Az eleven ház

Az 1956-os forradalom „fényes álma és megbocsáthatatlan veresége” motiválta láthatatlanul – ahogyan az Oral History Archívum számára készített interjúban fogalmazott Makovecz Imre – az építész pályakezdését. S talán nem is születtek volna, akik tovább álmodhatják az álmot, ha a hatvanas évek második felében elementáris erővel nem jelentkezik a népi kultúra iránti érdeklődés Magyarországon. A hajdúszoboszlói Kis galériában, első önálló kiállításán azt is megmutatta Makovecz Imre, hogy a magyar parasztház, a gótikus katedrális és a Rudolf Steiner létrehozta Goetheanum egymással nem szembeállítható, hanem éppenséggel egymást föltételező fogalmak, az „eleven ház” korokat, kultúrákat összekötő változatai. Mintegy annak a gondolatnak a jegyében, amelyet a sárospataki művelődési házról szólva éppen Goethétől idéz az alkotó: „Aki nem tud számot adni háromezer évről, az sötétben tapogatózva él egyik napról a másikra.”
Makovecz Imre építészetét, elméleti, pedagógusi tevékenységét a világ bármely részén a kortárs magyar építészet, egyben a magyar örökség legfigyelemreméltóbb megnyilvánulásaként tartják számon. A Mundus Kiadónál 1996-ban megjelent Makovecz Imre műhelye című kötet után az elmúlt években két külföldi monográfia – Edwin Heathcote és Anthony Tischhauser tollából – is napvilágot látott angolul és németül, s természetesen tovább szaporodott a hazai szakcikkek száma is, miközben a korábbiaknál is jelentősebb Makovecz-művek születtek.
Az új művek, a korábbi években elveszettnek hitt tervek, a kutatás egyre árnyaltabb szempontjai alapján megfogalmazott elemzések igen gazdag gyűjteményét adja az a kötet, amelynek szerkesztésére Makovecz Imre tanítványa, Gerle János vállalkozott, aki három és fél évtizede követi figyelemmel az életmű alakulását, és tevékeny részese is publikációk, kiállítások szervezésének. Évről évre, tervről tervre, épületről épületre, előadásról előadásra követhetjük figyelemmel, hogyan születik meg épületek, gondolatok együtteséből az, aminek minden más a szolgálatában áll, az eleven ház, amely az aranykorban már létezett valahol. Ez az az építészet, vallja a tervező, amely „össze akarja kötni az eget és a földet, amely semmit sem akar elveszíteni abból, ami érték volt és ami érték lehet”. Makovecz Imre tisztában van azzal – tette hozzá a kötet szerkesztője 1996-ban, a Magyar Örökség Díj átadásakor elhangzott laudációjában –, hogy „az építés drámáján belül az építés fehér mágiáját kell művelnie. Ez a feladat egyszerre személyes, nemzeti és egyetemes.”
(Makovecz Imre-tervek, -épületek, -írások. 1959– 2001. Szerk.: Gerle János. Serdián Kft., Budapest. Ármegjelölés nélkül)