Az újságírói becsület ára: háromezer forint

Katalin bírónő igazi sztár a tévében. Bölcs, megfontolt, rokonszenves személyiség. Borzalmas bűnök gordiuszi csomóit vágja át egyetlen elegáns nyisszantással. Műsora végén a néző azzal az illúzióval állhat fel a képernyő elől, hogy bár meghalt Mátyás, nincs oda az igazság. Ám az Igazságügyi Minisztérium felelős vezetőinek megnyilatkozásai arra utalnak, mintha az igazságszolgáltatás idejétmúlt kategória volna, s helyette a korszerű jogszolgáltatásra kellene áttérni. Katalin bírónő rajongói egyelőre nem érzik a finom különbségtételt: ők alkalomadtán az igazukat keresik a bíróságon. Az igazságügy-miniszter nemrég, a bírákat ért frontális publicisztikai támadás után meglepő módon nem jogásztársait, hanem a homofóbozó, általánosságban rágalmazó „szabad gondolkodót” vette védelmébe. Lapunk ellenben (mivel a bírói függetlenség a legfőbb jogállami garanciák egyike) arra az álláspontra helyezkedett: akár a saját igazságügy-minisztere ellenében is meg kell védeni a független bírói hatalmi ágat.
Az újságíró nem szívesen jár sajtóperekre. Nincs nála kiszolgáltatottabb: bárki bármikor jogi úton kérdőre vonhatja csupán azért, mert a munkáját végzi. Ez a szakma is szavakkal dolgozik, akárcsak a jogászoké – de egyenlőtlen a küzdelem. Az újságíró soha nem tudhatja, hogy ami az ő hivatásában és a közbeszédben egyértelműnek tetszik, nem kap-e merőben más megvilágítást a bírósági gyakorlatban.
November 19-én végigültem egy sajtóper tárgyalását. Érdek és személyes érintettség nélkül, merő kollegialitásból. A tárgyalás elején az ítész – nevezzük János bírónak – megkérdezte tőlem, milyen minőségben vagyok jelen. Bár a nem zárt bírósági tárgyalásokon megjelenni állampolgári jog, töredelmesen bevallottam, hogy újságíró vagyok. Az apropó az volt, hogy Molnár Pál kollégám vezércikket írt 1999. május 5-én a Magyar Nemzetbe Figyelt-e a „nagy testvér”? címmel. Ha az írást egyetemi hallgatóimmal együtt elemeztük volna kommunikációszemináriumon, a legkényesebb szakmai ízlés próbáját is kiállja. Pontos, érzékeny, körültekintő, s nem utolsósorban fölöttébb közérdekű kérdést feszeget (amely időszerűségéből fél évtized alatt mit sem veszített): vajon a magánvállalkozások határokat nem ismerő szabadsága demokráciában felülírhatja-e az eminens nemzetbiztonsági érdekeket?
A tárgyalás késve kezdődött, mert a magánvádló Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatalnak az Antall-kormány által érdemei elismerése mellett felmentett főigazgatója, 1991-től egy őrzés-védéssel is foglalkozó cég elnök-vezérigazgatója, elakadt a világvárosi dugóban. Azért jelentette fel a polgári vezércikkírót még a múlt évezredben, mert úgy ítélte meg, hogy Molnár Pál a cikkében írottakkal „aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozva” megrágalmazta őt. Ez a feljelentés már a szövegezés révén is félelemmel tölthet el egy gyakorló újságírót, főleg ha tekintetbe vesszük, hogy egy egyszerű állampolgár áll szemben olyasvalakivel, aki az állampárti diktatúra gépezetében kiemelt pozíciókat betöltve jutott el nemzetbiztonsági karrierje csúcsára. Növelheti a sajtómunkás félelmét a Népszava 2002. július 3-án közreadott információja, amelyben az volt olvasható: „Nagy Lajos – aki most egy magánnyomozó cég ügyvezetője” azt mondta, hogy „adjanak neki öt percet, és ő kinyomozza, ki kérdezte, hogy figyelt-e a nagy testvér”. A polgár e magabiztos közlésből és az ötperces időhatárból kiindulva akár még arra is következtethet, hogy a szabad- piaci őrző-védőnek még akár mostanság is működhetnek a pártállami időkben kiépített információs csatornái…
A tárgyalás a szokott mederben folyt, bár feltűnt János bíró visszatérő kérdése, hogy a szerző vajon mire gondolt, amikor annak idején a cikket írta. Mivel a szerző azóta több mint ezer cikket írt, nyilván ő maga is csupán a szövegből következtethetett volna vissza a hajdani szándékra – ám ez a szakmai evidencia nem látszott megérinteni János bírót. Nagy Lajos a rágalmazás vádját arra az olvasatra alapozta, amely szerint a cikk „gondolati fonala” összemossa a hírszerzői és a kémtevékenységet. Azt a helyet azonban nem tudta megmutatni a szövegben, ami a kémkedésre utalt volna, s több ízben úgy fogalmazott, hogy az írás egésze, szellemisége valósítja meg a rágalmazás tényét. A védelem szerint a vád semmilyen konkrétumot nem tudott felsorakoztatni állítása bizonyítására, kivéve azt, hogy Nagy Lajost évődve felhívogatták telefonon a barátai, s tréfásan kémnek nevezték – egyébként pedig semmilyen valótlan tényállítás nincs a cikkben. Somogyi János, a helsinki bizottságnak is dolgozó ügyvéd Molnár Pál védelmében nem is rejtette véka alá felháborodását, hogy egy (idézem) „ávós múltú” személy tizenhárom évvel a rendszerváltozás után is megalapozatlan vádakkal hurcolhat meg egy demokrata újságírót. (Ávón ez esetben – mint kifejtette – a pártrendőrséget kell érteni.)
