Egy literátor meg egy zsákfalu

Iliny apró falu Balassagyarmat mellett, s egy álom vitt oda. Azt álmodtam, hogy Nógrádban járok, egy zsákfaluban, ahol a többség szegény. Másnap egy irodalomtörténész beszélt arról, hogy „nagyon kicsi a távolság egy hazafiasnak szánt kijelentés és a tömeggyilkosságok között”. Ezt is álomnak hittem, de kiderült, az illető tényleg mondott ilyet. A hamis Teller-levelet közreadó napilap hozta a karácsonyi számában.
Nem hittem, hogy a kettőnek köze lehet egymáshoz.
Az álom nyomán mindenesetre előkaptam a térképet, és kerestem egy zsákfalut. Iliny volt az első, amin megakadt a szemem. Menj el oda, biztatott egy hang.
Elmentem.
Az irodalmár útközben jutott eszembe, Gyarmat után, amikor letértem a 22-esről, s a ködben kerülgetni kezdtem a kátyúkat. Ha megúsztam egyet, belezökkentem a másikba. Így vergődtem el Őrhalomig, és onnan Ilinybe: nagy öröm volt kiszállni a kocsiból.
Az öröm nem tartott soká.
Röpke óra alatt megtudtam a faluról, hogy lélekszáma harminc éve fogy. A fogyás akkor kezdődött, amikor megszüntették az iskolát. Akkor még négyszázan lakták a falut, ma kétszázan sincsenek. Ilinyben sok ház áll üresen, de az üres ház olyan itt, mint másutt a délibáb: van is, meg nincs is. Ha én akarok venni, sosincs, ha Fritz vagy Giacomo, akkor mindig van. Nekik odaadnák egymillióért, nekem másfélért sem, ez valami nógrádi huncutság lehet. Alföldi vagyok, nemigen értem.
Aztán kiderül, hogy a falunak már postája sincs. Volt, de a miniszteren júniusban kitört a mobilposta-láz, s azóta csak zászlók vannak. Minden háztartás kapott egyet, műanyag nyéllel, zöld vászonnal, és aki pénzt akar küldeni vagy csomagot feladni, kidugja a kapun, és bizony isten fékez a ház előtt a postakocsi.
Újságot nem árul a kocsis postás, lottószelvényt se, aki ilyen hívságokra vágyik, buszozzon be Gyarmatra. Hogy a Volán drága? Színigaz, ezért küldik be az öregeket. Nekik nem kell fizetni, meg ki tudja: hátha nagyobb szerencséjük van, mint a fiatalabbjának.
Ez ép ésszel alig hihető.
A falu központja Ilinyben nem a polgármesteri hivatal és nem is a templom – az óvoda konyhája. Ide gyűlnek minden délben az öregek. Legtöbbje asszony, hozzák az ételhordót, s viszik a gyerekkosztot. Ha nem volnának, be kellene csukni az óvoda konyháját, ha a konyha nem volna, ők ennének hideget. Összekapaszkodott a két szükség, és lett belőle valami jó. Az a fajta, ami csak Kelet-Európában létezik, és szomorú, hogy jónak kell nevezni.

A múlt az óvoda konyhája körül gyülekszik. A jelen sehol.
A faluban két éve nem épült új ház, az óvodában összesen öt gyerek játszogat. Felnőtt, akinek jut munka a környéken, harmincegynéhány, és ugyanennyi a nyugdíjas. A többi tengődik, vagy lesi, mikor kapja a következő havi segélyt. Ami hét-nyolcezer forint, leírni is szégyen, de sokaknak ez is pénz, haladék, mint a fuldoklónak pár korty levegő.
Hogy az elvándorlást megfogják, a rendszerváltozás óta a falubeliek ingyen kapnak telket. A kedvezményt tizenhárom év alatt egy család vette igénybe.
Ülnek az öregasszonyok, várnak. Fekete rajtuk a kendő, fekete a csizma, fekete az ujjas: mintha egy balladából léptek volna elő. Férjüket eltemették, nem köti őket semmi. Ők a falu emlékezete. Szájuk, ha akarják, közszáj, ha akarják, lakat, amivel titkukat védik. Ülnek, várnak, nem fog rajtuk az idő.
