Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az amerikai álomhoz hasonlóan van-e európai álom. Vagy álmok egyáltalán nincsenek? Az bizonyosnak látszik, hogy az úgynevezett reneszánsz embertípus Európában alakult ki néhány évszázaddal ezelőtt, s itt is sorvadt el a modern korban, amelynek legújabb fejleménye a globalizáció. A reneszánsz nehezen felülmúlható művészeti értékeket, szellemi ragyogást hozott az emberiségnek. Ez a ragyogás emelte ki a sötét középkorból Európát oly módon is, hogy a tehetséget, a tudást, a sokoldalú tökélyt a legnagyobb emberi erények közé sorolta.
Jelen pillanatban az is a kérdés – bár Magyarországon ez kissé beszűkülni látszik –, hogy ismét bekövetkezik-e Európa reneszánsza, amelyben „régi” és „új” között nem lesz különbség. Az álom nem egyéb, mint az, hogy gazdagságban, szellemiségben, erkölcsben és kultúrában a teljesítmény legyen az újjászületés alapja, amelyben a nemzeti értékek egymásra hatnak és visszahatnak. Mindennek a lényege a kultúra, a tehetség, az eszmék szabad áramlása.
Itt van a kezemben egy könyv, amely Belgiumban készült fotókat s különböző (angol, flamand, francia, magyar) idézeteket tartalmaz. A fotókat Sáros László magyar építész készítette, az idézeteket Mireille Verhulst, Eva Vens, Herman De Lay, Peter Ramboer, Chris Maes, Marieke Scheirlinck, Sáros László, Makovecz Benjámin és Tankács Márta válogatták. A könyv a genti Kunst in het Geuzenhuisben az A. Vermeylenfonds Alapítvánnyal 2003 decemberében közösen rendezett Belgie in Detail című kiállítás képeit tartalmazza. A kiállítást és a könyv megjelenését különböző belga és magyar cégek támogatták. Nem áll szándékomban kritikát írni; ezt a közös vállalkozást példaként fogom fel, de meg kell jegyeznem, hogy a fotókat szemlélve nem ok és alap nélkül jutott eszembe a reneszánsz embertípus (a sokoldalú tökély), amely a „szakbarbár” kifejezésnek éppen az ellentéte. Sáros László Ybl-díjas építész (az úgynevezett szerves építészet egyik kiemelkedő képviselője) első rangú fotóművész is. A képek gyönyörűek, maga a könyv nyomdai műremek.
Számomra mégsem ez a meghökkentő.
A könyv (négynyelvű) irodalmi szegmentumának első idézete egy csángó ima. Így hangzik: „Köszöntelek téged Istenemnek szent igéje, / Istennek szent eredménye, / Istennek szent rendelése, / Fényes világ. / Ki a fényes világot megfényesítetted, / Édes áldott napom.”
Ebben a könyvben egy „megfényesített világ” tárul fel előttünk képben és versben. Baudelaire és Weöres, Verlaine és Márai egymás mellett ki-ki a maga nyelvén; egy fényben felizzó pókháló, egy vérszín vadszőlőlevél, kerti virágok és tárgyak közötti fényrobbanás, vörös kőfal, fehér fugákkal, egy vesszőseprű a fal előtt, mint valami időtlen absztrakció. Ez Belgium? Vagy Magyarország? Európa.
Mit akart elmondani, kifejezni ez a könyv? Talán azt, amit Márai Sándor így fogalmaz meg: „És ne feledd soha, hogy a világ fia is voltál. Rokona a négereknek és a csillagoknak, a hüllőknek és Leonardo da Vincinek, a Golf-áramnak és a maláj nőnek, a földrengésnek és Lao-ce-nak, mindehhez közöd van, egy anyagból vagytok, egy lélek teremtett, ugyanaz a lélek fogad vissza. Ez egészen biztos.”
A képek (tizenhét év alatt) Mireille Verhulst belgiumi tanyáján és kertjében készültek.
Sáros László szerint ez a könyv kísérlet, „a centrum elfoglalásának kísérlete”. Tulajdonképpen kérdések sorából áll: „Körülhatárolható-e a tér részletekkel? Kiderülhet-e ezen részletekből maga a tér? Fontos tudni, hogy ez a tér országnyi vagy kertnyi?”
A néző és olvasó, legyen bár magyar vagy belga, választ kap ezekre a kérdésekre. A válasz: egy szépen körülhatárolt, csodálatos „konstruktív” világ.
A Zseb-Belgium kötete, mondhatni, magáneurópai együttműködésből született. S a hangsúly a „magán” szón van. A legtermészetesebb emberi kapcsolatból, a barátságból ered.
Hogy ez a „legtermészetesebb” általánossá válik-e a jövő Európájában, én nem tudom…