Mindezek után a tárgyalóteremben ülő szemlélőben elemi megdöbbentést keltett, hogy János bíró Molnár Pált bűnösnek találta becsületsértés vétségében (ne feledjük: a per rágalmazás ügyében indult!), s „ezért (?) őt egyévi időtartamra próbára bocsátotta”. S hogy a megaláztatás teljes legyen, kötelezte arra, hogy háromezer (!) forint bűnügyi költséget fizessen meg magánvádlója részére. Az ítélet indokolásában többek között az is olvasható, hogy (noha a cikkben más nevek is felbukkannak) mivel Nagy Lajos neve szerepel az írásban, a szövegösszefüggés („logikai sor”) szerint az az állítás is vonatkoztatható rá, amelyet a szerző (s hozzáteszem: a magyarul akár elemi szinten tudó olvasó) nem rá vonatkoztatott. Az pedig, hogy a hazai nemzetbiztonságot potenciálisan veszélyeztetve külföldiek juthattak rájuk nem tartozó rendőrségi információkhoz, János bíró szerint az állítás igazságtartalmától függetlenül alkalmas a volt nemzetbiztonsági főigazgató becsületének csorbítására. (Nehéz belátni: ha egyszer megalapozott az aggály – hiszen ha létrejön egy ilyen lehetőség, bizonyára élnek is vele – hogyan lehet itt bármilyen összefüggésben becsületről beszélni?) Ezek után a bíró elmagyarázza, hogy a becsületsértés újságíró által csakis szándékosan valósítható meg, de hozzáteszi, hogy ehhez „elegendő, ha tudja, hogy írása más személy becsületének csorbítására alkalmas, s azt ennek ellenére közreadja”. Vagyis visszaértünk a minisztériumi kályhához: a közérdek, a puszta igazság senkit nem érdekel – csakis a korszerűnek mondott jogszolgáltatás.
Foglaljuk össze: beperelnek valakit rágalmazásért, a szövegből ez nem bizonyítható, elmarasztalják tehát becsületsértésért, olyan logika szerint, amelyben összemosnak két, a cikkben szereplő nevet, a vád alapjául szolgáló hivatkozást pedig nem tudják megjelölni. (Nincs a szövegben becsület csorbítására alkalmas kifejezés – akik találnak ilyet, azok között állambiztonsági olvasókönyveket lehetne kisorsolni.) Ehelyett homályos „logikai sorra” hivatkoznak, ami puszta belemagyarázás; a „tényre közvetetten utaló kifejezés” pedig nyelvtani és jogi tekintetben is értelmezhetetlen zagyvaság.
Látniuk kellett volna a jómódú magánvádló arcán szétterülő megelégedettséget, amint János bíró a nevetséges háromezer forintot megítélte neki. János bíró úgy vélhette: méltányos volt a szerény jövedelmű újságíróhoz, amikor ilyen potom összegre büntette – holott a pártállam nyugalmazott örököse szimbolikusan akkor is diadalmaskodott volna a demokrácia tollforgatójával szemben, ha egyetlen árva forintot kasszíroz. A publicista legnagyobb kincse, a szavahihetősége pedig besároztatott, s ezáltal esetleg más, fontosabb sajtóperekben is defenzívába szorítható. Molnár Pál fellebbezett a jogsértőnek tartott ítélet ellen, de a történelmi igazságtalanságoktól alighanem csak a józan nyilvánosság ereje védheti meg.
Ki tudja: másodfokon talán ide is egy bölcs és megfontolt Katalin bírónő kellene. A zsenge korú János bíró talán történelmi és stilisztikai tapasztalatokkal kellőképp fel nem vértezett ítész ahhoz, hogy felmérje ténykedése valós társadalmi súlyát. Ennek ellenére szükségtelen volna felfedni a nevét, ha a szólásszabadság alkotmányos jogát megkérdőjelező botlása egyedi volna. De hát nem az. Dr. Cserni János bíró másfél hónappal később Bencsik András újságírót egy magánvádas sajtóperben tíz hónap letöltendő fogházbüntetésre ítélte.