Az Országgyűlés elé terjesztett 2003. évi sporttörvényt egy korábbi írásunkban (Magyar Nemzet, 2003. december 16.) versenysporttörvénynek neveztük, mivel a százoldalas, nyolc fejezetre osztott és 77 paragrafust tartalmazó szöveg érdemben csak a versenysporttal foglalkozik. Az iskolai és a szabadidősport elhanyagolható tevékenységként említtetik.
Az emberi cselekvés egyetlen más területén sincsenek a rendszer szabályai és a megszegésükért járó büntetések olyan szilárdan és mennyiségileg is pontosan meghatározva, mint a sportban. Az emberi viszonyok egyetlen más területén sem olyan internacionálisak, nemzetek felett állók, általános emberi érvényűek és érthetők ezek a szabályok, mint éppen a labdarúgásban, a teniszben, az atlétikában, a sakkban vagy más sportjátékban. Ha nem is egészen demokratikusak, elvszerűek és könnyen életbe léptethetők. A játékszabályok rendszere tehát szent dolog. És mégis: az új magyar sporttörvény a versenysport kétszáz éve alatt kialakult és állandósult, kötelező és követésre méltó gyakorlatát, az egyes sportágak jogszokásait akarja úgynevezett demokratikus jogelvek alapján befolyásolni és központosítva, egységesen szabályozni. Így aztán előfordulhat, hogy vitás ügyekben a bíróság vagy a Sport Állandó Választott Bíróság dönthet ezután az eladdig a küzdőtéren lezártnak tekintett ügyekben is. E jogorvoslati szervek csökkenthetik, sőt megvonhatják a sportszövetségek által adható juttatásokat. Előírhatják, hogy a mérkőzéseket nézők kizárásával rendezzék meg, megvonhatják a pályaválasztási jogot, megsemmisíthetik a meccsek eredményét, levonhatnak bajnoki pontokat, alacsonyabb osztályba sorolhatják a vétkesnek ítélt csapatot, sőt a versenyrendszerből ki is zárhatják (sporttörvény, 13. paragrafus, 14., 3. bekezdés). Ezek a szankciók brutális beavatkozást jelentenek a sportegyesületek életébe, és alapvetően megváltoztathatják a sport világának erőviszonyait.
A sporttörvényt szövegező jogászoknak tudniuk kellene, hogy a versenysportokban érvényesülő igazságosság morális indítékai eltérnek a demokratikus jogállamok egyenlőség-kölcsönösség-méltányosság jogelvein nyugvó igazságszolgáltatási gyakorlatától. A versenysport világa csak az egyenlő versenyesély elvét fogadja el, annak feltételeit szabatosan előírja, és szigorúan be is tartatja. Mellőzi azonban az egyenlőség követelményeit, és sok tekintetben homlokegyenest ellenkező értékítéletet alkalmaz. Tudomásul veszi ugyanis, hogy a győzelem vagy a csúcseredmény elérését éppen a versenyben indulók közötti egyenlőtlenség érvényesülése teszi lehetővé. Ráadásul ez az egyenlőtlenség a versenyző születésekor magával hozott adottságot, tehetséget jelenti, tehát olyan személyiségjegyeket, amelyeket lehet fejleszteni vagy rosszul sáfárkodni velük, de az alapdiszpozíció hiánya később is behozhatatlan hátrányt jelent. A demokratikus társadalom ebben az esetben kénytelen-kelletlen elfogadja a születéssel együtt járó – korábban arisztokratikus kiváltságnak minősített – előjogot, ami a versenyzőt sikerre és győzelemre predesztinálja. Még kevésbé illik bele a demokratikus jogrendbe a játék- és versenyszabályok retributív (büntető jellegű) igazságossága. A játékszabályok diktatórikusak, nem ismernek kivételt, nem hagynak kiskaput. A szabálysértő büntetése pedig tárgyalás nélküli ítélet alapján statáriális. Az ítéletet a játékvezető/bíró vitathatatlan türannoszi tekintéllyel, egy személyben hozza meg a tett színhelyén.
