Az iowai jelölés tétje

Miért is olyan nagy a felhajtás ma egy olyan állam körül, amely sok amerikai szerint kukoricán, szójababon, gabonán, no és persze John Waynen kívül nem sok említésre méltót adott Amerikának?
Iowát, ahol hárommillió amerikai polgár él, a sznob keleti partiak csupán az ún. „fly-over” államok között emlegetik, azaz olyan helyként, amely felett a legtöbb amerikai legfeljebb elrepül, útban egy másik cél felé. Ennek ellenére azonban a Demokrata Párt jelöltjei már hetek óta elkeseredett csatát vívnak itt, hogy megmérettessék magukat egy olyan jelölőgyűlésen, amelynek metódusát még az amerikaiak sem nagyon értik.
Az iowai jelölőgyűlés – ottani szóhasználattal a caucus – tulajdonképpen a vietnami háború éveiben Amerikán végigsöprő nyugtalanság sajátos terméke, afféle kísérlet arra, hogy az elnökjelölés folyamatát demokratikusabbá tegyék. Nem minden államban tartanak azonban caucusokat és az eredményekre épülő állami pártkonventeket. Egyszerűbb eljárást követnek az előválasztások, amelyek közül az elsőt a kampány során immár tradicionálisan New Hampshire-ben rendezik, január 27-én. Az amerikai választáson ezt szokás az első olyan küzdelemnek tekinteni, ahol a párt színeiben induló jelöltek lemérhetik a párton belüli támogatottságukat, illetve ezt követően dönthetnek arról, folytatják-e a küzdelmet a párt hivatalos jelöltségéért.
Legalábbis így volt ez mostanáig. A jelen helyzetben azonban annyira kiélezett a verseny a kilenc demokratajelölt között, hogy Iowa, ahol a pártok hívei az összes állam közül először dönthetnek, kit is támogatnak pártjukon belül, kitüntetett helyzetbe került. (A republikánusokra természetesen ez nem áll, hiszen náluk szinte biztos, hogy az újraválasztásáéért küzdő Bush elnök lesz a párt hivatalos jelöltje, jóllehet a caucust ők is megtartják ma Iowában).
A caucus nem szokványos pártgyűlés. Az adott állam minden olyan polgára részt vehet rajta, aki hivatalosan regisztrálja magát a párt szavazójaként. Az érdeklődő iowai polgárok ma, pártállástól függően, kicsiny demokrata és republikánus szavazókörökben gyűlnek össze, ahol egymást igyekeznek meggyőzni arról, hogy melyik jelöltet támogassák (a republikánusoknál ennek most nem sok tétje van). Iskolákban, templomokban, de legtöbbször a szomszéd nappalijában éjszakába nyúló viták folynak ilyenkor. A bonyolult rendszer lényege, hogy voltaképpen az itt választott pártdelegáltak döntik el, hogy a később megtartandó állami pártgyűlés melyik jelöltet támogatja majd a nyári országos pártkonventben, ahol aztán kiderül, ki lesz a párt hivatalos elnökjelöltje.
A politikusoknak az este fél hétkor kezdődő gyűlésekre a polgárokat a legkeményebb tél közepén, a vacsoraasztal mellől kell a 2000 szavazókör egyikébe csábítaniuk, amely még egy olyan demokratikus hagyományokkal rendelkező országban is, mint Amerika, reménytelennek tűnő feladat.
Ráadásul a caucuson való megmérettetés nem kötelező a jelöltek számára (a tapasztalatok azt mutatják, a caucosok szinte semmit sem nyomnak a latban az országos pártgyűlésen). Nem csoda, hogy Howard Dean, egy másik kis állam kormányzója, a hivatalos demokrata párti jelöltségért küzdők egyik legesélyesebbike, Iowa fura caucusát korábban „időpocsékolásnak” titulálta. És lám, most mégis elkeseredett küzdelmet folytat az Iowában immár veteránnak számító Dick Gephardttal, aki a jelölőgyűléseket 1988-ban ott megnyerte.
