Vlagyimir Putyin törekvéseinek, az ezek körül fellángolt vitáknak a megértéséhez vagy másfél évtizedre a mai áldatlan állapotok gyökereihez kell visszamenni, magyarázza Szvetlana Glinkina. A rendszerváltás felé érkező Szovjetunió állapota, a kiindulópont az új kihívások fényében eleve siralmas volt, teszi hozzá, ráadásul a peresztrojka csak tovább mélyítette az ország válságát. A fennálló intézményrendszer ugyanis tökéletlen volt, de legalább úgy ahogy működött, Mihail Gorbacsov színrelépésével azonban a politika olyan átgondolatlanná vált, hogy társadalmi és gazdasági szinten is teljes káoszhoz vezetett.
A magyar olvasók számára jól érthető példával, a szövetkezeti tulajdon- és gazdálkodási forma meghonosításának furcsaságaival érzékelteti mindezt a kutató. Az e téren jóval előbbre járó Magyarországon az árképzés minden szektor számára egységes elvek alapján zajlott, míg a Szovjetunióban, mint minden, a demokratizálási folyamat is túlságosan átideologizált volt. Úgy gondolták tehát, hogy az állami szférában mindent meg lehet tiltani, míg a friss szövetkezeti forma számára teljes a szabadság. Így aztán ugyanaz az áru az egyik helyen kötött áron került forgalomba, míg a másik szektorban szabad volt az árképzés. Mindez oda vezetett, hogy a lekötetlen pénzügyi és humánforrások minden ellenőrzés nélkül a szövetkezeti szektorba áramoltak. Ebben az időszakban, 1987 körül kezdődött az állami javak elkótyavetyélése, az úgynevezett spontán, törvényeket megkerülő privatizáció, a belső szétesés. Mindez beleivódott a tudatba, hiszen a káosz, a szabadrablás hosszabb ideig tartott, mint Magyarországon.
E folyamat során a megfelelő információkkal rendelkezők, az állami és pártstruktúrák alkalmazottai, a már akkor is más körülmények között tevékenykedő, így a változásokhoz könnyen alkalmazkodni képes félvilági elemek, a szürkegazdaságban tevékenykedők – akárcsak Magyarországon – nagyon is racionálisan viselkedtek. Éppen ezek, a gyakorlatilag törvényen kívüli rétegek váltak a peresztrojka főszereplőivé, folytatja Glinkina. Felmerült a kérdés, miként lehet piacgazdaságot teremteni magánszektor nélkül? A válasz erre az ideológiai akadályok lebontása volt, mondván, ez a tény önmagában vonzza majd a tőkét, amelyet aztán az állam ellenőrzése alá vonnak. Csakhogy az történt – magyarázza a kutató –, mint Bulgakov kisregényében, a Kutyaszívben, ahol az operáció után az új teremtmény uralkodik alkotóin. Az egyik oldalon ott voltak a szürkegazdaság vagyonhoz jutott, s egyébként is fejlett struktúrái, félvilági elemei, míg a másikon az apparátus becsületes, elkötelezett része, amely nem akarta szétverni az államot, s védelme érdekében ütközni is kész volt az új erőkkel. Erre a helyzetre mondta a reformerek egyik vezéralakja, a Szovjetunió összeomlása utáni első orosz miniszterelnök, Jegor Gajdar, hogy a kapitalizmushoz vezető út korántsem lett volna oly békés, vértelen, ha nem kövezik ki dollárokkal, azaz nem veszik meg a bürokráciát. Mindez viszont ahhoz vezetett – jegyzi meg Glinkina –, hogy az új rendszer a korrupció felerősödése, elburjánzása közepette épült. Ráadásul a folyamat visszafordíthatatlansága érdekében a piacgazdaság főideológusai szétverték a párttal, a szocializmussal kibogozhatatlanul összefonódott államot is.
A piacgazdaság, a teljes liberalizálás tehát a működéshez elengedhetetlen intézmények létezése nélkül érte a társadalmat. E vákuumban logikusan merült fel a kvázi piacgazdaság szereplőiben, hogy milyen intézmények helyettesíthetik a hiányzókat. Működő mechanizmusok nélkül semmiféle megállapodást, egyezséget nem képes garantálni az állam, így előtérbe került egyrészt, hogy a kriminális szféra nyújt védelmet, ami természetesen a szervezett bűnözést erősítette. Másik variáns volt a hatalom folyosóin találni biztonságot adó kezeket, tehát bürokrácia lefizetése, amely még tovább táplálta az amúgy is virágzó korrupciót. Sokak számára járható útnak tűnt az is, hogy a rokonság megbízható összefogásával működtetik a céget, egyik oldalról behatárolta a gazdasági aktivitást, másrészről a klánosodás felé vezetett. Mindezek jellemzik a Jelcin-érát, kiegészülve az oligarchák megjelenésével.
