Magyar Nemzet: A budapesti filmszemlék keserű olvasmánya az a statisztika, amely megmutatja, hány nézője volt idehaza a magyar filmeknek. Ennél derűsebb pillanatokat szerez a hazai filmművészet hívének az a kimutatás, amely a magyar filmek fesztiváldíjait sorolja, de ez az öröm sem tart sokáig, ha arra gondolunk, a leghíresebb fesztiválon is csak a szakma látja filmjeinket, pár száz ember, de nem a nagyérdemű közönség. Attól tartok, a mai filmes társadalomban sem az alkotók, sem a nagy hatalmú pénzelosztók nincsenek birtokában a tudásnak, hogy vajon mi hozza meg igazán a sikert – itthon és a nagyvilágban – a magyar filmnek. Ha létezik ilyen tudás egyáltalán…
Szigeti Zsuzsa: A Hukkle című film iránti nemzetközi érdeklődés talán eligazíthat bennünket, mi kell ahhoz, hogy egy film piacképes legyen. Pálfi György filmje százhúsz fesztiválon szerepelt, és – többek között ennek köszönhetően – eljutott a külföldi mozikba is. Előtte tizenöt évig új magyar filmet szinte alig játszottak a határainkon túli filmszínházak. A Hukkle azonban bekerült a francia mozikba (példa nélkül való: harminc kópiát gyártattak belőle a franciák), Németországba, Ausztriába, Svájcba, Hollandiába, a környező országok mindegyikébe. Csehország először közszolgálati televíziója számára vette meg, később pedig, ilyen nemigen történt még sehol sem, ennek épp a fordítottja a mindennapi gyakorlat, megvásárolták a moziforgalmazás számára is. Azt azonban mégsem állíthatjuk, hogy a Hukkle világsiker lett, fogadtatása, visszhangja ugyanis igen változó volt. Franciaországban eddig harmincezer nézőt vonzott, idehaza is enynyien váltottak rá jegyet. Ez a szám remélhetőleg azt jelenti, hogy újabb magyar filmek iránt is érdeklődnek majd a francia mozisok. Németországban ellenben tíz–tizenkétezer nézője volt Pálfi rendezésének; valamivel jobbak a svájci és az osztrák nézettségi adatok. A visszajelzések alapján egyértelmű, hogy a Hukkle eredetiségének köszönheti az iránta megnyilvánuló kereskedelmi érdeklődést is. A rendszerváltozás előtt a magyar film politikai pikantériája vonzotta a külföldi nézőt, a filmek segítségével be lehetett kukucskálni a vasfüggöny mögé. 1989 után megszűnt e vonzerő, azóta azt várja a világ a magyar filmtől, hogy eredeti módon előadott, jellegzetes történettel álljon elő. Pálfi György művéig alig született ilyen alkotás. Sokan keresik a magyar gyermekfilmeket, a magyar animációs filmeket, ezzel a két műfajjal húsz–harminc évvel ezelőtt komoly kereskedelmi sikert aratott Magyarország, mostanában azonban idehaza nem készül sem gyerekfilm, sem rajzfilm. Ami viszont itthon siker, például újabban készült filmvígjátékaink, külföldön sorra-rendre csalódást okoznak. A Csinibabát sehol nem lehetett eladni. Verbális humorát, asszociációit nem értették, stílusát nem értékelték.
Magyar Nemzet: A volt szocialista tábor országaiban sem?
Szigeti Zsuzsa: Őket az igen költséges és – zenés filmről lévén szó – megoldhatatlan szinkron is elriasztotta. A volt szocialista országokkal egyébként igen sajátos módon alakult az utóbbi tizennégy-tizenöt évben a filmkereskedelem. A rendszerváltozásig keretszerződések alapján folyt köztünk a kereskedelem; amikor ezek érvényüket veszítették, igen boldogok voltak kedves partnereink, hogy végre nem kell magyar filmet vásárolniuk, vehetnek helyette amerikait. Öt évig szóba sem álltak velünk, meg sem nézték a magyar alkotásokat. 1995 táján tört meg a jég, azóta a volt szocialista országok közszolgálati televíziói négy-öt filmünket veszik meg évente. De még véletlenül sem a kommersz vígjátékokat.
