Egy nehéz nap éjszakája

Szilveszter éjszakáján a férfi ismét a Fény utcai piac környékén tűnt fel. A gyalogjárdát védő vasoszloptól vasoszlopig halad előre vontatottan a Széna tér irányába. Kezében egy kétliteres műanyag flakon, a szokásos fehér „guggolós” borral, amit időnként a szájához emelt. Hórihorgas, kissé hajlott alakja az őrülten sípoló, tülkölő, petárdákat robbantó, s vidámságot magukra erőltető fiatalok közül messziről kimagasodott, míg kopott ballonkabátját és a nyakán átvetett bordó sálját néha meglengette a hűvös, esős szél.
Ő K. B. Gábor, a valamikori végtelenül tehetséges beat- és később jazz-zenész, remek zongorista és virtuóz szaxofonos. Évek óta ezen a környéken emelgeti a kukák tetejét, keres bennük valamit, majd a sikeres üresüveg-akció után a piac egyik becsületvesztőjében gyorsan lehajt egy kiadós nagyfröccsöt. A Várban, egy kis lakásban a hatvanas évek elején az It’s been a hard day’s night kezdetű Beatles-dalt énekeltük és ordítottuk a nyitott ablakon át az éjszakába. S folytattuk, hogy „… and I’ve been working like a dog (dolgoztam, mint egy kutya). It’s been a hard day’s night (Nehéz nap éjszakája volt), I should be sleeping like a log (legszívesebben aludnék, mint egy tuskó)”. Ez volt a mi akkori lázadásunk, a gitár, az ének, a szaxofon, a zene.
Jó srác volt. A Csasziba jártunk vízilabdázni, ahol a Tipográfia edzője, Molnár Pista bácsi – a berlini olimpiai bajnokcsapat tagja – rögtön kiszúrta őt, mert szerinte ilyen hosszú lábakkal, karokkal csak kapuban lehetett a helye. Kellett is taposni szegénynek, ha derékig nem is, de legalább a teljes mellszélessége kilátszódjon olykor a vízből. A mérkőzéseken valóban elkapott jó néhány labdát, kitartott kezei majdnem átérték a kapu hosszát, de a Komjádi-kupát mégsem tudtuk elvinni, mert előtte éjszaka végig zenéltünk és még az én centerhalfos gyorsúszásom is cserbenhagyott a döntőben. Amit mi akkor kaptunk Molnár Pista bácsitól, azt sohasem felejtem el. Egy darabig még együtt zenéltünk, iskolákban, művelődési otthonokban léptünk fel, utoljára a Képzőben. Több évtizeddel ezelőtt a Török Pál utcai gimnáziumban búcsúztattuk az óévet. Az érettségi után szétváltak útjaink. A gitárom a padlásra került, s Gábort évtizedekig nem láttam.
A rendszerváltás idején, egy szombat délelőtt a Fény utcai piacon szaladtunk egymásba. K. B. G. hihetetlen örömmel üdvözölt, mintha az utolsó szalmaszálat fogta volna meg. Elegáns szürke öltönyt viselt, fehér ingét kékes pasztellszínű nyakkendő színesítette, de az arca furcsán sápadt, beesett volt, áradt belőle az alkohol és ömlött belőle a szó: – Pistám, most jöttem haza a Karib-tengerről, nincs állásom, elhagyott a nőm, tudnál egy bélást adni? (Annak idején a kétforintos volt.) Tudtam, hogy Gábor a „béláson” most nem a kétforintost érti. Amint átvette, kérdezni sem volt időm, mert egy gyors köszönömmel eltűnt a tömegben.
Ezzel találkozásaink sora nem ért véget. Gábor tudta, hogy szombat délelőttönként ott válogatok a zöldségeseknél vagy a henteseknél, ő meg ilyenkor mindig váratlanul elém került. Én adtam a pénzt, persze egyre kevesebbet, ő meg egyre bőbeszédűbb lett és kitárult előttem az elmúlt harminc év. Egy IBUSZ-út során Nyugaton maradt, eleinte Nyugat-Németországban játszott zenekarokkal, majd elszegődött óceánjárókra bárzongoristának. Végül a karibi szigetvilág turistahajóin szórakoztatta a könnyű kalandot, egzotikus látnivalókat keresőket. Fizetsége kiegészítésül elég volt sokszor egy pohár bármilyen ital. A tulajdonosoknak aztán elegük lett, kirúgták a hajóról, nekik sem kellett a részeges zenész. Ez lett a szépen induló zenei karrierből. Hová jöhetett volna vissza, ha nem haza, szabadon vissza otthonába, a még élő édesanyjához, a Várba. Így neki is kapóra jött a rendszerváltás.
Kezdetben próbáltam másként is segíteni. Több nyelven tudott, világot látott, olvasott ember volt, rábeszéltem, hogy szokjon le az italról és sikerült elhelyeznem egy előkelő hotelba portásnak. Egy darabig nem láttam a Fény utcán, örültem, hogy normális útra tért, de aztán néhány év múlva megint megjelent a piacon. Most már barátokkal, rossz külsejű ivócimborákkal grasszált, akikkel Gábor felvette a hajléktalanok semmittevő báját, a kéregető hajlongást, a feltétel nélküli tisztelgést annak is, aki nem volt hajlandó még egy ötvenest sem adni. Aggódtam miatta. Nagyon idős édesanyja nem engedte eladni a lakásukat, így tudtam, hogy fedél van a feje felett, de jövedelme, nyugdíja nincs. Gyűjtögetésből él és abból a kevéske élelemből, amit a Máltai Szeretetszolgálat ad naponta a Szilágyi Erzsébet fasor pincéjében. Egy hónapja panaszkodott nekem, hogy kórházba kellene mennie, mert valami nagy daganat kezd nőni a hasán. A hatalmas kitüremkedést meg akarta velem tapogattatni, de én óvatosan elkerültem ezt a mozdulatot és határozottan javasoltam: meg kell nézetni ezt orvossal, feküdjön be a Szent János Kórházba. Egy rövid időt még beszélgettünk, lehajtott fejjel, sűrűn bólogatva mondogatta, hogy szegényednek az emberek, a kukák tartalma is igazi szemét már, a számkivetetteknek nem lehet abból már semmit értékesíteni és ami nagy baj, nemigen adnak pénzt, lassan ismét már csak a bélásra futja mindenkinek.
– S abból manapság mit lehet venni? – nézett rám kérdőn véreres szemével –, sem egy kiflire, sem egy kisfröccsre nem futja. Nem lesz ez senkinek sem jó.
Amíg ezek a beszélgetések végigfutottak rajtam a 2003-at búcsúztató szilveszter éjszakáján, addigra Gábor már a Mammut környékén járt. Egy villanó petárda fényében láttam, amint megkapaszkodik az egyik útjelző tábla oszlopában és néz fel az ég felé. Mire gondolhatott, mire vágyakozhatott? Talán, az Egy nehéz nap éjszakája utolsó soraira? „… When I’m home everything seems to be right, when I’m home feeling you holding me tight, tight. … You know I feel okay.” „… Amikor otthon vagyok, úgy látszik minden rendben van, amikor otthon vagyok, és érzem, hogy szorosan átölelsz, jól érzem magam.”
Vajon vannak-e ölelő karok?