Görög gálya

Európában a kamasz akkor ébred magára és a világra, ha fölfedezi a görög mitológiát. Erőltetni az ilyesmit nem lehet, de ha megtörténik, akkor kinyílik az ember előtt a horizont. Ez a láthatár pedig fölöttébb emberléptékű (még akkor is, ha látszólag szörnyek és istenek népesítik be): épp annyit fog át, amennyit egy görög gálya fedélzetéről észlelni lehet a tökéletesen soha be nem járható, meg nem ismerhető szigettengeren. A mitológiában az a jó, hogy minden mindennel összefügg, okok vannak és következmények, soha felül nem írható logikai láncolatok, amelyeket azonban nem annyira a racionalitás, mint a szeszélyes érzelmek és indulatok fűznek össze. Emberi világ a görögöké, Zeuszostul. Nélküle nem volnának sci-fik, fantasyk, nem volna felhígított Xena, s nem volna mitológiai pótlékként fogyasztható Gyűrűk ura. Nem lenne olimpia, más volna a művészetfogalom. S nem utolsósorban: nem létezne Európa sem.
Az újgörögök persze mások. Meghányta-vetette őket a történelem, de legalább nem kellett dicső múltat hazudniuk maguknak, ha egyszer van nekik valóságos is. A régmúlttal harmonikus viszonyban vannak, a históriai félmúlttal kevésbé. Pöfög a busz, békés narancsligeteken robogunk keresztül, a hangulat kiváló, s az idegen óvatlanul megkérdezi a csupa szív vendéglátóktól: na és hogy álltok a törökökkel? „Törökök nem élnek Görögországban – hangzik a kimért válasz –, csak más vallású görögök.” S hogy a sokat emlegetett másság ilyen merőben új megvilágítást kapott, az ember nem is firtatja tovább a sajátos balkáni kategóriákat: örül inkább a felhőtlen mediterrán égboltnak.
A görögök ugyanis minden agyafúrtságuk ellenére fölöttébb szeretetre méltók. A kukacoskodók hozzá szokták tenni: „addig jó, míg nem ismered meg a haragjukat” – de hát ez a fajta tapasztalat a ritkább. Olyat viszont még régi, bensőséges francia filmekben sem látni, hogy sosem hallott nevű görög kisvárosok festői főterén terítsenek (az előzőleg gondosan eltérített) újságírócsoportnak. A hellén konyha utolérhetetlen sajátossága a fokozatosság: mindig csak pici ízelítőket hoznak, két fogás között feltétlenül van még egy fogás, így az étkezések órákat vesznek igénybe, s mire a fő attrakciónak szánt speciális étek az abroszra kerül, az óvatlan csipegető már degeszre is ette magát. A polgármesteri tósztokkal és a város teljes lakosságának aktív jelenlétével együtt járó traktáról nem lehet távozni a fadobozba applikált helyi borok és ouzók nélkül, s ha húsz kilométerrel odébb ismét eltérítik a buszt, újabb főtéren kell végigenni az étlapot, hogy sértődés ne essék.
Mindez persze (kombinálva a lépten-nyomon felbukkanó pazar kultúrhistóriai emlékekkel) a végtelen bőség látszatát kelti, holott – mondjanak bármit a tudós statisztikák – a görög föld szegényebb, mint a magyar. Ahol nincs élvezhető tengerpart vagy más turisztikai vonzerő, ahol nem tudta megvetni lábát az idegenforgalom, ott az élet nehezebb, mint a dicső városállamok korában. Athén meglehetősen sok apanázst sajtol ki Brüsszeltől: a hátrányos helyzetű vidékek szinte minden jelentősebb beruházásának tájékoztató tábláin ott köröznek az európai csillagok. Megnyitottak korábban látogathatatlan cseppkőbarlangot (kövei hófehérek, nyoma sincs az aggteleki tobzódásnak); motorcsónakos túrákat szerveznek mesterségesen elárasztott völgyben a varjakkal teli facsonkok között; s előfordul, hogy a városka voltaképpeni főteréről alázuhanó vízesésre építenek éttermet páratlan attrakcióként. Ám az uniós pénzek arra is jók, hogy helyreállítsák a Szaloniki környékén szinte teljes egészében kiirtott milliós zsidóság műemlék városát; s szigorúan koedukáltan felkereshető a hamisítatlan török fürdő is, amelyet „más vallású görögök” emeltek az élveteg Allah dicsőségére. A turizmus oly mértékben nemzeti ügy, hogy északon tengerparti települések tucatjaiban vált természetessé a magyar feliratozás, az ékes magyar nyelven írott étlap. Honfitársaink közül sokan gondolják úgy, hogy itt is ugyanaz a sós víz hullámzik, mint ezer kilométerrel délebbre; s miután átverekedték magukat a jugoszláv utódállamok közúti ellenőrző pontjain (ahol hivatalos és nem hivatalos személyek szedik a szabott útvámot), a görög szívélyesség számukra maga a földi paradicsom.
Az Égei-tenger öblei – mint Hajós Alfréd kiruccanása nyomán tudjuk – arra is jók, hogy olimpiai aranyakat nyerjünk bennük. Athéni olimpiák évében ez a fajta hagyományőrzés különösképpen szem előtt tartandó. A görög gályák fedélzetén kicsit mi is mindig ott vagyunk, hiába vetett bennünket az élet és a történelem tengertelen hazába. A görög magyarok szerint e két ország között láthatatlan szivárványhíd feszül. Jó volna benne hinni, bár csupán annyi haszna van, mint a mitológiának: egyszerűen szép. Ki tudja: azt a hidat egyszer tán még meg is pillanthatjuk.