Gondviselő

George W. Bush egyik fő választói bázisa az a szavazói réteg, amelyet az amerikai médiában „vallásos jobboldalnak” szokás titulálni, és amely az elmúlt években minthanemcsak a kultúrharcban, de a nagypolitikában is erősebben hallatná hangját.

Az amerikai Winston-Salem város elöljárói múlt kedden Martin Luther King-napi szabadságukról visszatérvén egy másfél méter magas gránittömbe botlottak a városháza előtt. A szikladarab, amelynek egyik oldalán a tízparancsolat, a másik oldalán pedig az amerikai alkotmány egy részlete díszelgett, előző hét péntek délutánján, amikor az elöljárók hivatalukat a hosszú hétvége reményében elhagyták, kétséget kizáróan még nem volt ott.
A kőtábla persze nem valami isteni csoda folytán került a városháza elé. Vernon Robinson, az észak-carolinai település egyik városatyája szállíttatta azt oda múlt hét hétfőn, miután saját pénzéből 2000 dollárt áldozott a kőtáblára. Mielőtt még bárki arra a következtetésre jutna, hogy Robinson a Martin Luther King emlékének szentelt szabadnapon tettével a polgárjogi mozgalmakról fogalmazta volna meg sommás véleményét, szögezzük le, hogy Robinson fekete bőrű. Saját bevallása szerint is egészen más tettének motivációja. Szerinte egyszemélyes show-ja csupán arra kívánta emlékeztetni a politikusokat, hogy a tízparancsolat tagadhatatlanul fontos szerepet játszott az amerikai jogi hagyományok kialakulásában. Robinson azt is elárulta, hogy tettét Roy Moore, Alabama állam egyik legfőbb bírájának ügye inspirálta, aki az alabamai legfőbb bírói testület épületében 2001-ben 2,5 tonnás kőtáblát helyezett el a tízparancsolattal. Egy szövetségi bíró azonban 2002-ben úgy találta, hogy a kőtábla sérti az alkotmányt, mivel az állam nem propagálhat egyetlen vallást sem. Moore fittyet hányt a szövetségi döntésre, és nem távolította el kőtábláját az épületből. Ezért aztán a kőtábla helyett kénytelen volt ő maga távozni hivatalából, mivel úgy találták, hogy viselkedésével megsértette a vele szemben támasztott etikai követelményeket.
A kőtábla eltávolítása ellen a tavalyi drámai végkifejlet során az egész országból érkeztek tüntetők, akik megesküdtek, hogy nem hagyják elmozdítani a szikladarabot az épület rotundájából. A kőtáblát mégis elszállították, a tüntetők pedig hazamentek.
A táblaállítás csupán látványos, ám cseppet sem legfontosabb epizódja volt annak a küzdelemnek, amely évtizedek óta dúl Amerikában. Ez az ideológiai harc most, a 2004. évi elnökválasztási kampányban pedig különösen élénkké válhat, hiszen George W. Bush egyik fő választói bázisa az a szavazói réteg, amelyet az amerikai médiában „vallásos jobboldalnak” szokás titulálni, és amely az elmúlt években mintha nemcsak a kultúrharcban, de a nagypolitikában is erősebben hallatná hangját.
Értelmiségi körökben általános a vélekedés, hogy Bush elnöksége új korszakot nyitott azzal, hogy a hatalom közelébe engedett olyan vallási és világi vezetőket, akiknek nézeteit más kultúrájú országokban a fundamentalista jelzővel szokás illetni. Elég talán példaként a Pentagonban helyettes államtitkári rangban működő William Boykint említeni, aki kijelentette, hogy az ő istene hatalmasabb a mozlim istennél, jól rezonálva az adminisztráció közelében és az elnök közvetlen környezetében tevékenykedő befolyásos prédikátorok (például Jerry Falwell és Franklin Graham) kinyilatkoztatásaira, akik az iszlámot már korábban is hamis hitként bélyegezték meg.
