Még mindig nem tudjuk – és valószínűleg sohasem tudjuk meg teljes bizonyossággal –, hogy mi is történt valójában a párizsi Alma híd aluljárójában 1997. augusztus 31-én. A Diana hercegnő halálának körülményeiről terjengő híreket már csak azért is fenntartásokkal kell kezelni, mert a mindent elborító sztárkultusz és a megszállott rajongók működése folytán nehéz elválasztani a tényeket és a találgatásokat. Amit biztosan tudni lehet: a hercegnő és barátja, Dodi al-Fayed egyiptomi milliárdos az 1997. augusztus 31-re virradó éjszakán a Ritz szállodából megpróbáltak egérutat nyerni a rájuk várakozó fotósok elől. Ezt követően – mindmáig tisztázatlan körülmények között – Mercedesükkel nekivágódtak egy aluljáró tartóoszlopának, és a sofőrrel együtt életüket vesztették. Diana testőre, Trevor Rees-Jones túlélte a balesetet, de érdemben ő sem tudott perdöntő részletekkel szolgálni a mintegy két évig tartó vizsgálatok során.
A szokatlanul hosszú ideig tartó nyomozás azzal a következtetéssel zárult, hogy az ittasan vezető Henri Paul sofőr okozta a szerencsétlenséget, mivel a megengedettnél nagyobb sebességgel hajtott át a szűk úton. Ez a változat azonban nem elégítette ki az összeesküvés-elméletek híveit, akik kezdettől fogva idegenkezűségről, Diana hercegnő meggyilkolásáról beszéltek. A hercegnő temetésekor tapasztalt tömeghisztéria sejteni engedte a további fordulatokat. Így is lett, az indulatokat – cseppet sem meglepő módon – egy újabb, immár sokadik memoárkötet korbácsolta fel. Tavaly megjelent és már magyarul is olvasható visszaemlékezéseiben Paul Burrell, Diana egykori inasa felfedte, hogy a hercegnő autóbalesetnek álcázott gyilkosságról tett említést egyik levelében. Az idei esztendő első napjaiban pedig bombaként robbant a hír, miszerint Michael Burgess királyi halottkém felkérte a Scotland Yardot a haláleset körülményeinek tisztázására, azaz: ismét vizsgálják ki a történteket.
Bár a brit sajtóban hanyagsággal vádolják a francia hatóságokat, azok voltaképpen nem végezték rosszul a dolgukat. A párizsi rendőrség bűnügyi osztálya 30 nyomozót állított az ügyre, akik 153 tanút hallgattak meg, minden részletre kiterjedő vizsgálatot folytattak. Korai lenne megválaszolni azt a kérdést, hogy – amint azt a brit lapok állítják – a sofőr vérében valóban olyan mennyiségű szén-monoxidot találtak, amely nemcsak az autóvezetésben, de a járásban is megakadályozta volna az elhalálozott alkalmazottat. Miután a Scotland Yard egy már-már O. J. Simpson perére emlékeztető, képtelen fordulattal élt – azt feltételezi, hogy a baleset után a laboratóriumban vagy a hullaházban a francia rendőrök összecseréltek két fiolát –, alighanem várni kell a hivatalos vizsgálatok lezárulására.
Csakhogy a Diana-ügyben már sok mindenről bebizonyosodott, hogy nem egyéb kósza hírnél. Mindenekelőtt kiderült, hogy a hercegnő nem volt állapotos a baleset idején, márpedig ezt a pletykát milliók könyvelték el tényként egészen a legutóbbi napokig, amikor John Burton volt királyi halottkém kizárta ennek lehetőségét. Nem tartható tovább a Diana és Dodi közötti felhőtlen románc idillikus képe sem, miután bebizonyosodott, hogy a walesi hercegnő nagyon is tisztában volt szeretője ital-, kábítószer-, pénz- és nőproblémáival (Dodi erősen vonzódott a prostituáltakhoz). Az is utólagos belemagyarázás, hogy házasságot terveztek, éppen ellenkezőleg: zátonyra futott magánélete után Dianának jó időre elege volt az efféle kötelékből. A testőr, Trevor Rees-Jones memoárjában határozottan cáfolja azt a pletykát is, miszerint Dodi Monte-Carlóban 150 ezer dolláros, gyémánttal és smaragddal díszített jegygyűrűt vásárolt szíve hölgyének.
