Tony Blair megúszta. A hét elején sokan azt hitték, hogy a brit miniszterelnök az egyetemi tandíj reformjáról rendezett keddi parlamenti szavazás, illetve a David Kelly fegyverzetszakértő tavalyi öngyilkosságának körülményeit feltárni hivatott Hutton-jelentés szerdai közzététele után megválik hivatalától. Végső soron egyik ügy sem rengette meg Blair helyzetét, de dőreség volna azt hinni, hogy a brit polgárok türelmét a végtelenségig próbára lehet tenni. Erre utal az a cseppet sem elhanyagolható körülmény, hogy a sorsdöntő napok előtt végzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint fele kívánatosnak tartotta Blair távozását – igaz, csak abban az esetben, ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodik mulasztása David Kelly halálában. Ha az egykoron már-már egyöntetű népszerűségnek örvendő miniszterelnök nem rukkol elő valami új kommunikációs stratégiával, könnyen meglehet, hogy a következő választáson a – mellesleg még mindig igencsak gyenge lábakon álló – toryk legyőzik a nemrég még legyőzhetetlennek hitt kormányfőt. Egy év múlva mindenesetre kiderül, mennyire feledékenyek a szigetországi választók.
Blair számára a keddi szavazás látszott könnyebb falatnak, de ne feledjük, hogy ma már nem ő lenne az Egyesült Királyság miniszterelnöke, ha a pártütő munkáspárti képviselők az utolsó pillanatban nem állnak mellé. A parlamenti képviselők arról szavaztak, hogy az eddigi 1125 font helyett az egyetemek maguk szabhatják-e meg a tandíj összegét, amelyet a kormány évi háromezer fontban maximált. Bár a brit felsőoktatásnak fontos az ügy, sokkal lényegesebb az ellenzék bírálata, amely kezdettől fogva választási ígéretei megszegésével vádolta a munkáspárti kormányt. Ebben mellesleg igazuk van. A Blair-kabinet annak idején valóban ígéretet tett arra, nem emeli a tandíjat. Más lapra tartozik, hogy megfelelő intézkedés híján a brit felsőoktatás ellehetetlenülne, másrészt a törvény csak a jövő tavasszal esedékes választások után lép érvénybe. Mindez azonban kevés lett volna Blairnek a parlamenti ütközet megnyerésére. Jóllehet a munkáspárti kormány kényelmes többséggel rendelkezik az alsóházban, még a szavazás előtt is úgy látszott, hogy a miniszterelnök terveit a saját soraiból is 155-en ellenzik. Ahogyan azonban a politikában oly gyakran előfordul, az utolsó híradás és a tényleges szavazás között történt valami, s a csata végül eldőlt – ötszavazatos többséggel elfogadták a tandíjreformot, Blairnek nem kellett lemondania. Miután tehát csekély többségű seregét kedden győzelemre vezette, a kormányfő készülhetett a szerdai megméretésre.
Nem kétséges, hogy a Kelly-ügy valóban súlyosabbnak, minden tekintetben vészjóslóbbnak tűnt, hiszen a szövevényes politikai játszmát személyes tragédia árnyékolta be. David Kelly fegyverzetszakértő halálával kapcsolatban sokakban megfogalmazódott a kérdés: ki a felelős a korábban alig ismert, a bizottság előtt szimpatikusan viselkedő, halk szavú férfi haláláért? A felmérések mindvégig azt jelezték, hogy a közvélemény egyaránt hibásnak tartja a Kellyt informátorként foglalkoztató Alastair Campbell BBC-riportert és a kormányzati köröket, beleértve magát Tony Blairt is. Maradék tekintélye megóvása érdekében az egyre ádázabb harcot vívó televíziótársaság és a Downing Street mindent egy lapra tett fel: ha valamit sejteni lehetett az esetet kivizsgáló Lord Hutton jelentésének nyilvánosságra hozatala előtt, azt mindenképpen, hogy fejek fognak hullani.