Nézve őket újra eszembe jut Bojtár Endre: így hívják az irodalmárt, aki interjút adott karácsonykor a hitelét vesztett lapnak. Egy könyv az apropó: a sajátja. Összegereblyézte Esterházy, Kertész és Nádas publicisztikájából mindazt, ami kedvére volt, melléjük igazította a maga írásait, és kiadatta a Magvetővel.
Nem nagy kunszt.
Két okból sem az.
Az egyik bocsánatos. Mert ki ne szeretne vállára állni másoknak, hogy jobban lássák. Ráadásul olyanoknak, akik nála nagyobbra nőttek, szavuk messzebbre hangzik, és nevüket mindenki ismeri. A másik ok, amiért nem lehet hencegni, az, hogy Bojtár három írót használ föl, hogy elmondassa, amit maga nem tud jól elmondani. Tehát más tollával ékeskedik.
Ékes bizonyíték rá az interjú a hitelét vesztett lapban. Bojtár, aki remek irodalomtörténész, ezúttal olyasmikről beszél, amihez nincs elég szava. Felhasználja hát másét. Az egész interjú arra emlékeztet, amikor Sass Sylvia hajdanán Callas technikájával próbált énekelni. A kísérlet nem sikerült. A hangját is elvesztette vele, amit igazán sajnáltunk, mert sokat ígért.
„Miért akarsz okosabban beszélni, mint ahogy tudsz?” – feddte meg fiát Szókratész, és jó oka van, hogy idézem az ókori görögöt. A balliberális sajtóban számosan szenvednek ugyanettől. Próbálnak okosabbak lenni, mint amilyenek.
Egy sikeres showman politikai műsorvezetőként szerepelteti magát. Nem megy neki, pöszög, társai nyúltak a hóna alá, bele ne fulladjon… A közszolgálati tévében egy Bánó nevű sportriporter sorskérdésekkel próbálkozik. Kérem szépen… Egy lovakat futtató, vadaskertet birtokló, túlsúlyos szpíker jogi végzettség nélkül jogi műsorba fogott. Belebukott… Most meg előállt egy literátor, akinek kisujjában van Kelet-Európa minden irodalma, mégis arról beszél, hogy „egyik oldalon az érzelmek, a gyűlölködésig fajuló indulatok, a másik oldalon vannak az érvek”.
Hogyan mondhat értelmes ember ilyet?

Mármost az a kérdés, hogy jön ide Iliny.
Nos, úgy, hogy a magukat mindenre alkalmasnak tartók azt hiszik, ők döntik el, mi fontos. Ez egyfelől arrogancia, másfelől bárgyú tévedés. Iliny és még ezer magyar falu vagy város bizonyság rá, hogy lényegtelen dolgokról beszélnek.
Miről kellene szólniuk?
A szegénységről – ha tisztességes emberek.
De nem azok, mert nekik a kurvák, a könnyű drogok, a Lajcsi-bulik és az önkényuralmi jelképek viselésének ügye fontosabb.
Ez utóbbi arról jutott eszembe, hogy karácsony után a közszolgálati tévé esti Híradójában több műsoridő jutott egy elmebeteg náci társulat videofelvételére, mint az iráni földrengésre, amelynek harmincezer áldozata volt.
Hogy is érdekelne ilyen embereket a magyarországi szegénység? Az, hogy Ilinyben csak öt óvodás van, és jövőre eggyel kevesebb lesz, mert kettő iskolába megy, s csupán egy új érkezik.
Ezért fals Bojtár Endre hangja, és ezért nem érdekel senkit néhány pesti vagy Lukácsba kapaszkodó német filoszon kívül, mitől fél és miben reménykedik három jómódú magyar író. Nem az a baj, hogy jómódúak, hanem az, hogy nem foglalkoztatja őket az elesettek sorsa. Ha mások, akkor igen, ha „csupán” szegények, akkor nem. De hát honnan is tudná bármelyikük, mi az, ami húsba vág. Kettő önkéntes száműzetésben él, a harmadik elefántcsonttoronyban.
Galgóczi Erzsébet jut ilyenkor eszembe. Meg az, hogy a temetésén Nádas gyönyörű sírbeszédet mondott. Arról szólt, mit jelent mélyről jönni, mit jelent azok nevében szólni, akiknek kenyerét a kemény föld adja, mely visszarúgja a kapát.