Az ügy mégis váratlan politikai fordulatot eredményezett, legalábbis annyiban, amennyiben annak fogjuk fel a királyi ház tekintélyvesztését. A szigetország egyik vezető bulvárlapja, a Daily Mirror újévi üdvözletként „felfedte”: Diana annak idején azzal gyanúsította volt férjét, Károly herceget, hogy kettős gyilkosságra készül ellene. A lap kiderítette, hogy a Burrell könyvében a hercegnő életére törő – s ott diszkréten megnevezetlen – orgyilkos nem más, mint maga a walesi herceg. A gyanú korántsem mai keletű, a gyászoló atya, Mohammed al-Fayed már a baleset utáni napokban váltig állította, hogy fia és Diana hercegnő összeesküvés áldozatává vált. Az egyiptomi milliárdos nem rejtette véka alá, hogy a brit királyi családot vádolja, amely szerinte azért akarta eltenni láb alól a szerelmeseket, mert nem kívánt egy mozlim rokont a köreiben. Bármilyen meghökkentő is a vád, ne feledjük, hogy a Diana-ügyben már mindent és mindennek az ellenkezőjét is állították. A Daily Mirror „leleplezése” nyomán mindenesetre hatalmas társadalmi vita támadt Nagy-Britanniában. A Mail on Sunday legújabb közvélemény-kutatása szerint a britek mintegy harmada rendületlenül hisz abban, hogy gyilkosság történt; a megkérdezettek tizenöt százaléka Károlyt tartja az elkövetőnek, ugyanennyien pedig a brit tikosszolgálatokat gyanítják a háttérben.
Az újabb fordulat Diana hercegnő ügyében csupán egyik epizódja annak a folyamatnak, amelyet úgy öszszegezhetnénk: megrendült a britek bizalma a monarchiában mint államformában. Első látásra nincs nagyobb baj, hiszen a királyságot szilárdan támogatja az összlakosság 70–80 százaléka. Az Observer tavalyi felmérése is azt mutatja, hogy a brit polgárok fele elégedett a Windsorokkal. Többen megemlítették, menynyire imponáló a királynő teljesítménye, aki évente több száz nyilvános rendezvényen jelenik meg. Figyelmeztető jel ugyanakkor, hogy az állampolgárok 50 százaléka szerint húsz év múlva megszűnik a monarchia, igaz, volt már magasabb is ez az arány. Nem elhanyagolható továbbá, hogy a megkérdezettek 30–35 százaléka változtatna a királyságnak a jelenlegi brit társadalomban betöltött politikai, alkotmányos, költségvetési szerepén. A változó közgondolkodást jól illusztrálja egy másik felmérés, egészen pontosan öszszehasonlítás: Erzsébet királynő 1953-as megkoronázásakor a brit polgárok fele szilárdan hitte, hogy ő „Isten választottja”. Ma már statisztikailag is alig-alig kimutatható a hasonló elveket vallók aránya.
A királyi családot a baloldali Fabiánus Társaság támadja a legvehemensebben. A nagy múltú szabadelvű egyesületet már csak azért sem szabad lebecsülni, mert 1976 óta a soraiban tudhatja a jelenlegi miniszterelnököt, Tony Blairt is. A fabiánusok szerint lazítani kellene az uralkodó jogkörén, ha rajtuk múlna, akár katolikus uralkodója is lehetne az Egyesült Királyságnak, és az öröklési rendet is megreformálnák. Váltig állítják, hogy a brit polgárok ötöde elnöki rendszert szeretne az országban, valahogyan úgy, ahogyan az Franciaországban működik. A legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy a Fabiánus Társaság újra kívánja szövegezni a God Save the King/Queen (Isten óvd a királyt/királynőt) kezdetű himnuszt. Ez a követelésük a brit polgárok többsége számára elfogadhatatlan, de a tabudöntögetésben élenjáró korszellem nem ismer tiltott témát. Néhány évtizeddel ezelőtt például senki sem gondolta volna, hogy a bulvárlapok nyílt színi vitát kezdeményeznek Károly herceg állítólagos biszexualitásáról.
