Én nem tudom...

Én nem tudom, mi számít besúgásnak. Az nyilván nem, ha valakiről a háta mögött titokban jókat mondunk, s talán az sem, ha valakivel kapcsolatban nyíltan, a nyilvánosság előtt kifejtjük kétségeinket.
A besúgást az ármány egyik legalantasabb formájának tekintjük, netán még akkor is, ha valakiről az igazat suttogjuk el. Hogy ármányként foghassuk fel, ennek az igaznak terhelő tartalmat kell hordoznia, vagy legalábbis valami kellemetlent ama fül számára, amelyikbe suttogunk. Nekem az sem látszik egészen sportszerű eljárásnak, ha valaki okkal, ok nélkül mások szemébe vágja azt, amit igaznak vél, aki véleményét sosem rejti véka alá, s nyíltan vállalja az igazságosztó szerepét. Amikor rosszat gondolunk embertársunkról, legyenek kétségeink, s ha módunkban áll, jó cél érdekében se tegyünk hamis tanúbizonyságot.
A minap – nincs jogom elárulni, miként – elém került egy kézzel írt levél, amelynek aljára nyomtatott nagybetűkkel egy jágói kéz Teller Ede nevét írta. Tellernek – akit értékítéletem és emlékezetem az emberi fajta egyik magas rendű, szellemi és erkölcsi értelemben kiemelkedő egyedeként tart számon – csak alá kellett volna írnia ezt a sugalmazott levelet, amely nyomasztó rosszallást fejezett ki a magyar ellenzékkel s azzal egy füst alatt a Magyar Nemzettel szemben. Az a hamisítvány, amelyet a Népszabadság közölt, s amelyért Eötvös Pál főszerkesztőt a MÚOSZ etikai bizottsága is elmarasztalta, mintegy ennek az ármánytervezetnek a kivonata volt. Szerzője Zelei László, akinek neve hírhedetté vált, a legdrasztikusabb módon arra ösztökélte a nagy tudóst, hogy a vádak általa aláírt summázatát egyenest a Népszabadság főszerkesztőjének, Eötvös Pálnak küldje el, aki úgymond a tiszaeszlári vérvádperben a zsidó vádlottak védelmét ellátó Eötvösnek a leszármazottja. Ez a hivatkozás természetesen nem ok nélkül való, kódolva utal valamire, ami Teller Edét esetleg érzelmileg érintheti, s így netán együttműködésre hangolhatja.
Nos, döbbenten láttam, hogy ez a fogalmazvány tartalmazza az én nevemet is, mint elítélendőt vagy mint részesét annak a gonosznak, amelyet Teller Edének óriási tekintélyével el kellett volna ítélnie. Zelei, ez az elfuserált Jágó, azt súgta be, hogy Kristóf Attila (Én nem tudom) Miért nem pihen Kovács… című cikkében a magyar kormány tagjairól azt állítja, hogy elmebetegek. A hivatkozott írásban (2003. augusztus 23.) én arra reagáltam ironikusan, hogy Kovács külügyminiszter a saját bevallása szerint négy éve nem volt szabadságon. (Ezzel szemben Medgyessy számos esetben volt.) Közben (utalva a derék kormány közeli Veér András Kövér Lászlóról készült nyilvános diagnózisára, amely miatt az orvosi kamara elmarasztalta őt), mint amatőr lélekbúvár, orvosi felelősség nélkül megpróbáltam eme jelenségek pszichológiai magyarázatát adni. Arra a megállapításra jutottam, hogy Kovács nyilván a korai biliztetésből kifolyólag vált (Veér szakkifejezését alkalmazva) paranoiddá, olyannyira, hogy nem mer huzamosabb időre felállni bársonyszékéből. Diagnózisomban utaltam némi Orbán-fóbiára és fideszitiszre is. Egyszóval ironizáltam a magam módján, ami egy ellenzéki újságíró esetében a követendő és eredendő bűnök közé számíttatik, de megbocsátható. Szegény Teller Edének néhány nappal a halála előtt ezt is el kellett volna ítélnie. Besúgóm természetesen lényegéből kiforgatva summázta ezt az írást, bár azt sem egészen értem, miként képzelte, hogy a nagy tudóst felháborítja, ha egy magyar újságírócska a magyar kormányocska egyes tagjait elmebetegként aposztrofálja.
Egyébként a tréfára, humorra, iróniára törekvés félreérthetetlenül kitetszik az inkriminált írásból, továbbá az is, hogy közvetett választ tartalmaz Veér András etikátlan, hótkomolyan előadott ocsmány szakvéleményére.
Hogy egy besúgónál a primitívség előnyt jelent-e, én nem tudom…