Magyar Nemzet: És a nagy nyugat-európai állami televíziók sem állnak sorba a magyar filmekért? Azt gondolná az ember, a szüntelen műsorínséggel küszködő televíziók – ha másért nem, hajnali vagy éjszakai adásidejük megtöltése végett – mindent megvesznek, ami mozog…
Szigeti Zsuzsa: E társaságok műsorpolitikáját erősen meghatározza az a törvény által előírt kvóta-rendszer, amely szigorú arányokat állít fel arról, hogy a műsoridő hány százalékában kell a saját nemzeti filmjeiket vetíteni és hány százalékban az amerikai filmeket. Az többi film számára ily módon fennmaradó tizenkét–tizennégy százaléknyi műsoridőbe a magyar mozgóképnek igen nehéz bekerülnie. Ráadásul amíg hazánk nem tagja az Európai Uniónak, a magyar film nem is sorolható be az európai film kategóriájába. Mi jelenleg az „egyébnek” nevezett csoporthoz tartozunk.
Magyar Nemzet: Melyik nemzet filmjei tartoznak még ide?
Szigeti Zsuzsa: Afganisztáné például. A magyar film számára, hogy a külföldi televíziók műsorára felkerüljön, most csak egy út járható: a moziforgalmazás. Egy évvel azután, hogy az illető filmet moziban játszották és – feltételezhetően – a videóforgalmazásban is futtatták, elképzelhető, hogy felveszi műsorába valamelyik televízió is. Általában az összes jogot egyszerre adjuk el, a szerződésben is együtt szerepelnek a mozi-, tévé-, videó- és DVD-jogok.
Minda Judit: Ha egyszerre fizetik ki az összes felhasználási díjat, elidegenednek Magyarországtól a filmjogok…
Szigeti Zsuzsa: Ha a szerződésben a moziforgalmazási jogok is szerepelnek, úgynevezett minimálgaranciás megállapodásokat kötünk. Előleget kapunk, akkora összeget, amely számol a magyar film külföldi mozikban való forgalmazásának bevételi hiányaival…
Minda Judit: A film további sorsa pedig bizonytalan… Szomorú tapasztalataim vannak e téren. Az HBO szeret a közvetlen gyártótól, jogtulajdonostól vásárolni. Elmegyünk egyik-másik nagy, független filmforgalmazóhoz, hogy az előfizetős televíziós jogokat megvásároljuk, és nemegyszer azt a választ kapjuk, hogy a Kelet-Közép-Európára vonatkozó összes mozi-, videó-, DVD- és tévéjogot eladták már valakinek. Megyünk és megkeressük tehát ezt a valakit, ő viszont esetleg azt mondja, a magyar, lengyel, cseh piac érdekli, Romániának, Bulgáriának azonban nem adná el a film vetítési jogait… Az alkotás esetleg évekig parlagon hever, semmiféle kereskedelmi előrelépés nem történik az érdekében, mert a jogtulajdonos azt „nyomja”, amitől nagy hasznot remél.
Szigeti Zsuzsa: A minimálgaranciás szerződés értelmében érdekeltek vagyunk abban, hogy filmjeink sorsát figyelemmel kísérjük. Félévenkénti elszámolásokat kérünk, meggyőződünk róla, hogy eladta-e a jogtulajdonos valamelyik televíziónak. Ha nem, felajánljuk, hogy mi eladjuk.
Magyar Nemzet: Visszavásárolják a jogokat?
Szigeti Zsuzsa: Nem vásároljuk vissza, hanem a televíziós forgalmazás idejére a szerződésben meghatározott százalékarányoknak megfelelően fizetünk a jogtulajdonosnak.
Magyar Nemzet: A fórum, amely a magyar filmet széles körben ismertté teheti (tehetné), a televízió. A grádics azonban, amelyen e fórumot meg lehet közelíteni, a mozi. Moziba viszont főleg az a film jut el, amelyikre valamelyik nagy hírű fesztivál valamilyen módon, díjjal vagy botránnyal, ráirányítja a figyelmet. A recept tehát egyszerűnek látszik: „fesztiváloztatni” kell a magyar filmeket.