Kétségtelen, hogy a konzervatív protestánsok (ideértve a klasszikus kálvini tanokhoz csupán filozófiailag köthető úgynevezett „born-again”, azaz a hitben újjászületést hirdető új egyházakat) soha nem látott befolyásra tettek szert az amerikai politikában. Háttérintézményeik elöljárói otthonosan mozognak a washingtoni adminisztrációban, nézeteik, filozófiájuk pedig tetten érhető az elnök megannyi döntésében is. Míg például Izrael állam egyoldalú amerikai támogatását a közel-keleti rendezés kérdésében kizárólag a kongresszusi zsidó lobbi és a neoconok nyakába szokás varrni, addig érdemes megjegyezni, hogy a konzervatív protestánsok zelotizmusa csakúgy hozzájárul a ma sokak által torznak tartott amerikai külpolitika kialakításához: ők ugyanis vallási okokból gondolják azt, hogy Izrael államnak mindenáron virágoznia kell, ekképp elősegítendő Krisztus második eljövetelét.
Természetesen a konzervatív protestáns befolyás az amerikai republikánusok körében mindig is meghatározó volt, és a korábbi elnökök gondolkodását is formálta. Edmund Morris, Ronald Reagan életrajzírója például így ír könyvében (Dutch, 1999) az elnök Izraellel kapcsolatos politikájáról a libanoni válság idején: „Míg George Schultz Libanonnal kapcsolatos álláspontját a diplomáciához vezető, féken tartott ellenségeskedés jellemezte, addig Ronald Reagané bibliai volt. Legalábbis mindig azt éreztem, hogy azért tűzte ki oda a csillagos-sávos lobogót, mert Ezékiel nagy szárnyú angyalával azonosult.” Morris más helyen arról is ír, hogy az elnök egyszer a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti konfliktust egy az egyben megfeleltette a Biblia armageddoni csatájának leírásával.
Ez a fajta protestáns vallásosság mindig is felfedezhető volt az amerikai politikai vitákban és az úgynevezett kultúrharcban, ám annak az irányzatnak a sikere, amely igényt tart arra, hogy a nagypolitikában szervezetten lépjen fel e világnézet jegyében, viszonylag új keletű.
A Salon.com népszerű, baloldali kötődésű internetes magazin a napokban érdekes cikket közölt a „vallásos jobboldal” egyik, a nyilvánosságot meglehetősen kerülő gurujáról, aki csakúgy, mint Soros György a baloldalon, ultraliberális szervezetek és a demokrata elnökválasztási kampány támogatásával, saját vagyonából jelentős összeget áldoz az általa egyedül üdvözítőnek tartott értékrend előmozdítása érdekében. Ifj. Howard Ahmanson működésének rövid ismertetése talán segíthet megérteni e szavazói bázis szervezettségének titkát.
Bár korántsem az egyetlen milliomos, aki az amerikai „vallásos jobboldal” ügyét pénzével is előmozdítja, a Salon.com úgy fogalmaz: „Több mint húsz évre visszatekintő, politikailag orientált filantrópia után Ahmanson a jobboldal fő pénzbeli jótevőinek egyikévé lépett elő. […]”
Az idősebb Ahmanson, aki kaliforniai ingatlanügyletek révén óriási vagyonra tett szert, 300 millió dollárt hagyott örökül fiára halálakor, 1968-ban. Az ifjabb Howard Ahmanson ekkor mindössze 18 éves volt. A Salon.com írásából – amelynek elkészítéséhez a szerző a milliomos folyékony beszédét gátló Tourette-szindrómája miatt Ahmanson feleségével, Roberta Greennel folytatott interjúira is támaszkodott – kiderül: az örökös sosem tekintette szerepmodellnek édesapját. (Az apa sosem érezte céljának politikai ügyek támogatását, pedig idősebb korára jövedelmének 60 százalékát jótékonysági célokra költötte.) A San Diego-öbölben fekvő fényűző családi birtokon ifj. Ahmanson igencsak magányosan töltötte el gyerekkorát. Zárkózottságához különös betegségén kívül nagyban hozzájárult kivételezett társadalmi helyzete: iskolába lesötétített, sofőrös limuzin szállította, otthon pedig szolgák hada leste kívánságait. „Ahogy a lesötétített limuzin üvege mögül szemlélte a tovatűnő külvilágot, ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy eldobja vagyonát és névtelenségbe burkolózzon” – írja a Salon.com. Apja halála után a fiú nem találta a helyét. Egyetemi tanulmányokat folytatott, inkább csak azért, hogy magányát oldja, külföldön élt egy ideig, majd hazatért otthonába. A hetvenes évek közepén találta meg lelki