Firenze

Abban az évben késtek a varjak. Az október olyan volt, mint a november, a november meg, mint a szeptember eleje. Lókötő és Zsiráf pulóverben ültek a langyos télbe szorult Kismocsok teraszán, és némán figyelték a decemberi késő-kora őszt.
– Ilyen lehet a tél Toszkánában – mondta Zsiráf, hogy megtörje a közéjük ragadt csöndet, amit csak akkor szerettek, ha minden rendben volt.
Halványan, messziről felrémlett Lókötőnek az északolasz táj mosolya, amit generációk hurcoltak át rejtélyesen a szétszabdalt Monarchián, ahogy leszakadt a családról, mint egy-egy darab, egy nagynéni, aki lesz, ami lesz, mégiscsak Kolozsvárott maradt, egy keresztanya valahol Érsekújváron, a dédapja egyik testvére Bécsben, a másik Szabadkán.
Lókötő úgy gondolta, pontosan tudja, mit látott az ükapja, amikor ezerhétszázvalamikor elindult Szeged felé, és utoljára visszafordult, hogy magával vigye Firenzét, és tudták ezt Kolozsvárott, Érsekújváron, Bécsben és Szabadkán is, hiába húztak időről időre szögesdrótot közéjük a világrendezők.
– Hasonló lehet – válaszolta végre kelletlenül, mert eszébe jutott, hogy szögesdrót nélkül Érsekújvár és Szabadka sokaknak messzebb lévőnek tűnik.
Hordót várták; megígérte, legkésőbb a varjakkal megérkezik.
– Majd jövök, mondta, és a Babérligetkönyvvel a hóna alatt felugrott a vonatra. Ahogy állította, kószálni ment délre, mert arrafelé még nem esett szét a városok arca, és Lókötő nem tudta, szereti-e eléggé ahhoz, hogy ne utálja ezért.
Ezen a télen sem Zsiráf, sem Lókötő nem találta a helyét a városban. Ordítottak volna, ahogy szép sorjában beírták őket mindenféle könyvbe, mert arról nem volt szó, hogy felnőttnek lenni azt jelenti: nap mint nap kiveszi magukból magukat a megélhetés.
– Enni pedig muszáj – mondta fogcsikorgatva és éhesen Zsiráf, és megpörgette a bringája első kerekét – a nyolcast nem sajnálta, ketten örültek neki, hogy életben maradt –, ezen a télen épp pizzát szálított.
– Láttál már varjakat? – kérdezte Lókötő egy véletlenül szabadon felejtett délután.
A földön ültek Zsiráfnál, mert Lókötőnél – a határozat szerint – határozatlan időre kikapcsolták a villanyt és a gázt.
– Nem – válaszolta kurtán Zsiráf, aztán sokáig hallgattak, amíg beledermedt az alkonyatba a szoba, csak a cigarettáik parazsa és a konvektor őrlángja világított.
Lókötő nézte a kellemetlen kék fényt, és arra gondolt, az Isten vak, és Hordó, ha van benne mersz, sosem jön vissza ide, ahol a jó festők pizzafutárok, a rossz festők meg tanítanak, mert minden ország annyit ér, ahány képírót élni hagynak benne. Sosem gondolnám már a világot olaszul – morfondírozott –, mégis, Firenzétől az út idáig pont olyan hosszúnak tűnik, mint innen Firenzéig.
– Emlékszel a dubrovniki ferences kolostor kerengőjére? – kérdezte Zsiráf, aki makacsul, minden pillanatban arra járt, és az öngyújtó lángjánál megcsillant a szeme.
– Mestre? A halpiac szaga? – kontrázott Lókötő.
– Sirmione este? – passzolta vissza a mondatot Lókötő, és összerakták lassan a szőnyegen szavakból Dél-Európát, ahol színesek az árnyékok a narancsfák alatt, kancsóval mérik a bort, és nem ismerik a havat.
– Mit keresünk itt? – mondta csendesen, aztán hallgattak, magyarul.
Aznap éjjel kitakarította a városból az őszt a szél, és Zsiráf, ahogy az arcára fagyott könnyekkel tekert a jéghidegben, meglátta az út mentén az első varjakat.
– Úgysem jön – gondolta Lókötő a peronon állva, és maga sem tudta, mit szeretne jobban: látni Hordót, vagy elhinni, igenis el lehet innen menni úgy, hogy az ember vissza se néz a városra.
Azonnal észrevették, ahogy leszállt, hóna alatt a Babérligetkönyvvel.
– Nem volt jobb dolgotok? – kérdezte köszönés helyett.
– Merre jártál? – nyelt egyet Zsiráf, és igazgatni kezdte a pizzásdobozokat.
– Mindegy, itthon vagyok – mondta Hordó, aztán Lókötő felé fordult:
– Firenze meg ronda, nézd meg, ha nem hiszed el.
Álltak hárman a szélben, és Lókötő végre meglátta a varjakat a Krisztina felett.
– Hát akkor hazajöttem – gondolta, de ahogy kimondta volna a mondatot, megreccsent az arcába fújt sóder a foga alatt.