Vezér Éva: A világban ma körülbelül nyolcszáz filmfesztivál létezik, a Magyar Filmunió azon munkálkodik, hogy lehetőleg minden magyar filmalkotásnak helye legyen a legjelentősebbek valamelyikén. A kiindulási pont természetesen az évente megrendezetett budapesti filmszemle. Sok külföldi vendéget hívunk meg, főként a fesztiválok programválogatóit, igazgatóit és a szaksajtó képviselőit. Általuk szinte azonnali visszajelzést kapunk, hogy a nemzetközi porondokon mire számíthat a legfrissebb hazai filmtermés. Azok a művek, amelyek a jelentős fesztiválokra eljutnak, további meghívásokra számíthatnak, és ez nem csupán a játékfilmekre érvényes. Az utóbbi időben rövidfilmjeink és dokumentumfilmjeink iránt is megnőtt az érdeklődés.
Magyar Nemzet: Olykor azonban messzebb van egymástól a budapesti filmszemlén kinyilvánított, hazai értékítélet a külföldiek által felállított rangsortól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Vezér Éva: Nehéz elfogadtatni a nagyvilággal azokat a magyar filmeket, amelyek ezer szállal kötődnek hazai viszonyainkhoz, amelyekből hiányzik az általános érvénnyel bíró mondandó, az a valami, amire a világ bármely pontján „vevők” az emberek.
Magyar Nemzet: Talán, ha nem sajnálnák idehaza a pénzt és a muníciót az arra érdemes művek világméretű reklámozásától…
Minda Judit: Kétségtelen, a nálunk erősebb filmgyártó országoknak is fel kell tudni építeni azokat a hidakat, amelyeken a lehetséges vevő eljut a filmig. Hirdetni kell a fesztiváldíjakat, a közismert neveket, utalni a korábbi nemzetközi sikerekre. De azt is tudomásul kell vennie a filmgyártónak, -kereskedőnek, -forgalmazónak és -rendezőnek egyaránt, hogy manapság még mindig kevés az igazán piacképes magyar film. Senki sem tudja megmondani, miként alakult ki ez a helyzet, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Azért nincs piacuk, mert nem elég ütőképesek a mai magyar művek, vagy azért, mert változnak a befogadói igények? Az HBO az utóbbi években megpróbált a vitathatatlanul jó mozifilmek irányába tájékozódni, erős a „felhozatala” európai filmekből is. Arra persze ügyelnünk kell, hogy az HBO arculatához illő műveket válasszunk, formabontó, extrém kísérletek nem is mutatnának jól az amerikai tévémozi műsorán. A magyar filmeseknek pedig fel kell végre tenniük a kérdést: kinek szánják filmjeiket? A nézőt nem szabad lenézni, nem az a fontos, hogy „plazapatkány” vagy sem, olvas-e könyvet vagy sem, hanem hogy megnézi-e a filmemet vagy sem. És ha megnézi, kipirult arccal, lelkesen jön-e ki a vetítőteremből vagy csalódottan. Ma már általában nem azért mennek el moziba az emberek, mert otthon unatkoznak, hanem mert hasznosan akarják elölteni az idejüket. Élményeket akarnak szerezni, nevetni, izgulni, erkölcsileg-lelkileg feltöltődni…
Magyar Nemzet: Az HBO, amikor a 90-es évek legelején megtelepedett Magyarországon, úgy tűnt, be akarja és be is tudja kapcsolni a film és a televízió világméretű áramkörébe a magyar mozgóképvilágot. Aztán szép fokozatosan megfeledkezett erről a buzgalmáról.