békéjét R. J. Rushdoony egyházában. Rushdoonyt a keresztény rekonstrukcionizmus atyjának is nevezik. Ez a mozgalom a hetvenes években bontott zászlót az Egyesült Államokban, és képviselői szerint az élet bűnök uralta területeit a Biblia alapján kell újraalkotni, azaz rekonstruálni. A kálvinizmus egyes elemeihez erősen kötődő elgondolás értelmében természetesen a legnagyobb figyelmet a társadalmi berendezkedés, a politika kapja mint a bűnök által leginkább átitatott terület: Rushdoony követői azon munkálkodnak, hogy az Egyesült Államokat afféle keresztény fundamentalizmust hirdetve, az Ószövetségben lefektetett törvények szerint építsék újra. Rushdoony az ószövetségi törvények alkalmazását igencsak komolyan gondolta, hiszen sokat támadott, ám soha vissza nem vont nézete szerint például a homoszexuális életmódot folytató polgárokat halálra kell kövezni. Hasonló sors várna a pogányokra, házasságtörőkre, a magukat abortusznak alávető nőkre, sőt az engedetlen gyermekekre is. E nézetrendszernek azonban nem a halálbüntetés és a világi hatalommal felruházott egyház a leglényegesebb eleme – és azt sem árt tudni, hogy az elmúlt három évtizedben sokat finomodott ez az iskola is. (Rushdoony halála után maga Ahmanson is felülvizsgálta „mestere” számos hitelvét, például ő már nem kövezné halálra a homoszexuálisokat, és Rushdoonyval ellentétben nem vall rasszistagyanús nézeteket sem.) Rushdoony tanítványainak politikai működésében nagyobb hangsúlyt kap annak a liberális alapelvnek a képviselete, miszerint az államnak minimálisra kell csökkentenie a szerepét az újraelosztás során, az adókat mérsékelnie kell, és ki kell vonulnia a szociális szférából, átengedve a terepet a vallásos-filantróp szektornak. „Az embereket etető kormányra, valamint a nemzet védelmében a barikádokon álló papokra és apácákra olykor szükség lehet, de nem ez a norma” – fejtegeti Ahmanson.
Hogy a fenti elgondolás és George W. Bush 2001-es „Hiten alapuló és közösségi kezdeményezése” között – amely elképzelés szerint a szegények és a társadalom más veszélyeztetett csoportjairól való gondoskodást a szövetségi kormányzat az egyházak ez irányú szerepvállalásának támogatásával oldaná meg – hasonlóság fedezhető fel, az nem a véletlen műve. Az eredeti elgondolás ugyanis Marvin Olasky, az amerikai konzervatív protestáns körök egyik népszerű ideológusának nevéhez köthető. Olasky kapcsolata Bush elnökkel még texasi kormányzósának idejére nyúlik vissza, ő az, aki elülteti az amerikai elnökben a „könyörületes konzervativizmus” eszméjét (az elnök, aki korábban nem kis akaraterővel kerekedett felül alkoholizmusán, maga is „born-again” keresztény). Talán nem meglepő az sem, hogy a Salon.com Olaskyt Ahmanson egyik legsikeresebb befektetésének nevezi, hiszen karrierje az Ahmanson által támogatott megannyi konzervatív intézet egyikéhez köthető (Ahmanson Olaskyt ma is egyik legjobb barátjának nevezi).
A jobboldali-konzervatív ernyőszervezetek, agytrösztök és civil szervezetek támogatása tudatos stratégia Ahmanson részéről. Ez legfőképpen a keresztény rekonstrukcionizmus célkitűzéseire vezethető vissza, amely békés úton szeretné elérni a társadalom átalakítását. Ahmanson dollármilliókkal támogatja például a Discovery nevű szervezetet, amely azért küzd, hogy az iskolai tankönyvekből száműzzék vagy visszaszorítsák az evoluciós elméletre épülő tananyagot, és azt az „intelligens tervezés” elméletével helyettesítsék, illetve egészítsék ki (ez az elmélet sok mindent elfogad és beépít a modern tudomány eredményei közül, de végső soron elveti az evolúciós elméletet). Hasonlóan bőkezű támogatást nyújt a homoszexuálisok házasságát ellenző szervezeteknek, amelynek következtében Kaliforniában már törvény védi a házasság intézményét. Három másik üzletemberrel összefogva támogatásának kulcsszerepe volt abban, hogy a kaliforniai törvényhozásban konzervatív fordulat állt be, és fontos része volt a kaliforniai kormányzó, Gray Davis visszahívásáért folytatott kampányban is (ennek eredményeként került sor az államban új választásra, és lett kormányzó Arnold Schwarzenegger filmszínész).
