Ezalatt bajtársa feltépi az ajtót, és karabélyát az arcom elé tolja: „Miért fényképezett le bennünket?” Elmagyarázom, hogy újságíró vagyok. Angolul nem beszélő sofőröm az ég felé tárja karjait, miközben a katona továbbra is halántékához szegezi pisztolyát.
Amilyen gyorsan tudom, előhalászom a táskámból akkreditációmat, de erre a mozdulatra a katona kibiztosítja fegyverét, és hisztérikusan rám ordít: „Mit csinál?” A terepjáróban maradt fegyveres is sietősen csőre tölti karabélyát.
Kővé dermedve arra gondolok, hogyan is igazolhatnám személyazonosságomat a szükséges mozdulatok nélkül? Végül a jobb kezemet a magasba tartom és a ballal kotorászok a táskámban. Nem egyszerű mutatvány. A katona elveszi igazolványomat, és visszaballag a terepjáróhoz.
Hosszas, feltehetőleg a feletteseivel folytatott rádiós beszélgetés után – fegyverét a vállán lóbálva – végül visszatér autónkhoz. Ekkor már mosolyog, és nyugalomra inti társait. Az Ibrahim fejéhez szegezett fegyver is visszakerül a helyére, mire sofőröm ráborul a kormánykerékre és Allahhoz fohászkodik szerencsés megmeneküléséért. „Elnézést kérek a kellemetlenségért” – magyarázza a katona. „Azt hittük, hogy az irakiak figyelik a konvojunkat, és csapdát állítottak nekünk.”
Nem kétséges, hogy az amerikaiaknak van okuk a félelemre. Két nappal a történtek előtt az észak-iraki Moszul városában a különleges erők két emberét gyilkolták meg a helyiek. Először szitává lőtték a kocsijukat, majd a sebesülteket az utcakőre fektették, és elvágták a torkukat. A bámészkodók is csatlakoztak hozzájuk, közösen püfölték a tetemeket.
„Nem fogadtak bennünket felszabadítóként” – szögezi le Eddie Calis, a kirkuki légibázis civil biztonsági szakértője. „A fokozott amerikai ellenintézkedések ellenére úgy tűnik, hogy az iraki ellenállás hétről hétre szervezettebb.” Jól bizonyítja ezt az a tény, hogy a kirkuki bázist szeptemberig csak szimbolikus támadások érték, az utóbbi időben azonban már-már rutingyakorlattá váltak az éjszakai aknatámadások. „Szándékunk felmutatására aknavetőinkkel viszonozzuk a tüzet” – magyarázza Calis. – „Bár aknazárral is rendelkezünk, mindez csak arra jó, hogy némileg befolyásoljuk a helyiek közhangulatát. Arról fogalmunk sincs, hol vannak a terroristák.”
Ez az eset is jól mutatja az amerikaiak „sokkolás és megfélemlítés” elnevezésű taktikájának meghiúsulását. Mindeközben a Kirkukban elszállásolt amerikai katonákkal nem közlik az egyre növekvő veszteségeket. „Nem zárhatjuk el őket teljesen a hírektől” – mondja Calis. „Ugyanakkor az tény, hogy nemigen foglalkozunk bizonyos negatív aspektusokkal, amelyek esetleg rossz kihatással lennének a közhangulatra.”
Miközben a Kirkukban szolgálatot teljesítő katonákkal beszélgetünk, óhatatlanul is szóba kerül a londoni háborúellenes tüntetés. „Ha ott lettem volna, alighanem én is segítek a George Busht mintázó szobor ledöntésében” – meséli Nystrom őrmester, a 173-as Légi Szállítású Dandár katonája. „Amikor az elnök arról beszélt, hogy szabadságot kell vinnünk az iraki embereknek, én felfigyeltem arra az apróságra, hogy mindezt a Fehér Ház gyepszőnyegén jelentette ki, nem pedig egy iraki bunkerben.”
Mindezen túl az amerikai katonák általános moráljának romlásához hozzájárul, hogy a parancsnokok képtelenek biztosítani a szolgálatteljesítés utáni pihenőket, felborult a máskor természetes körforgás. A 173-asok márciusban érkeztek Irakba, és azóta csak egy részük utazhatott el Katarba egy rövid, háromnapos eltávozásra. Nagyon kevesen, mindössze néhányan tértek haza az Egyesült Államokba, a máskor szokásos tizenöt napos pihenésre.
Az egyik kirkuki ellenőrző pontnál cigarettázó John Ingram őrmester büszkén újságolja, hogy a felesége nemrégiben fiúgyermeket hozott a világra. Amikor arról kérdezem, az örvendetes esemény hírére hazaengedik-e, Ingram szomorúan megrázza a fejét: „Nem lehetséges. De a szolgálati időmnek januárban vége, és ha hazajutok, kilépek a hadseregből.”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