Hová lett ez a Nádas Péter? És miért állít fel tizennégy évvel a temetés után hamis képletet, összemosva a Horthy-kor és a Kádár-évek dolgait? Holott tudja, hogy a kettő ég és föld, mert épp a föld tulajdonviszonyai miatt nem vethetők össze. És még valamit kifelejtett a képletből. Azt, hogy a téeszvilág előtt a föld nélküli ember nem lopott.

Ilinyben az alpolgármester szerint azért ment tönkre az Őrhalomból irányított közös gazdaság, mert „szétlopták”. És miért? Mert őket is meglopták a „mezőgazdaság szocialista átszervezésének” idején. És a lopás azóta se maradt abba: ma a felvásárlók folytatják, mint a Hajdú-Bét emberei, akik nem fizettek az embereknek a leadott libákért.
Erről kellene szólni, ezek az országos gondok, nem az, hogy törvényes volt-e az ellentüntetés a Vörösmarty téren a vadkenderes fesztivál napján.
És lopás az is, amikor a kenyeret a helyi boltban 170 forintért adják, az Auchanben meg 107-ért, és folytathatom a sort a tökmagátvevőkkel, akik a vetés idején 500 forintot ígértek a mag kilójáért. Ebből őszre 400 lett, majd amikor leadták a termést, 200-at kaptak kézhez az emberek.
Ilyesmikről egy hang sincs az önjelölt politológus, Bojtár interjújában. Arról kesereg, hogy az emberek bűnbakot keresnek, és találnak, mert „segítenek nekik ebben”. Mondja ezt annak a lapnak a hasábjain, amelynek negyed századon át meghatározó tagja volt Szabó László, aki egyebet se tett ötvenhét tavaszától, csak bűnösöket keresett.
Bojtár kolléga másról beszél, mint Bodóné, mikor a bor árát kérik tőle. És nyafog értelmiségi módra.
Nem nyafogni kell, hanem dolgozni. Ahogy Benkő Imre. Vegye kézbe a fotóalbumát Ózdról, Acélváros a címe. Az a magyar valóság, kedves Bojtár, meg az, hogy a disznóhús kilójának önköltségi ára 300 forint, de a gazdának csak 230-at fizetnek érte. Nekikeseredésükben december 27-én széteresztették malacaikat a Parlament előtt. A közszolgálati tévé Híradója a korábban említett napon nem méltatta mindezt arra, hogy szóba hozza.
Az ilyen „földhözragadt” ügyek nem érdeklik az irodalomtörténészt. Arról beszél inkább, hogy az ember „bármerre fordul, csak a kollektivitás eszméiből fejlődő diktatúrák tradícióival találkozhat”. Nem. Ön betévedt a bozótba, kedves Bojtár. Az élet nem erről szól. Az élet sokkal egyszerűbb. Az emberek boldogságra vagy – Örkénnyel szólva – „egy kis melegségre” vágynak, és kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy a kollektivitás eszméivel foglalkozzanak.
De míg el nem felejtem, megmondom, mit értek „munka” alatt.
Feldolgozni a múltat, kolléga úr. Mert van mit.
Például a kivándorlást és annak okait a múlt század kezdetén. Hogy miként vette tudomásul a Párizs környéki békék döntéseit Horthy nálunk és Atatürk Törökországban. Hogy milyen szerepe volt a zsidó nagytőkének a Bethlen-konszolidáció sikerében. Hogy mint épültek fel Európa legkorszerűbb fürdői Trianon után épp nálunk, és mint lett Budapest Európa első számú fürdővárosa. De feldolgozásra vár az emigráns magyar művészek szerepe a világ művészetében, hogy mit köszönhet a világ a magyar mezőgazdaság és a magyar sport legjobbjainak – ó, téma van rengeteg.
Ezek olyan dolgok, amelyekre odafigyelnek az emberek. Ezek a sorskérdések, nem azok, amikről Bánó sporttárs fecseg.

Mondanám Nádasnak, Kertésznek és Esterházynak: jöjjenek, nézzék meg, milyen is „Nagy”-Magyarország. A szegényeké. Tudom, elfoglaltak, de rendezzék úgy dolgaikat, hogy szeptemberben végigjárhassunk néhány falut. Szeptember végén szép idő van: egy kirándulással is felér.
Az a baj, hogy nem hiszek benne.