Minda Judit: Az HBO mint nagy nemzetközi televíziós társaság több mint harminc éve van jelen Amerikában, az előfizetéses tévéadók atyja. Az első nem amerikai HBO a magyar volt. Nagy lelkesedéssel láttak hozzá az akkori vezetők, hogy az amerikai–magyar filmes és televíziós kapcsolatokat mind a két fél számára üdvözítő módon kiépítsék. Rögös úton haladtak, az egyik kezdeményezésük a magyar résztvevők számára kétévenként meghirdetett forgatókönyv-írói pályázat volt. Aki a magyarországi pályázaton nyert, részt vehetett egy nemzetközi társaság által kiírt pályázaton is. Volt, aki onnan is elvitte a pálmát. Az egyik díjnyertes forgatókönyvből koprodukciós film készült, a Rosszfiúk. Két másik magyar film pedig, a Sose halunk meg és a Sztracsatella az HBO közvetítésével jutott ki az Egyesült Államokba. A forgatókönyvírói pályázatok kiírása azután valamiképpen kikerült az HBO védőszárnyai alól, most, úgy látom, a Filmmúzeum vette pártfogásába ezt az ügyet. Az HBO-nak az utóbbi években a filmfinanszírozási struktúrák miatt elég nagy gondot jelent, hogy megvegye a magyar filmek vetítési jogát. A közszolgálati és kereskedelmi televíziók hozzájárulnak a játékfilmek költségeihez, és nem érdekük az előfizetéses televíziók jogi lehetőségeit beépíteni a szerződésbe. Ezért azután pillanatnyilag a mozifilmek televíziója csak független produkciós irodáktól vásárolhat, így jutottunk hozzá a Boldog születésnapot! című filmhez is. A többivel mind ez idáig nem boldogultunk.
Vezér Éva: Még 2003 őszén a varsói filmfesztiválon pattant ki valakinek a fejéből az a rokonszenves ötlet, hogy a kelet-közép-európai régió filmfesztiváljain, tehát Varsóban, Szófiában, Bukarestben, Pozsonyban és Budapesten adjon ki díjat az amerikai tévémozi, az HBO is. A díjazott filmet a régió valamennyi adója tűzze műsorára, hogy közösen ünnepelhessük az ünneplésre méltó kelet-közép-európai alkotásokat. Amint hallom, ez az ígéretes kezdeményezés menet közben valahol elakadt.
Minda Judit: Az HBO lengyelországi berkeiben fogant ötletet felkarolta a magyar, a cseh, a román és a bolgár csapat is. 2004 folyamán tovább fejlesztjük a kezdeményezést a budapesti regionális kereskedelmi osztály vezetésével, 2005-ben pedig talán már magáról a díjról is diskurálhatunk.
Magyar Nemzet: Szemrehányás magyar részről persze nem az amerikai mozitévét illeti meg elsősorban, hanem a hazai televíziókat, amelyek közül egyedül a Duna Televízió tartja kötelességének a magyar film népszerűsítését.
Vlahovics Katalin: A Duna Televízió világra jötténél a legnevesebb mozgóképes szakemberek bábáskodtak, szinte minden munkatársunknak szívügye volt a film, a magyar film. Mind a mai napig hetente legalább öt magyar filmet mutatunk be, a közönség, határainkon innen és túl, észreveszi valamennyit. A kritikai élet azonban, de még a filmesek világa is hallgat róla. Meglátásom szerint egyébként a magyar filmrendezők elfogadták, hogy idehaza is, külföldön is jelentős közönség nélkül maradnak a munkáik. A magyar alkotók legtöbbje az „örökkévalóságnak” rendezi filmjeit, nem a saját korának. Talán közrejátszik ebben az is, hogy ritkán jutnak filmkészítési lehetőséghez, ha négy-öt évenként mégis, minden élettapasztalatukat, mondandójukat egyszerre akarják közreadni, és nem foglalkoztatja őket, hogy a művészi céljaik érdekében használt „kódrendszer” csak egy szűk réteg sajátja. Érdemes elgondolkodni azon, mi segíthetné elő nálunk egy érzékenyebb befogadói réteg kialakulását. Másrészt viszont nem olyan rossz a jó és a nézhetetlen magyar filmek aránya, ha összevetjük a világon évente elkészülő filmekkel. Évente több tízezer filmet forgatnak a világban, közülük nagyon kevés a remekmű. Magyarországon tíz–húsz játékfilmet gyártanak évente, lehet, hogy ezek nem felelnek meg a hazai nézők várakozásának, ízlésének. Miért találkozna akkor a külföldiek tetszésével? A legtöbb embert a meghatározó emberi sorsproblémákról szóló filmek érdeklik igazán. Az élet és a halál, a szerelem, a gyermek születése… Az a film, amelyik egyetemes választ tud adni az e témákkal kapcsolatos kérdésekre, sikert arat idehaza is, külföldön is. Moziban is, televízióban is. Ha ezekhez a témákhoz olyan formai megoldásokat és olyan érzelmi hatásokat is találnak, amelyek fogva tartják a nézőket, biztos a siker.
