Bál fehérben

Népünnepéllyel nyitották meg azt az eseménysorozatot, amellyel Európa 2004. évi kulturális fővárosa, Lille ünnepli földrészünk újraegyesítésének történelmi esztendejét. Pontosabban nemcsak Lille, hanem az egész régió és a szomszédos Flandria több városa is. Az év programja káprázatos.

Sokan még mindig azt hiszik, hogy Lille szürke bányásztelepülés, holott már rég nem az. Új pályaudvaráról a villámgyors vonat, a TGV negyven perc alatt viszi az utasokat Brüsszelbe, Párizs egy óra, London egy óra negyven perc, Amszterdam három és fél óra TGV-járásnyira van. Ez adhatta az ötletet a Lille, 2004 logójához, a csizmás kislegényhez, aki hétmérföldes léptekkel masírozik hegyen-völgyön át.
Lille, ahol most köztereken és múzeumokban a virágoké a főszerep, mozgalmas, nyüzsgő város négy nagy egyetemmel, soknemzetiségű népességgel. Óvárosa akár egy ékszerdoboz: több száz éves házait, műemlékeit példásan helyreállították. Szépművészeti múzeuma a Louvre után az egyik legjelentősebb Franciaországban. A régi városközpont mellett felépült a hipermodern Lille, és a külső kerületekben is mindenütt építkeznek. Lebontásra ítélt épületek menekültek meg, és kaptak új funkciót. Ipari üzemek alakultak át kulturális központtá.
Lille három szezonra osztott 2004-es programjának szervezői, Didier Fusillier-vel az élükön, rengeteg jó ötlettel rukkoltak elő, és a 150 városban, községben zajló programokat több helyre is elviszik. A költségeket a város, a megye, a régió, az állam és magánbefektetők közösen fedezik az Európai Bizottság hozzájárulásával.
Lesz nagy Rubens- és Watteau-kiállítás. Egy-egy hónapig Lille környéki városok városházáin rendeznek tárlatokat Rodin, Corot, Chagall, Léger, Tinguely, Chardin, Picasso, Dubuffet, Rembrandt, Millet és Manet műveiből. Lille-ben mutatja be új produkcióját Peter Brook. Ott lesz Zingaro cirkusza és a „repülő emberek”, a Les Arts Sauts társulat. Fellép William Forsythe balettegyüttese. Események sorozatát szervezik Egyiptom és Kína köré. Lille-ben vendégeskedik Lengyelország és New York. Lesz film- és színházi fesztivál, lesznek koncertek, karneválok és gyerekprogramok. A világ egyik legnagyobb könyvesboltja, a lille-i Furet du Nord díjat alapított a legjobb európai író számára, akit augusztusban választanak ki.

