Elszabott támogatáspolitika

Két javaslat közül választhat végül is az Európai Bizottság (EB) a középtávú költségvetési időszakának alakítását tekintve: vagy az amúgy sem túl bőkezű mostani kiadási szintet fagyasztja be, vagy pedig elfogadja az Európai Unió hat nettó befizetője által ajánlott szigorítást. Sajnos hazánk, illetve az új tagállamok számára még a jobbik, azaz a hatályban lévő verzió is rossz, hiszen robbanásszerű gazdasági-társadalmi felemelkedést nem remélhetünk tőle. Sem rövidebb, sem közép-, de joggal tarthatunk tőle: még hosszabb távon sem.
A költségvetési vita előzménye, hogy az Európai Unió hat nettó befizetője – Ausztria, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország – tavaly decemberben azt javasolta, hogy 2007 és 2013 között az Európai Unió közös költségvetésének kifizetési plafonja ne haladja meg a tagállamok összesített bruttó nemzeti jövedelmének egy százalékát. Amennyiben az EB az utóbbi előterjesztést favorizálná, úgy nemcsak a májustól integrálódó országok csalódnának óriásit az EU-ban, hanem a pillanatnyilag kevésbé tehetős, úgynevezett kedvezményezett államok gazdaságának, társadalmának fejlettségi szintje is megrekedne. Az említett két javaslat közül nagy valószínűséggel az Európai Bizottság egy harmadik, kompromisszumos megoldást fogad majd el, legalábbis brüsszeli lapértesülések szerint. Ennek lényege, hogy a rebellis tagállamok igényeit kielégítsék, de a kedvezményezettek is kapjanak valamit. Azaz: az EU-büdzsé végösszege csak a tervidőszak végére, 2013-ra érné el a nyugati közösség bruttó jövedelmének 1,24 százalékát. De nézzük meg kicsit részletesebben, hogy a felsorolt lehetőségek mit is hordoznak magukban.
1. Az EU éves költségvetését a tagállamok bruttó nemzeti jövedelmének 1,24 százalékában határozzák meg, ám a kötelezettségvállalások vonatkozásában ez az arány felszökhet akár 1,3 százalékra is. Persze meg kell jegyeznünk, hogy a közös büdzsé ilyen mértékben még sosem fizetett ki pénzt a tagállamoknak; tavaly például csupán a 0,98 százalékát tette ki ez az összeg. Idén is hasonló lesz a helyzet, pedig az Európai Unió május elsején hivatalosan is felveszi a tíz új eltérő fejlettségű, uniós szemmel nézve kifejezetten szegény tagállamot (Ciprust, Csehországot, Észtországot, Lengyelországot, Lettországot, Litvániát, Magyarországot, Máltát, Szlovákiát és Szlovéniát). A közös büdzsé jóváhagyott adatai szerint 2004-ben pusztán 2,3 százalékkal növekedhetnek a kifizetések. Brüsszelben tehát nem alaptalanul fogalmaznak úgy, hogy a közösség történetének eddigi legnagyobb bővítése semmiféle pénzügyi sokkot nem okoz. A kiadási végösszeg mellesleg csaknem 12 milliárd euróval elmarad a jelenleg futó középtávú pénzügyi stratégiában rögzített adattól.
2. A nettó befizetők által megfogalmazott pénzcsapelzárás azt jelentené, hogy az EU kedvezményezett tagállamai, elsősorban Spanyolország, Görögország és Portugália gazdasági-társadalmi átalakulása lefékeződne, a még tőlük is szegényebb csatlakozók felzárkózási folyamata pedig el sem indulhatna, hiszen az érintettek jóval kevesebb pénzhez jutnának a különböző alapokból. Mindez azt eredményezné, hogy az ellentétek az új tagokat teljesen szembeállítanák a régiekkel.
3. A kompromisszumos verzió lényege, hogy a huszonötök arányaiban nagyjából ugyanakkora pénzesőben részesülnek, mint eddig a közösséget alkotó tizenöt tagállam különböző régiói.