Magyar Nemzet: Aligha festhető idilli kép a hazai filmművészetet pártfogoló Magyar Televízióról, noha ez az intézmény, nem is olyan rég, maga is jelentős filmgyártó műhelyként dolgozott. Jelenleg főleg argentin és venezuelai szappanoperákkal tapétázza ki mind a két adóján napi műsorát. A magyar filmművészet felvirágoztatásában, népszerűsítésében nem vállal látványosan szerepet, és a világ filmterméséből is „cseppenként” adagolja az igényes műveket.
Mohácsi Tamás: Abból a filmtengerből, amellyel a világ mozgóképtermése eláraszt bennünket, igen nehéz a felszínre hozni azokat a gyöngyszemeket, amelyek minden néző érdeklődésére számíthatnak. Az utóbbi években ezeket az értékeket nem is az európai kontinensen kell keresni, hanem Ázsiában. Öt-hat esztendeje a világ valamennyi jelentős fesztiválján tarolnak az ázsiai filmek, az iráni film például elképesztő sikereket ér meg a legrangosabb filmfórumokon. De a dél-koreai és a tajvani filmekkel is ez a helyzet. Egyelőre csak a fesztiválok szakmai közönsége fokuszál ezekre az alkotásokra, de valószínű, hogy előbb-utóbb az egész világ fel fog figyelni rájuk. Miért? Mert a leghumanistább tartalmú művek e térségből érkeznek. Az iráni filmek lenyűgöző módon közelítenek az emberi problémákhoz. Kedvenc módszerük gyermekszemmel láttatni a világot. Szerencsére a magyar mozikban is, tévékben is vetítettek közülük néhányat. Legfőbb vágyam, hogy egyre többet láthasson közülük a Magyar Televízió nézője.
Magyar Nemzet: Vajon példaként szolgálhatnak a magyar mozgóképeseknek ezek az ázsiai országok arra, hogy miként lehet pár esztendő alatt „szinte a semmiből alkotni új világot”?
Mohácsi Tamás: Példaként talán azokat a sajátos látásmódokat foghatnák fel a hazai filmesek, ahogyan ázsiai kollégáik az alapvető emberi problémákat kezelik. Formailag is figyelemre méltó, amit ezek a művészek egyszerű eszközeikkel, minimalista stílusukkal produkálnak. Éppen az ellenkezőjét annak, mint amit a filmgyártásban Hollywood jelent.
Vezér Éva: A fokozatos építkezés híveként azt tartom, hogy a magyar filmnek az utóbbi tizenöt évben kialakult hátrányos helyzetén egyik pillanatról a másikra nem lehet változtatni. Az első lépés elfogadtatni az emberekkel, először természetesen idehaza, hogy vannak olyan fiatal alkotók a mai magyar filmművészetben is, akikre feltétlenül oda kell figyelni. A második, hogy az olyan világszerte elismert művészeket, mint amilyen Tarr Béla a Werckmeister harmóniák óta New Yorktól Theszaloníkiig, a hazai köztudat számára is népszerűsíteni kell. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk csak segíti ezt a fajta „építkezést”. Nem is csak Európában, de még Latin-Amerikában és Ázsiában is magyar filmheteket rendeznek ebből az alkalomból, hogy a filmművészet oldaláról is megismerjenek bennünket, európai magyarokat.