Alan Wolfe, a Boston College professzora, aki Az amerikai vallás átalakulása címmel néhány hónapja jelentette meg könyvét, a brit Prospect Magazine-ban viszont óva int attól, hogy a fejleményeket úgy értékeljük, miszerint az Egyesült Államok valamiféle teokrácia bevezetésének küszöbén állna. A szerző amerikai vallási közösségekben folytatott számtalan interjújára támaszkodva azt írja, bármennyire is hangosak a politikában a vallásos jobb civil szervezetei, a legtöbb vallási közösség meglehetős gyanakvással szemléli e szervezetek működését, mivel nézeteik sértik az egyház és állam szétválasztásának alapelvét, amelyet a legkonzervatívabb vallási csoportok is magukénak vallanak (nem utolsósorban azért, mert őseik épp a vallásüldöztetések elől menekültek az Újvilágba, és ez ma is alapélmény). Nem egy prominens konzervatív vallási vezető épp ezért elítélte Moore táblaállítási akcióját is, egyenesen istenkáromlásnak nevezve a felbuzdult bíró ténykedését.
„… amikor a vallás és az amerikai kultúra konfliktusba kerül egymással, ahogy ez gyakran megtörténik, a kultúra sokkal inkább alakítja a vallást, mint fordítva. És mivel az amerikai kultúra individualista, populista, vállalkozó szellemiségű és kísérletező, azoknak a régimódi vallásoknak, amelyek a megváltozhatatlan igazságokat védelmezik, és szigorral értelmezik a bűn fogalmát, merev dogmákat hirdetnek, nem sok esélyük van” – írja Wolfe. Cikkében részletesen ecseteli, hogy a konzervatív keresztény mozgalom erősödésével miképpen kaptak új szerepet ezekben a közösségekben a nők, és hogy miképpen vált ez a női egyenjogúsítás sajátos változatává. Ami azt jelenti, hogy bár jelentős erőt képviselnek ezek a felekezetek az amerikai közéletben, időközben nem elsősorban a társadalom, hanem épp e közösségek estek át a legnagyobb változáson. Hovatovább egyes közösségekben a böjtölés erényeit hirdető elvek afféle diétás tanácsadóként is működnek az idelátogató sikeres, középosztálybeli nők számára, akik a földi hívságokat elvető elődjeikkel ellentétben büszkén hirdetik, hogy kötelességük szépnek és kívánatosnak lenni. A hagyományos női szerepek megvitatása mellett ezekben a közösségekben már éppúgy természetes téma a házasságon belüli szexualitás, ahol egyes lelkipásztorok meglehetősen praktikus tanácsokkal látják el a női híveket.
„… a konzervatív protestáns Amerikában az ima csak ritkán foglal magában olyan befelé forduló erőfeszítéseket, amelyek célja egy, a másvilági célokat hangsúlyozó felsőbb lény tisztelete. […] Amerika konzervatív keresztényei éppannyira amerikaiak, mint keresztények. Ezt pedig biztatónak tartom, hiszen ez azt vonja maga után, hogy ha választaniuk kell a régimódi vallás és a modern élet csábításai között, valószínűbb, hogy az utóbbira szavaznak” – írja Wolfe.
Hogy sikerülhet-e Bush kampánymenedzsereinek annyi szavazatra váltaniuk az erősödő, ám közben egyre sokszínűbbé váló keresztény jobboldalért tett politikai erőfeszítéseket, hogy ez újbóli belépőt jelentsen az elnöknek a Fehér Házba, ez tehát nem jósolható meg teljes bizonyossággal.
Mindenesetre annyit tudni lehet, a Winston-Salem-i kőállító, Vernon Robinson republikánus jelöltként indulni kíván az elnökválasztással együtt megtartandó őszi képviselő-választásokon.