Gnóti szeaton – hovatovább ez a mondat szolgál minden valamirevaló ezoterikus gondolkodó szellemi kályhájául, ahonnét elindulhat távolabbi égtájak felé. Tekints magadba – így szól a lelkiismeret egy átmulatott éjszaka után. Nézz végig magadon – anyai szó. Nézz magadra – felülről. A halál közeli élményen átesettek gyakorta mesélik, hogy felülről látták önmagukat kóma kommárum, az altatás alatt. Találkozás egy fiatalemberrel, alias Karinthy, avagy örül, mint majom a tükrének.
Mindenki hord a szívében egy képet az általa leginkább szeretett lényről, s mindenki hord egy képet önmagáról, egy önképet is a szívében. Ez a kettős képlet, kettős látás, hogy szólni tudunk saját magunkhoz, a tudat leghatározottabb jegye. Senki sem lehet tökéletesen egyedül. Az egyszer Maugliból embergyerekké társadalmiasult ember fia, ha magára hagyják, akkor is kettős jelleggel könyvelt – fej vagy írás, lett légyen bár akár analfabéta. Babits szerint vak dióba vagyunk zárva, s magunknál tovább nem juthatunk, ugyanakkor az így foglyosított személy idegsejtek milliárdjain keresztül saját maga jobbik felének, fülének folyamatosan kopog: szabad vagyok, szabad vagyok. Paradoxmód épp véghetetlen szabadságérzetünk az, ami sorsszerűen van testhez kötve.
Az, hogy fizikai és szellemi értelemben is képesek vagyunk tükröt tartani saját magunk elé, hogy képünk és mondanivalónk lehet saját magunkról, természetjogon adott emberi kiváltság, és részint záloga emberi méltóságunknak is. Ha önmagunkról, a lehető legszemélyesebbről lehet képünk, és szabad önmagunkról képet alkotni, akkor elvileg a nem kevésbé személyesről, saját művünkről is lehetne és szabadna képet alkotnunk, ám ez a mai közmegegyezés szerint tilos. A tételre, mely szerint ezt és ezt akarta mondani, egyszer Arany János oly sikeresen válaszolta, hogy „akarta a fene”, hogy azóta szerző semmit sem akarhat mondani saját művéről, a műhöz való személyes viszony a teljes elkészültség állapota után tabu, mintha szerzőnek a saját művéhez ezek után már nem lehetne köze, s nem értelmezhetné a kritikusok mellett maga magát. Az ilyesfajta önértelmezés persze meglehet, műfajilag nem a legjobb akusztikájú, feltéve, hogy önkritika a neve. Talán még emlékeznek egyesek, mit is jelentett az, amikor valakinek úgymond önkritikát kellett gyakorolnia. Nincs szó, mellyel a saját művünkről írt reflexió illethető volna, hacsak nem az önvallomás szó, mely Szent Ágoston óta jobb csengésű az önkritikánál.
Most, e megelőlegezett védőbeszéd, e nagy ívű rétori felvezetés után következnének elemző, valló, feltáró és helyre tevő szavaim a Toronyiránt, lánccal című nemrég megjelent könyvemről, de nicsak, akad a lemez, és megszúr a tű. Ha hiszitek, ha nem, lett volna mondandóm erről a könyvről, s nem a szemérem vagy a szerénység, hanem valami más gátol abban, hogy végül is előrukkoljak vele. A sors, mely nem engedte, hogy lírai költő legyek. A sors, mely nem engedte, hogy túl közel kerüljek önmagamhoz az általam élt irodalmias létmód során. E sors ez egyszer ismét közbeszólt. Most sem engedi, hogy túl közel kerüljek önmagamhoz, és elmondjam, amit eredetileg mondani szerettem volna. Majd ha kérdeznek, interjú, akkor talán. Majd ha fagy. Majd ha nyár lesz. Ferenc Jóska, majd ha a levelek lehullanak. Majd pihensz te is. Majd ha a Csönd herceg beszélni fog. Ha meghallgatnak a kövek. Majd ha belovagol a Hősök terére Nagy László fehér lovon.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