Fontos szerepet kapott a fény, a fények játéka. A régi pályaudvar, a Gare de Flandres (Lille volt Flandria fővárosa, amíg XIV. Lajos el nem hódította) tízezer négyzetméteres üvegtetejét Patrick Jouin, az új francia design egyik nagymestere varázsolta rózsaszínre. A becses műemlék bejárata előtti téren Daniel Buren kortárs francia képzőművész állította fel Éjszakai őrjárat című világító alkotását. A búzavirágok terének, a Place des Bleuet-nek egyik házára a dadaisták örökösének tartott François Morellet szerelt fel végtelenbe kifutó kék neonszalagot. A Roubaix-i kaput, amely a városi térből vezet át az Henri Matisse parkba, a japán Tahara Keitzsi öltöztette szivárványszínű fényekbe.
Az Operától induló rue Fédherbe a Csillagok útja lett. Luc Besson Ötödik elem című filmjének díszlettervezője, Jean-Claude Mézières állított itt fel hét nyolc méter magas, fény- és hangjeleket adó acélívet (köztük zajlik a forgalom). A lille-i postahivatal levélelosztója múzeummá alakult át. Földszintjén azokat az automobilokat látjuk, amelyeket a húszas–harmincas években terveztek, két emeletét pedig robotok népesítik be: állat, növény és ember alakú robotok, és itt látható a világ első robotok által előadott operettje, az Armageddon. Nehezen szabadul a látogató a holland Theo Jansen mellől, aki mesebeli százlábú, szárnyas figuráit sétáltatja. A barokk Mária Magdolna-templom négy nagy művész vizuális produkciójának ad helyet. Most a japán Janagi Mivának az emlékezetről készített költőien szép filmje pereg, a képeket a templom kupolájára vetítik szakaszosan. Nagyanyák mesélnek a nagyanyjukról, elbeszélésük a lille-i Collège Carnot diákjainak közbeszólásaival keveredik. Janagi után Peter Greenaway, a japán Siota Siharu és az osztrák Ervin Redl mutatja be egy-egy művét. Az amerikai táncművész, Bill T. Jones húszéves társulata a lille-i operaházban Bach Chaconne-jára koreografált új kreációjával lép fel.
A metróval – itt közlekedik a világ első vezető nélküli földalattija – percek alatt elérhető Lille környéki kisvárosok is fölébredtek Csipkerózsika-álmukból a nagy esemény hírére. A mottó: Átváltozások. A textiliparáról híres Roubaix főterén függőerdő alatt sétálgatunk. Tizenkét méterrel a fejünk fölött vörös tölgyek, gesztenye-, éger- és juharfák borulnak össze gyökerükkel az égnek meredve. Madárdalkoncert elegyedik az erre az alkalomra komponált kortárs zenével. Két francia grafikus-díszlettervező „vissza a természethez” filozófiájáról mesél ez a hiperrealista erdő. Rövid séta, és ott vagyunk a Művészeti és Ipari Múzeumnál, amelyet egy század eleji uszodában rendeztek be. Udvarában hatalmas felfújható textilszobor, mintha gyapothalmaz volna. A Phare nevet kapta, sejtelmesen világít, színét változtatva. Egész eseménysorozatot szerveztek köré a textil, a képzőművészet, a design és a divat kapcsolatait kutató szakemberek. Az apró kék-fehér mozaikkockákkal borított uszoda szerkezete érintetlen. Megvan a medence, partját szobrok vigyázzák. Megvannak a kabinok, csak az ajtajukat vették le, így szolgálnak bejáratul. A kádfürdők helyén, az összenyitott térben kiállítás. A festmények, szobrok a vidék gazdag iparosainak gyűjteményeiből származó ajándékok. A megnyitó tiszteletére egész éjszaka látogatható a Raoul Dufy műveit bemutató kiállítás. Selyemsuhogást, anyagszakadást idéző kortárs zene hangzik fel, Ramuntcho Matta szerzeménye. Itt nyitották meg a kulturális főváros tiszteletére a híres lille-i cukrász Méert család első éttermét.
A megnyitóra seregnyi újságíró érkezik a világ minden tájáról. Délben fogadás az operaházban. Este hat órától izgatott készülődés a sajtóközpontban a fehér ruhás bálra. Kapucnis, fehér műanyag dzsekiket, lepleket húzunk magunkra. Az elképzelés az, hogy a járókelők ruhája mozgó vetítővászonként szolgál majd a vetített fények, képek számára, amelyek egyes középületeken is megjelennek. Az ötlet remek, de nem igazán válik be. Senki nem számított ugyanis annyi emberre, amennyi ellepi a várost. A tömegközlekedés este hat órától ingyenes. A metró ontja az utasokat. A Gare de Flandres mellett felállított nagyszínpadon több mint ezer zenész és énekes várja, hogy a megnyitóbeszédek után felcsendülhessen Jean-Claude Casadesus vezényletével Berlioz Himnusz a vasúthoz című műve. Hét órakor elindulunk kis csapatokban. A megnyitót fél nyolcra tűzték ki. Százötven méternél nem jutunk messzebb, összezárul körülöttem a tömeg, moccanni sem tudok. Centiről centire sodródom. Pánik kerülget, pedig senki nem agresszív, nincs egy hangos szó. Valahogy visszaaraszolok a szállodába, bekapcsolom a televíziót. A nyitóbeszéd franciául, flamandul és angolul hangzott el – hallom. Legalább félmilliósra becsülik a tömeget. A nyitókoncertből, amelyet Casadesus a tömeg mozgásából következő moraj miatt kénytelen volt megszakítani, csak azok hallottak valamit, akik nagyon közel álltak a színpadhoz. Egy másik népszerű helybéli zenész koncertjét elhalasztották, ezért sokan csalódottak. De a parádé nem maradt el. Megindultak az észak jelképeinek számító óriások, lassan valahogy rést vágtak maguknak a teherautók, platójukon berber muzsikusok, riói táncosok és még ki tudja, ki mindenki. Tíz óra előtt visszamerészkedem az utcára. A Gare de Flandres rózsaszínben sziporkázik. Mindenfelől zuhog a fény. A főtéren műhó fehérlik, minden talpalatnyi helyen táncolnak. A hangulat emelkedett. „Mit vár a Lille, 2004-től?” – kérdezi egy tévériporter egy fiatal nőtől. „Több kultúrát, mint amennyi most itt van” – hangzik a válasz nevetve. Pierre Maurois, az előző polgármester arról beszél, hogy gazdasági, társadalmi fellendülést várnak a Lille, 2004 eseménysorozatától, mert a kultúra a mozgatóereje mindennek. „Bolondnak néztek – meséli –, amikor annak idején, válságos időkben megalakítottuk a lille-i nemzeti zenekart, de ma már tudjuk, hogy az is fellendülést hozott.”
A soknemzetiségű Wazemmes nevű negyedben a Leclercq textilgyárból lesz az egyik „Maison Folie”, azaz mindenféle bolondságra nyitott művészeti-kulturális központ. A holland építész, Lars Spuybroek középen „elvágta” a hosszú régi üzemet, utcát nyitott a két épületrész között. Az egyiket meghagyta hagyományos formájában, csupasz téglafalaival, a másik homlokzatát hajlított acéllemezekkel öltöztette fel, izgalmas kettős felületet teremtve. A hullámzó falakkal elválasztott belső terekben harsány színek: fű- és olajzöld a hallban, rózsaszín és püspöklila a mosdóban. A többfunkciós, nagyterem akusztikája a legkényesebb igényeknek is megfelel.
Elutazás előtt még egy utolsó séta Lille főterén. A sültgesztenye-árus mellől a milánói fotográfus, Fausto integet. Előző este ő is visszakényszerült a szállodába, a tömegben képtelen volt mozogni terjedelmes felszerelésével. Szépek a fények, még gyorsan kihasználja az időt, ebédelni sem jön. Összefutok a londoni Laurence Philipsszel, aki az év útikönyvírója lett Lille-ről szóló Brandt Mini Guide-jával. A csak angolul hozzáférhető könyvecskében minden szellemi és gyakorlati tudnivaló benne van, ami a Lille-be utazónak hasznos lehet. Hazafelé a vonaton mindenki köszön mindenkinek, ismeretlenül is. A csomagomat fölsegítik, a kabátomat lesegítik. Úgy látszik, itt ez is hozzátartozik a vendéglátáshoz.