Ezt a jelenséget elsősorban azzal magyarázza az elemző, hogy a rendszerváltás felkészületlenül érte a régi-új politikai elitet, amelynek szintén védelemre, egyfajta biztonságra volt szüksége. Az új hatalomnak meg kellett valahogy állapodnia, megbízható, neki elkötelezett emberekre volt szüksége. S mivel köthette magához ezeket az embereket? Természetesen, ha valamit ad nekik, erre pedig kínálkozott az állami vagyon. Jelcin ehhez az elképzeléshez igazította a privatizáció szabályait, s ilyenformán lényegében elosztogatta a legversenyképesebb ágazatok vállalatait, így alakítva ki hűséges körét. Mindezek következtében a nemzeti vagyon 50 százalékát ma 17 üzletember tartja a kezében.
Ráadásul minden, az utóbbi hónapokban elterjedt híreszteléssel ellentétben – húzza alá a kutató – egyetlen ágazatban, így az oligarchák által ellenőrzött, a külgazdasági körülmények miatt legkedvezőbb helyzetben lévő olajiparban sem érte el a hatékonyság a peresztrojka előtti szintet. A cégeket, a konceszsziókat szinte ingyen kapták, a termelésbe nem fektetnek be, a modernizáció elmaradt, még az új feltárásokra sem nagyon költenek, figyelmeztet. Mindehhez jön még, hogy az ölükbe hullott vagyont – most az ország stratégiai érdekeivel semmit sem törődve – akarják továbbadni külföldi kézbe. S amikor az olajbárók arról áradoznak, hogy mennyi adót fizettek, akkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ezt az off-shore cégeikhez nyomott áron exportált olaj után fizették be, ha egyáltalán befizették, s onnan jóval magasabb áron exportálták tovább, a nyereség pedig a saját zsebükbe vándorolt. Glinkina szerint egyáltalán nem meglepő tehát, ha a társadalom felháborodik mindezen, hiszen a mostaninál sokkal több pénz is juthatna vissza hozzá a nemzeti kincsekből! Ezért aztán egyrészről azért lehet mindenkiben némi aggodalom a Jukosz-ügy kapcsán, hogy a rendteremtés közepette a hatalom ismerjen határt, ne essen át a ló túloldalára. Másrészt objektív igény van ma a rendteremtésre, amely elképzelhetetlen anélkül, hogy az állam ellenőrzést gyakoroljon az ország energiatartalékai fölött. Az állam gyengesége mellett ugyanis nincs fellendülés, modernizáció, így azt másfél évtized után már tényleg ideje megerősíteni. Természetesen nem visszaállamosításról van szó, a stratégiai ágazatok azonban nem kerülhetnek ki teljesen az állam látóköréből, míg most ez történt, s az ellenőrzést vissza kell állítani. Ez sehol sem sérti a demokráciát. Sőt, így van rendjén, erősíti meg Szvetlana Glinkina.
***
Az oligarchák két arca
Két üzletembert, Mihail Hodorkovszkijt és Roman Abramovicsot választotta az év emberének az Ekszpert nevű hetilap, mondván, ők párban jelzik leginkább az orosz kapitalizmus további útját.
A Jukosz volt vezérét és vállalatát többször hozták fel a nyitottság, az átláthatóság példájaként az orosz üzletemberek előtt. Az egykori moszkvai kerületi Komszomol-titkárból lett kapitalista egyszer bevallotta, nincs érdekesebb, mint hatalmas tőke fölött rendelkezni. Egy idő után azonban érezhetően ez is unalmassá vált számára, s újabb babérokra tört. Úgy tűnt számára, hogy gazdasági hatalmat egyszerű politikaivá konvertálni. Mint kiderült, álma a civil társadalom kis sejtjeivel behálózott parlamenti demokrácia, míg módszerei a manapság oly divatos, s általa keményen támadott irányított demokráciát idézték. A politikában épp oly agresszívan, fölényesen lépett fel, mint az üzleti életben. Kiderült azonban, hogy a politika más világ, s Hodorkovszkijnak beletört a bicskája. Elmehetett volna külföldre, ő azonban maradt. Folytatni a harcot.
Az árvagyerekből a Kreml „pénztárosává” avanzsált Roman Abramovics szintén igazi üzleti zseni, világmegváltó politikai tervek azonban nem feszítik. Csukotkai kormányzóként tisztában volt azzal is, hogy az üzlet és a politika határai nem csupán a Kreml elhatározásából egyelőre áthághatatlanok. Szép csendben elkezdte hát külföldre menteni vagyonát, s alumíniumipari érdekeltségeinek eladásából megvette a Chelsea-t, amellyel furcsa módon még az oroszok egy részének szimpátiáját is elnyerte. A Kreml pedig békén hagyja.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