Magyar Nemzet: Kulturális életünkben ahányan várják, legalább annyian félik is ezt az európai csatlakozást. Akik várják, elsekélyesedett és elszegényedett szellemi életünk fellendülését remélik az európai uniós „vérátömlesztéstől”, akik félik, az egyéni vonásaitól megfosztott, nemzetközivé tett magyar kultúra rémképével hadakoznak álmatlan éjszakáikon. Vajon a születése pillanatától kezdve, eszközigényes természeténél fogva, nemzetek fölötti, az irodalomnál sokkal internacionálisabb magyar filmművészet nem veszíti el eredeti vonásait az Európai Unióban? Az unió által kínált koprodukciós lehetőségek rengetegében?
Szigeti Zsuzsa: Ha az európai forrásokból részesülünk, ha kicsivel több pénz jut a magyar filmre, az jót fog tenni a hazai mozgóképnek, nem vitás. De az is igaz, hogy a koprodukciós lehetőségek, kiváltképpen, ha három-négy nemzet filmeseivel közösködünk, bizony gyakran identitásvesztéssel járnak. Volt már rá példa, hogy a magyar forgatókönyvből európai sztárok közreműködésével készült koprodukciós filmről senki nem tudta megmondani, hogy magyar alkotás.
Vezér Éva: Az Európai Uniónak az audiovizuális területre egy támogatási programja van, a Media Plus. Ez a filmek előkészítési szakaszához nyújt segítséget (a forgatókönyvíráshoz is), az európai filmek terjesztéséhez, valamint a szakemberek képzéséhez, továbbképzéséhez. A programon belül előnyt élveznek a nyelvi korlátokkal küzdő kis országok, a most csatlakozó országok pedig eleve bizonyos pozitív diszkriminációra számíthatnak. Az alapelv pedig az, ezt a Media Plus program megfogalmazói írásban rögzítették, hogy az együttműködő nemzeteknek minden körülmény között meg kell őrizniük sokszínűségüket, eredetiségüket. Hogy végül mi valósul meg mindebből, előre nem látható. Szerintem a magyar mozgókép számára kapaszkodót jelenthet a Media Plus, reményt a magyar film európai elfogadtatására. Csak jól kell sáfárkodni vele.
Vlahovics Katalin (1950) programfőszerkesztő. Bölcsész, 1982 óta dolgozik a filmszakmában. Volt a Mokép, a Budapest-film munkatársa. A Duna Televízió megalapításában is részt vállalt. Több mint tíz esztendeig filmszerkesztőként tevékenykedett, egy esztendeje az intézmény programfőszerkesztője.
Mohácsi Tamás (1956) filmszerkesztő. 1982 óta dolgozik a filmszakmában. Tizenkét évet töltött a Moképnél, negyedik éve a Magyar Televízió munkatársa.
Minda Judit (1953) regionális programigazgató. A volt Jugoszlávia területén született és élt 1993-ig. Bölcsészdiplomája megszerzése után a jugoszláv televízióban dolgozott a külföldi filmműsorok szerkesztőjeként. 1989-ban filmvásárlóként járt Magyarországon, tizenegy filmet vett meg a Hungarofilmtől, többek között az Eldorádót, mielőtt még Bereményi Géza rendezése világsiker lett volna. A 90-es évek közepén a Spektrum Televízió felépítésével bízták meg. 1998-tól az HBO és a Spektrum, 2000-től az összes európai HBO csatorna programigazgatója.
Vezér Éva (1957) ügyvezető igazgató. A külkereskedelmi főiskola elvégzése, 1978 óta a filmszakmában dolgozik. Munkatársa volt többek között a Hungarofilmnek, a Budapest-filmnek, a Duna Filmnek, a Magyar Mozgókép Alapítvány nemzetközi osztályának. A Duna Televízióban programfőszerkesztőként tevékenykedett. Három éve a magyar filmek nemzetközi fesztiváli részvételét intéző Magyar Filmunió ügyvezető igazgatója.
Szigeti Zsuzsa (1946) külkereskedelmi igazgató. A közgazdaság-tudományi egyetem elvégzése, 1971 óta a Hungarofilmnél dolgozik, illetve amióta a két cég egyesült, a magyar filmek mintegy kilencven százalékát külföldön értékesítő Moképnél a Hungarofilm Division vezetőjeként.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
