, hogy csupán Molière iránti tiszteletből választotta azt.
Az álláskeresésben szerzett tapasztalatait nevetségesnek, elszomorítónak és leginkább kijózanítónak nevezi.
– Mindenki hiéna – mondja –, és az a legjobb túlélési stratégia, ha megpróbálsz a leggyorsabb ragadozó lenni.