Hívtam tavaly Magyar Bálintot, amikor a tantervet kezdte reformálgatni: ne a miniszteri szoba puha kényelmében gondolja ki, mit tart jónak. Jöjjön, és személyesen élje meg, mint Klebelsberg Kunó annak idején, mit jelent falusi kisdiáknak lenni Magyarországon. Érezze át, milyen ott állni hétévesen kora reggel, amikor nem jön a busz. November van, esik az eső, s a gyerek tudja, az ő falujában is volt iskola, de megszüntették. Hívtam a minisztert, hadd lássa, mit vesz ki egy gyerekből, ha úton van már hajnalban, és csak sötét este ér haza.
Nem érdekelte. Akkor bonyolította le kilencvenmilliós villája vételét.
Többszintes jómódból és berlini messzeségből csak kibicek szólnak. De Bojtár emberei még annak se jók, mert nem ismerik a játék szabályait. Azét, amelyet a szegény ember kénytelen játszani, hogy ne fázzon, hogy naponta jóllakjon, hogy ne kelljen szégyellnie a ruháját, s hogy emelt fővel mutathassa föl a magyar útlevelét bármelyik határon.

A szocialista külügyminiszter azt mondta egyszer, törődjünk bele, hogy kicsik vagyunk. Ilyet magára adó közszereplő nem mond. Ön azon az oldalon áll, ahol a külügyminiszter, elmondom hát, hogy Iliny az idén fesztivált rendezett. Palócország – meseország volt a címe, és a megye kisiskolásait látta vendégül a falu. Harmincnyolcan jöttek, mind népviseletben, és mondták a mesét. Azt, amit maguk gyűjtöttek. Vagy a tanítójuk. Vagy mint Ilinyben, a konyha vezetője.
Nagy készülődés volt.
A kultúrházba mindenki vitte régi dolgait, hímzett párnákat, régi rokkát, faragott padot. Hetven asszony mosott és vasalt, tizenöt férfi szerelt, díszített, s hordta a székeket. S tudja, miért, kedves Bojtár? Mert meg akartak felelni. Iliny híre volt a tét. Hogy elviszik-e a hírét annak, mint fogadták a gyerekeket és a szülőket, mint látták vendégül őket, ízlett-e nekik a vaddisznópörkölt, mert egy vállalkozó lőtt egy disznót csak és kizárólag erre az alkalomra.
Kovács úrnak fogalma sincs erről az országról. Nem ismeri lakóit, nem ismeri hagyományait, látóköre nem terjed túl pártokon, ideológiákon, s vak mindarra, ami igazán jó. Néha arra gondolok, hol lesz ez az ember, amikor még mindig mesélnek a palóc gyerekek.
Míg el nem felejtem: a délben kosztra váró öregaszszonyok közé belépett egy férfi. Rögtön láttam, hogy a mosolya nem Nógrádból való. És most figyeljen, kedves Bojtár, mert most következik valami, ami fontos.
A Plegomazin. Hallott már róla. Ezzel kezelték a politikaiakat Erdélyben, akik mást akartak, mint a bukaresti államvezetés. Török János is kapott ebből a szerből. 1975-ben tartóztatták le, és három évig kezelték vele. Hetvenöt kilóról negyvenötre fogyott. Kiengedték, útlevelet adtak neki, és azt mondták, mars innen, menjen Magyarországra. De Kádár országa – ami Kovács László országa is volt – nem fogadta be. Bécsbe került, az Amnesty International szerzett neki munkát. Kacskaringós történet az övé, majd legközelebb elmesélem.
Ő volt az, aki mosolygósan belépett. Hetvenkét éves, itt vett házat, földet, birkát, s ma már jól van. Házának középső szobájában mindössze két szék áll, közöttük egy asztal, rajta sakktábla felállított figurákkal. Nem kell több, mondja. A sakk háromezer éves játék, és mindent elmond arról, aki végigjátszik egy partit.
Befejezésül még valamit. Sokat emlegeti az interjúban a zsidókat. Én is szólok egyről: dr. Singer Ödön főrabbiról. Ő mondta a Frankel Leó úti zsinagóga avatásán a következőket:
„Ha van lelked, akkor van szíved,
ha van szíved, akkor van jóságod,
ha van benned jóság, nem éltél hiába.”
Mit akar itt, kedves Bojtár, azzal, hogy „az egyik oldalon az érzelmek, a gyűlölködésig fajuló indulatok, a másik oldalon vannak az érvek”? A karácsonyfa alatt is ezt énekelte?