Azt hiszitek, van még foganatja a betűnek?

Tíz éve, hogy év utolján összetalálkozunk – ahogy fogalmazzuk: egy fészekben keltek – egy faluból valók, és megtárgyaljuk a világ folyását. Postás, nyomdász, szállítómunkás, velem együtt nyugdíjkorban, de életünk nagyobb felében már fővárosi lakosok. Egy temetésen nem a véletlen hozott össze bennünket, mert közös ismerőst kísértünk utolsó útra, ő is falubeli volt. Magától értetődött, hogy azért álljunk meg hazafelé egy csöndes pohár mellett emlegetni öreg bátyánk sorsát, életét. Azóta, már a mostani új évvel együtt tizenkettedik fordulója lesz, és december valahányadikán, egyszer összeverődünk, öreg hetvenkedők – mind betöltöttük a hetvenkettőt.
Károly nyomdász, Béla postás, Barnabás szállítómunkás volt, én pedig az ő fogalmazásuk szerint: írásra adtam a fejemet. Közös jellemzőnk, hogy együtt mindig politizálunk. Persze, csak magunknak. A másik ismertető, hogy 45 évnél mindenki többet töltött munkában, és az általános megítélés szerint messze nem lettünk megfizetve.
Béla magáról már többször elmondta: amennyi lépcsőt én jártam életemben Amerika felhőkarcolóiban, nincs annyi grádics. Barnabás azt emlegeti, hogy valamikor másodmagával a pianínót kézben vitték föl a nyolcadik emeletre. Most bevásárolni is a felesége jár, mert ő két lábára lett sánta, ami azt jelenti, a jobb lába jobban fáj, mint a bal. Károly legutóbb egyenesen nekem tette fel a kérdést: emlékszel-e még a régi, friss újságok szagára? Soha még olyat nem éreztem. Ezek a mostaniak már „gyártottak”.
Persze, hogy emlékeztem. 1949-ben találkoztam én is nyomdában friss újsággal. Fiatal Magyarország. Találó mese volt, nem élt meg még öt évet sem. Ennyi bevezető után következett rövidebben a családi állapotok emlegetése, amibe azért jobban beleszomorodtunk, mint máskor. Béla eladta a budaörsi szőlőjét, kellett a pénz családsegítésre. Barnabás felesége is betegeskedik, bár még jobban bírja a hétköznapokat. Károly azon emésztődik: egyedül maradt, lakásáért nem tudna elhelyeződni valami tisztességesebb öreg otthonba, mert a gyereket nem akarja terhelni, ha leesik a lábáról.
– És mi van odahaza? – adódott a kérdés minden mesterkéltség nélkül.
Béla szerint az már régen nem a volt falu. Rokonság szinte nincs, a nagy család – heten voltak testvérek – négyfelé szóródott. Ő került a legmesszebbre, Pestre. Ő volt először irigyelt, mert a posta az állami nyugdíjjal volt egyenlő. A többiek állami gazdaság, tsz – brigádvezetőnél senki nem vitte többre, és most már minden csak volt. A földek javát az élelmesebbek elkaparták, az öregje maradt rissz-rossz homokokon, szikeken.
Károlyék ketten voltak testvérek. A bátyja, „szökött paraszt”, gyári munkás lett Csabán, családja ott lett volna, de nem lett. Felesége után maga is hazaköltözött a földbe. Az öreg rokonság kihalt, idegenbe már nem jár haza, nincs is kihez.
Barnabásék két fiút neveltek, de azok itthagyták Pestet. Elkerült egyikük Veszprémbe, a másik család Szombathelyre. Unoka mindösszesen öt született. Esztendőnként kétszer mentek eddig ők, az ottaniak ha úgy felszaladtak Pestre beköszöntek, de hűlőfélben az a régi hazai családias világ. Beleevett a fene (az ő szavukkal élve) a régi szokásokba, idegenedünk. Nagy baj ez, emlegetik szinte egybehangzóan, előbb szétzilálódott a család, aztán szétesőben a szülőhely, vele pedig az ország. Ezzel elérkeztünk a politikához.
– Élcsapat, munkásosztály, miénk a gyár, mert ha egyszer mi odavágunk! – indulatosan szakad fel az igazságtalanság Károlyból. – A legnyomorultabbul becsapott országépítő munkásosztálynál nincs vesztesebb. Én mondom.
– Ki beszél egyáltalán munkásságról Magyarországon?! – élesedik a Béla szava. – Akiket nem emlegetnek, azok nincsenek. Arra voltunk jók, hogy a pártnak még egyszer megszerezzük a hatalmat, aztán félrelöktek bennünket, mint az olajos rongyot az útból. Negyvenöt esztendő munkáért elértem ötvenhétezer nyugdíjat. Medgyessy fizetését millió felettire emelték.