Szerda este aztán a lordbíró bejelentette vizsgálódásai eredményét. Megállapította, hogy David Kelly néhai védelmi minisztériumi fegyverzeti főtanácsadó halálában nem játszott szerepet idegenkezűség, a rendőrség nem talált emberölésre, dulakodásra utaló jeleket. A főrend szerint Tony Blair ugyan jelen volt az iraki hírszerzési értesülések kormányzati manipulálásáról szóló tanácskozásokon, Kelly öngyilkosságát azonban senki nem láthatta előre. Miután a vizsgálat úgy találta, hogy nem létezett aktív kormányzati stratégia Kelly nevének nyilvánosságra hozatalára, és a történtekért Tony Blair sem hibáztatható, ez az ütközet is eldőlt. A BBC elnöke már szerda este lemondott, s ezzel – legalábbis első látásra úgy tűnhet – a brit miniszterelnök nyugodtan várhatja a választásokat.
Tony Blair Új Munkáspártja hosszú évek óta kényelmes többségben kormányozhat, némely elődjével – például John Majorrel – ellentétben nem kényszerül arra, hogy az ország vezetését matematikai műveletnek tekintse. (Major csak súlyos kompromisszumok árán tudta megtartani parlamenti többségét.) Nem árt azonban, ha Blair tanulmányozza a közelmúlt történelmét. Egy másik nagy előd, Margaret Thatcher is szilárdan ellenállt az ellenzéki rohamoknak, míg végül a saját pártján belüli bizalmatlanság okozta vesztét. 1990-ben azért kellett lemondania, mert az európai pénzügyi és gazdasági uniót ellenző nézeteit a toryk többsége elutasította. Azzal, hogy a vész átmenetileg elhárult a Blair-kabinet feje fölül, még nincs vége a pártvillongásoknak. A munkáspárti ellenzék él, virul, és egy sereg kérdésről gyökeresen másképpen gondolkodik, mint miniszterelnöke. Bár az ellentétek nem mai keletűek, voltaképpen az iraki háború megítélése számított a szakítópróbának. Miután Blair atlanti elkötelezettsége – rosszmájúak szerint az Egyesült Államokhoz fűződő egyoldalú szerelme – mind jobban elmélyült az eltelt időszakban, a külpolitikáját bírálók vagy szembefordultak a munkáspárti kormánnyal, vagy folyamatosan belülről bomlasztják a pártot. Most úgy látszik, visszavonulásra kényszerülnek, de aligha kétséges, hogy minden csoda három napig tart. Hallunk még a munkáspárti békétlenekről.
A Kelly-ügynek van még egy fontos vonatkozása. Bár a miniszterelnök tekintélye átmenetileg helyreállt, nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy immáron semmi nem lesz úgy, mint annak előtte. Blair a brit társadalom nagy része előtt elveszítette egyik legfontosabb kommunikációs erényét: a történtek után hosszú-hosszú éveknek kell eltelniük, amíg újra szavahihető politikusnak tartják ellenfelei (és hívei). Sikerességének egyik titka éppen abban rejlett, hogy a konzervatív és a liberális értékrend egyfajta vegyületét kínálta a szavazóknak – aki tisztelte és becsülte Blairt, az mindenekelőtt ideológiamentes, pragmatikus, modern gondolkodású politikusnak látta. Ez a fajta politikai szüzesség egy év alatt kétszeresen is besározódott: az iraki háborúhoz és az állítólagos tömegpusztító fegyverekhez való ragaszkodása, valamint a Kelly-ügy – annak végkimenetelétől függetlenül – sokakban kételyeket ébresztett. Blair sorsa immáron a toryk kezében van, nem mintha Michael Howard mindenről határozott és könnyen kommunikálható elképzeléseket vallana, hanem azért, mert helyzeti előnybe kerültek. Az Új Munkáspárt – legalábbis reményteljes indulásához képest – immáron nem hordoz új eszméket, politikai gyakorlatot, s ha megnyerné is a választásokat, nagyon is régi munkáspárt maradna. Hacsak Tony Blair nem képes újragondolni pártja és saját szerepét – a választásokig azonban semmi nem mutat ilyesfajta szándékra.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