Dean több ezer fiatal aktivistát küldött most Iowába az USA minden részéről, hogy biztosítsa, üzenete minden szavazókörbe elér majd. Gephardt afféle régi vágású „labor” politikusként inkább az államban meglévő bázisára épít. Igaz, kongresszusi képviselőként Washington útvesztőiben is kiismeri magát, mégiscsak megmaradt, ami volt: a kétkezi munkából élők jelöltje. A szakszervezetek jó részét maga mögött tudhatja, valamint az államban meghatározó erőként számon tartott farmerek kiszolgáltatottabb részének támogatottságát is élvezi. Ahogy az egyik választó Dean fiatal aktivistáira célozva a Newsweek tudósítójának fogalmazott: „Kit fognak követni az emberek a caucusra? – egy [szakszervezeti] testvért, akit ismernek a munkából, vagy pedig valami piercinges kölyköt Seattle-ből?”
Azok az aktivisták azonban, akiket a nyilatkozó piercinges kölyköknek titulált, csupán ifjú előhadát jelentik Amerikában annak a rétegnek, amelyet a liberális Dean kampánya nagyon is megfogott – Iowában is. Hogy kik is ezek a választók, ennek érzékeltetésére álljon itt a Time magazinnak minap tett nyilatkozatából egy részlet, ahol az államban szerzett tapasztalatairól beszél: „Erős volt az érzés az átlag amerikaiakban, hogy a kormányuk nem törődik velük, nem becsüli őket, és hogy munkaadóik nem becsülik őket. […] Nem dühről volt itt szó. Ez kétségbeesés volt. Ez az értékvesztés érzése volt – és mindez itt volt Iowában, amelyik nem egy dühös hely.”
Félreérthetetlen, hogy Dean erre a kétségbeesésre (is) építi kampányát.
Tegyük hozzá, hogy Howard Dean neve, nem úgy, mint az Iowában szintén a demokrata elnökjelöltségért induló John Kerryé, John Edwardsé, valamint a megmérettetést itt nem vállaló Wesley Clarké és Joseph Liebermané, avagy az említett Gephardté, nem cseng valami jól Washingtonban. „A párt visszahódításának” jelszavát meghirdető Deanre ugyanis gyanakvással tekint a demokraták Clintonnal fémjelzett, magát középutasnak hirdető szárnya. Hiszen nyilvánvaló, a pártot tőlük kellene visszavennie Dean követőinek, tőlük, akik a hagyományos republikánus jelszavakat (az adócsökkentés, a vallás fontosságának hangsúlyozása, a nagyvállalatok támogatása) túlságosan is magukévá tették a mind szélesebb választói bázis kialakítása érdekében.
A politikusok számára főnyereménynek számító szélesebb bázis azonban – most úgy tűnik – nem csupán ideológiai alapon formálódik Amerikában. Nehéz eldönteni, hogy az a réteg, amelyik egyre nagyobb kétségbeeséssel szemléli a társadalmi egyenlőtlenségek növekedését, az Amerika gerincét adó középosztály egyre instabilabb helyzetét, képes lesz-e kitörni a korábban lefektetett keretek közül. Vajon ismét a homoszexualitáshoz, a valláshoz, a fegyvertartáshoz való viszony lesz a döntő a szavazáskor, vagy a kiszolgáltatottság érzése miatt az USA-ban is megjelenik a tömeges protest szavazat? (Ennek az érzésnek éppúgy része az iraki invázióval kapcsolatos nyugtalanság, hiszen egy ilyen invázió nehezen illeszthető bele a tradicionális amerikai szabadságeszmény képzetébe).
Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy a demokrata párti polgárok ma este azt is mérlegelni fogják, melyik jelöltnek lenne a legnagyobb esélye legyőzni George W. Busht, hiszen a demokratáknak mégiscsak ez a legfőbb céljuk. Ennek tükrében nehéz megmondani, hogy egyáltalán mennyit nyom a latba a jelöltek tényleges felfogása.
Az iowai jelölőgyűlések tétje tehát nem az, ki élvezi majd ma este a legnagyobb támogatottságot a szavazókörökben. Sokkal inkább az, hogy képviselhető-e az USA választási kampányában az a hang, amelyet Howard Dean, és utána tán a többi itt kampányoló jelölt is, meghallott Iowában.
Még tágabban értelmezve: lehet-e ennek a hangnak a képviselete nélkül ma elnökválasztást nyerni Amerikában?