A versenysportok játékszabályainak archaikus jellegét támasztják alá a csaknem minden sportágban szokásos „istenítélet-csökevények”, a sorsolások. A tapasztalat mégis azt mutatja, hogy a verseny- és játékszabályok öntörvényű, egyszerű igazságossága képes rendet teremteni az arénában, és képes rászorítani a szélsőségesen egocentrikus beállítottságú játékost és versenyzőt is arra, hogy figyelembe vegye ellenfelei szempontjait is, mert ha nem ezt teszi, a bíró azonnal büntet. Így jut el a sportoló arra a szintre, hogy az igazságosság magasabb morális követelményeit elfogadja, és miközben saját sikere érdekében küzd, hagyja, hogy ellenfelei ugyanezt tegyék. Innen már csak egy lépésre van a fair play, a tisztességes játék követelménye: úgy viselkedj ellenfeleiddel szemben, ahogy tőlük elvárod, hogy veled szemben viselkedjenek.
A sportbeli fair play nagyon szemléletesen és közérthetően lehetőséget és módot nyújt arra, hogy minden embert megismertessen azzal, miképpen győz valójában és valóban az erősebb, a fizikailag (és szellemileg) tehetségesebb, ügyesebb, kitartóbb, jobb. És hogy ily módon leplezi le a mindennapok álnokságát, a képmutatást, amelynek során az erősebb győzelme gyakran csak olyasvalaminek a győzelme, ami tetteti, fitogtatja az erőt, ami gyakran inkább erőszak, mint igazi erő, inkább durvaság, mint ügyesség, inkább a tehetetlenség ereje és törtetése, mint a tehetség ereje és becsvágya. A játék nyilvánvalóan, közvetlenül, kerülő utak nélkül és mindenki számára lerántja az élet igazságtalanságáról a maszkot, és ugyanilyen nyilvánosan, közvetlenül és összehasonlíthatóan felmutatja az emberek közötti kapcsolatok legalább egy részének valódi igazságát. És ebben áll a játéknak mint sportnak az értéke.
Itthon több eset ismeretes, amikor a sport és a hazai jogrend konfliktusba került egymással. A 2003. május 30-i Ferencváros–Debrecen futballmérkőzés garázda verekedésbe torkolló botránya után az igazlátó testület elvett hat pontot a Fraditól, néhány mérkőzést pedig zárt kapuk mellett kellett lejátszani, és a klubigazgatót is megbüntették. A kívülállók hihettek a büntetés jogosságában. A Fővárosi Főügyészség azonban vétót emelt, és visszaállította az eredeti állapotot. Ennek hallatán felmerül, hogy a döntés talán mégsem volt makulátlanul tiszta. Netán valakiknek az érdekében állhatott, hogy a zöld-fehérek a vert mezőnybe kerüljenek. Ugyanakkor máig sem lehet tudni, hogy a randalírozók valóban Fradi-szurkolók voltak-e.
Ez az eset is figyelmeztetést jelent a sporttörvény kimódolóinak, hogy könnyű átesni a ló másik oldalára, ha az úgynevezett demokratikus jogelvek szerint akarják túlszabályozni az eddig saját jogszokásain belül, önszabályozó módon működni képes sportvilágot. Talán jobban kellene hagyatkozni a kétszáz éves fair play hagyományaira. Ha erre odafigyelnek, bizonyára kimaradt volna a sporttörvénynek azon előírása (38. paragrafus, 5. bekezdés), hogy a „Magyar Olimpiai Bizottság közgyűlése köteles könyvvizsgálót választani a MOB gazdálkodásának ellenőrzésére”. Vajon a szövegező, könyökvédős kiskirály, aki túllihegte a szervezet megbéklyózására, megalázására irányuló pitiáner piszkálódást és a hatalom központosítási szándékát vagy maga a miniszter tudja-e egyáltalán, hogy a MOB 1895-ben alakult, ezért képes lenne a csecsemőkorú, gyermekbetegségektől senyvedő Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium (GYISM) bölcsessége nélkül is további évszázadokat megélni? Tiszta kezűen!
Sem az adminisztratív túlszabályozás, sem a központosítás nem tudja szavatolni a sportélet tisztaságát. A sportemberek is tudják, hogy a mai világban nem elegendő a fair play a túléléshez. Kell az ellenőrzés. Kellenek a szerződések is. Azonban egyre több hír hallható, olvasható arról, hogy az írásba foglalt szerződésekkel lehet a legnagyobb gazemberségeket elkövetni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