– Elég lenne nekem csak annyi nyugdíj, amennyi neki a millió felett van. A rosszbaj akkor ért volna el, mikor beléptem ezek pártjába – szitkozódik Barnabás.
Éreztem, hogy napi politika nélkül nem ússzuk meg, de nem ismerek olyan együtteseket, ahol a mai élet visszásságait ne emlegetnék az emberek. Persze, sokan szégyenlősen, mert a maguk bőrén érzik, hogy hibásak, vétettek, amikor akár az MDP, akár az MSZMP vagy az MSZP bandájához besorakoztak. (A banda szót ők használják.)
– Semmi bizodalmatok nincs tovább? – de ezzel csak én sértem őket.
– Könnyű annak, aki sohase próbálta, – fordítja vissza a szót Károly, aki úgy tartja, mi igencsak „egy kenyeret” ettünk. De az ő sérelme mardosóbb, a családban, a régiben, voltak igazi szociáldemokraták, akik megszenvedték már Rákosit is. De ha egyszer beléptek, onnan kifelé csak vasajtón át jöhettek volna. Valahogy azért abba a munkásöntudatba is belekóstoltak. Emlékszem, elmondták őszintén: sokszor azért jó volt együtt a többivel. Megkockáztattam: egy akolban? Sértődés nem volt, de azok az idők már hol vannak, amikor kioktatott. „Tudod, a közösség, együtt tartani a többivel, ha néha nehéz is az élet.” De ’56 olyan kő lett, amibe ő is beleütközött. Azután jött az új rászedés. 1989 őt úgy megindította, hogy csak egy lépés választotta el a kommunistákkal való szakítástól. Igaz, amikor a négy betűből éppen a M(unkás) rövidítést radírozták ki, szakított. De csak legbelül. A másik két barát félreállt, de úgy érezték, nincs többé hová sorolódni. Kívülállónak pedig még rosszabb.
– Már elmondtuk nemegyszer neked is – fejtegette indulatosan Béla –, „a nincs szükség rátok emberek” sokasága a legelvetettebb. A régi törvény még odaviszi az embert szavazáskor, ahol valamikor a többivel együtt volt, de csak a voks kell, a személyt leírták. Nézzetek széjjel: tömeg nincs. A sokaság mi voltunk. Akik kihasználtak, azok érezték, hogy csak arra kellünk, hogy ők fennmaradjanak. Hallottad mostanában kiejteni ezt a szót, hogy munkások? Higgyétek el, a bankosoknak mi állunk útjában leginkább. Munkás–paraszt kormány is mindössze annyi ideig volt, míg a kommunista rendszer ezzel etette a népet, és megszerezte a hatalmat. Az Európai Unióban sem hallottam még véletlenül sem emlegetni az ottani kétkezieket. Ott már ilyenek nincsenek. De itthon még mindig számítunk. Persze, hogy erő lenne még valamikor a mi tömegünk, azt nem tudom, de egy választást még meg lehet velünk nyerni. Ne félj, ennyit tud Kovács, meg Medgyessy is. Köszönjük, már egyre többen vagyunk, akik nem kérünk belőlük. És akkor hova álljunk? Ugye, hogy ezen nem gondolkozott még az a polgári oldal? Nincs helyünk, nem térünk be se ide, se oda? Mert úgy szól a felületes vélemény: ezek – már mi – úgyis a régiekhez húznak.
Most Barnabás is beszélni kezdett.
– Itt vagyunk, három melós. Hármunknak nincs kétszázezer forintnyi nyugdíjunk. Eddig éppen éltünk, de holnap ilyen árak mellett, 45 éves munkavégzés után nem telik majd arra se, amire eddig valahogy futotta. Másfél doboz cigaretta. Legalább egy üveg sör egy napra, vasárnap mondjuk két fröccs. Már nem kocsmában, mert ahhoz le kellene menni. Arról mostanság nem az asszony beszél le, hanem a lábam. Nem nagy kívánságok, de ezt is le kell faragni.
– Rossz időben születtünk – jegyzi meg Károly, mert ezzel a mondattal sokat el lehet temetni.
– Rossz helyen ütöttek tanyát az őseink, – bölcselkedik Béla, mert ezzel a gondolattal is elhallgattatja az ember a nehezét.
– Fenét, kifogtuk a sok rossz vezetőt, – zárja Barnabás, mert ő az közöttünk, aki mindig a felelősöket keresi.
– Azért már mégse ilyen keservesen köszöntsük az új évet – szólok én is.
– Tudod mit? – kérdez Béla. – Megírhatod.
– Akár meg is jelentetheted – biztat Károly.
– Minek? – folytatja Barnabás. – Azt hiszitek, van még foganatja a betűnek?
Én hiszek abban, hogy van.