Akárhogy áll is a helyzet, az biztos, hogy a fabiánus esszéíró, Adrian Harvey véleményét sokan osztják a brit társadalomban: „Amikor gyerek voltam, tündérmesékből közénk pottyant, kékvérű családnak számítottak, de ezt a hitet összetörte a királyi családban lezajlott három válás.” A jobboldali-konzervatív Daily Telegraph szerkesztőségi cikke az ellenpontot jelenti a vitában: „Ha nem vigyázunk, a királyságot elsöprik a botránykeltő újságok, amelyeknek fontosabb a példányszám, mint az ország jövője.” Mindenesetre elgondolkodtató, hogy tekintélyes magánszemélyek és nagy múltú testületek is kívánatosnak tartják a változtatásokat. Az anglikán egyház vezetőjének, Rowan Williams canterburyi érseknek is az a véleménye, hogy időszerű az egyház és a monarchia viszonyának modernizálása.
A monarchia megreformálása már a parlamentben is téma. Néhány évvel ezelőtt Tony Wright munkáspárti képviselő azt követelte, hogy a brit alsóház állítson fel bizottságot a királyi család, a monarchia jövőbeni szerepének tisztázására, beleértve azt is, hogy a monarchia milyen funkciókat töltsön be az alkotmányos rendben. Ehhez hasonló Jeremy Corbyn képviselő kijelentése, aki valóságos földindulást okozott, amikor leszögezte: választott államfőt akar. „Úgy hiszem, hogy forog az idő kereke. Ha pedig a jelenlegi királynő befejezi uralkodását, nem lenne-e itt az ideje kimondani: itt a vége, és mostantól fogva vagy a parlament, vagy pedig a nép válasszon államfőt?!”
Az Egyesült Királyságban a Diana-ügy kétségkívül felszínre hozott mindeddig lappangó társadalmi jelenségeket. Aligha beszélhetünk hagyományos értelemben vett alattvalói ragaszkodásról egy olyan országban, ahol a megkérdezettek hatoda szerint a trónörökös gyilkos, fele pedig kilátástalannak tartja a monarchia jövőjét. Más lapra tartozik, hogy évszázadokon át nem volt közvélemény-kutatás, internet és tömegtájékoztatás, ellenben létezett magánélet, és voltak hálószobatitkok – így ma már csak találgathatunk, hogyan vélekedtek az elmúlt korok brit polgárai a királyi családok viselt dolgairól.
***
A hagyomány kötelez. A királynő és családtagjai semmilyen választott pozícióra nem jelöltetik magukat – olvashatjuk a királyi család alkotmányos jogköréről a BBC magyar adásának honlapján. A királynő szerepe az, hogy biztosítsa a folytonosságot, és támpontot nyújtson a nemzeti egységhez. A királyi család nyilvános szerepe azon alapul, hogy azonosítja magát a társadalom minden rétegével, ebbe a kisebbségi és a speciális érdekű csoportok is beletartoznak. Választott pozíció betöltése nem lenne összeegyeztethető ezekkel a semlegességi és egyesítő szerepkörökkel. A királyi család tagjainak joguk lenne szavazni helyi választásokon, jelöltethetnék magukat megválasztásra a parlament alsóházába és az önkormányzatokba, de a gyakorlatban nem élnek ezzel a jogukkal a fenti okok miatt.
Nagy-Britannia ma alkotmányos monarchia, amelynek élén államfőként az örökletes rendben következő uralkodó áll. Köztudomású, hogy az országnak nincsen írott alkotmánya.
Egy törvényjavaslatból akkor lesz törvény Nagy-Britanniában, ha azt a királynő, a Lordok Háza és az alsóház egyaránt jóváhagyja. Hivatalosan mind a mai napig a királynő dönt a parlament feloszlatásáról, és ő határoz a miniszterelnök személyéről is. Anna királynő 1707-es „lázadása” – és bukása – óta minden brit uralkodó számára világos, hogy nem szegülhet szembe a törvényhozással és a választásokon győztes párttal. Erzsébet királynő jogkörei között máig érintetlen két cím: ő az anglikán egyház feje és a Nemzetközösség vezetője.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