A gondot az okozza, hogy még a jelenlegi legszegényebb uniós országokhoz képest is elképesztő az új csatlakozók lemaradásának mértéke. Intő jel, hogy a Brüsszelben amúgy lesajnált Görögország GDP-jét még Szlovénia sem képes produkálni, noha utóbbi az integrálódók mintaállama. Ha tehát állandósul a közös költségvetés kifizetési végösszege, akkor évtizedekre lesz szükség a felzárkózásra. Itt kanyarodunk vissza az első ponthoz: az EU tehát a mostani kiadási szintjét fagyaszthatja be, amely irreálisan alacsony az előttünk álló feladatok megvalósításához. Az alapkérdés természetesen az, hogy miért is ágál Ausztria, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország. Ha valaki veszi a fáradságot és átböngészi az utóbbi évek uniós költségvetését, bizony döbbenetes adatokra bukkan. A kimutatások szerint ugyanis Németország állja a közös büdzsé több mint 20 százalékát, a franciákra jut a kiadások csaknem 15 százaléka, míg Nagy-Britannia terhe a kassza kifizetési oldalának mintegy 12 százaléka. Némi elemzés után persze az is kiderül, hogy közvetlen nyugati szomszédunknak a tagság egyáltalán nem üzlet. Ausztria tudniillik jóléti állam, így csak a legelmaradottabb tartománya részesülhet valamiféle anyagi támogatásban. Annak a pénznek tehát, amit befizetnek az osztrákok, Burgenland pályázat útján visszaigényelheti a töredékét. Csoda-e, hogy régi játszótársunk nem lelkesedik az unióért?
Akárhogy csűrjük-csavarjuk, az Európai Unió nettó befizetői elunták, hogy ők játsszák továbbra is az amerikai nagybácsi szerepét. Sajnos pont akkor, amikor a közösség stabilitási és növekedési paktuma összeomolhat, ráadásul több országot recesszió sújt. A nagyok esetében évek óta tarthatatlan az a feltétel, hogy a költségvetési hiányt a GDP három százaléka alatt tartsák; az ezzel kapcsolatos büntetések kilátásba helyezése azonban sohasem volt komoly. Így Németország és Franciaország, fittyet hányva az előírásra, folyamatosan túllépi a deficithatárt. Ha Brüsszel megbünteti őket, akkor a következmények beláthatatlanok lesznek, ha nem, akkor pedig azok az országok, amelyek betartják a kritériumokat, politikai válságot is előidézhetnek – jogos sértődésből.
Magyarországnak az egészből az a tanulsága, hogy az uniós csatlakozástól nem lehet remélni az EU-támogatások nagyságrendi bővülését. Egyszer s mindenkorra le kell számolnunk ezzel az illúzióval. Arról nem is beszélve, hogy még egyetlen uniós tagállam sem volt képes közösségi források begyűjtése révén felkapaszkodni a fejlett országok táborához. Ha Európa legsikeresebb térségeit (Bajorország, Baden-Württemberg, Nyugat-Ausztria, Észak-Olaszország, Stockholm és Délkelet-Anglia) vizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a régiók az állam és az üzleti szektor kiváló együttműködésének eredményeképpen jutottak el a csúcsig. Be kell látnunk azt is, az EU-büdzsé mostani struktúrája alkalmatlan arra, hogy a tíz új tagállam gyors modernizálását elősegítse, hiszen arra fordítja Brüsszel a legtöbbet, ami a meglévő állapotokat konzerválja, s igen keveset áldoz kutatásra, innovációra, vidékfejlesztésre, turisztikai beruházásokra vagy a kis- és közepes vállalati szektor megerősítésére.
Hazánk persze abban érdekelt, hogy a nagyok, vagyis a nettó befizető tagállamok elfogadják majd a jobbik, a kompromisszumos ajánlatot, amely egy elszabott támogatáspolitikai koncepciót konzervál. Vagy így lesz, vagy úgy, az EU tagállamai ezzel a vitával egyértelműen választ adtak arra, hogy Európa képzeletbeli határai még évtizedekig Ausztriánál érnek majd véget.