Csodálkoztam volna, ha nem zenehallgatást szakít félbe a beszélgetés kedvéért…
– A Muzsikáló délután anyagán dolgozunk, olyan összeállítást készítünk, amelyben az elmúlt év műsorainak legjavát gyűjtjük össze. Hihetetlenül szerencsés helyzetben vagyok, nekem csak a szöveget kell megírnom, ugyanis kiváló ízlésű zenei szerkesztővel dolgozom együtt: Szőkefalvi-Nagy Katalinnal, a feleségemmel. Hasonló az ízlésünk, soha nem fordul elő, hogy ne tetszene az, amit választ. Katalin ügyel arra, hogy a zeneszámok harmonikusan, elegánsan kövessék egymást, lehetőleg kronologikus sorrendben. A műsor végére pedig többnyire keres valami könnyed operettet, Strausst vagy Lehárt. Előfordult már, hogy a szememre hányták, micsoda tinglitangli zenéket szeretek.
– Miért tinglitangli Lehár?
– Ilyenkor azt válaszolom, hogy sok zeneszerző boldog lenne, ha legalább egy olyan dallam eszébe jutna, mint amilyenből Lehárnak van kétszáz. Nem véletlen, hogy Lehár zongoráján Puccini képe állt, Puccinién pedig Leháré. Az igazán nagy emberek többnyire remekül megértik egymást.
– Előfordul, hogy új, meglepő zenedarabokra vagy zenetörténeti érdekességekre bukkan?
– A műsoraimban már csakugyan nehéz újdonságot kitalálni. Azért szeretem annyira a TIT-előadásokat, mert azokra mindig nagyon lelkiismeretesen felkészülök, rengeteget hozzáolvasok, többnyire idegen nyelveken. Nemrég egy hangverseny-közvetítésre három könyvet is vittem magammal: egy franciát, egy olaszt és egy németet. Megesett már az is, hogy váratlanul hosszabb lett a szünet a tervezettnél, és nekem ilyenkor a helyszínen kell kiegészítenem a mondanivalómat.
– Soha nem vehető észre, hogy improvizál.
– Azért előfordul, hogy becsúsznak hibák, vagy nem nyomdakész a fogalmazás. Mindenesetre nagyon szeretem a hangverseny-közvetítéseket, azt hiszem, azért, mert mindig történik valami váratlan. Hol jó, hol rossz. Ha olyan művet közvetítek, amelyet magam is szeretek, és viszonylag jól ismerem, akkor örülök, ha csúszik– akár negyed órát is – a szünet, és sokat beszélhetek.
– Negyedórát kell váratlanul kitöltenie beszéddel?
– Ha az ember már nem éppen fiatal, van egy hatalmas előnye: rengeteg élménye és tapasztalata halmozódik fel. Hála istennek, nekem megadatott, hogy a memóriám kitűnő maradt. Tréfásan azt szoktam mondani, hogy bekapcsolom a bal kettes agykamrát, és máris áramlik a sok élmény, a mesélnivaló. A rádiózásnak köszönhetően rengeteg híres muzsikussal ismerkedhettem meg, s a hivatalos kapcsolatból nem egy esetben barátság lett.
– Tele van a rádiós szobája ezeknek az embereknek a dedikált képeivel. Közülük ki áll igazán közel a szívéhez?
– Mindenki, de Lamberto Gardellit vagy Matacicot, ezeket a kitűnő karmestereket, azt hiszem, igazán a barátaimnak nevezhettem. Ilyen Wolfgang Windgassen, a legnagyobb Wagner-tenor, akinek itt függ a képe a szobám falán, végigvezetett Bayreuthban, és megmutatta, miként működik a színpad. Hans Hotterrel egy Parsifal-közvetítés szünetében találkoztunk, interjút készítettem vele. Kopogtattam az öltözője ajtaján, és amikor beléptem, láttam, hogy fehér ing és fehér nadrág van rajta. Döbbenten nézhettem rá, mert magyarázni kezdte, hogy a hetvenperces második felvonásban nem szerepel, aztán megint lesz egy óra szünet, addig elmegy teniszezni. Vagy itt van Birgit Nilson, amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a titka csodálatos Wagner-éneklésének, azt felelte: egy jó cipő kell hozzá.
– Gondolom, ezt viccnek szánta.
– Dehogy. Azt mondta: képzelje el, négy-öt órát áll az ember a színpadon, ha a cipője nem tartaná stabilan, vége volna az éneklésnek. Amikor az került szóba, hogy lassanként véget érnek az ünnepi játékok Bayreuthban, azt felelte: jaj, de jó, végre visszamehetek a birtokomra parasztnak! Elmesélte, hogy van egy farmja, ahol egész nap lovagol, ha kisborjú születik, asszisztál… Megfigyeltem, hogy az északi emberekben van egyfajta természetközeliség és ebből eredő békesség, amellyel mindig lenyűgöznek engem. A rádiónak köszönhetően sokfelé jártam a világban, de talán Finnország fogott meg a legjobban.
– Hogyan lett rádiós?
– Sebestyén Jánossal, aki évtizedekig volt nagyon kedves kollégám, együtt jártunk konzervatóriumba. Ő már itt dolgozott a rádióban, és szólt nekem, hogy volna egy külsős állás: forgatóra lenne szükség. Az ötvenes években, amikor idejöttem dolgozni, még többnyire 78-as fordulatszámú lemezekről szólt a zene, csak később jelentek meg a nagylemezek. A forgatónak az volt a feladata, hogy a lemezeket szünet nélkül, úgynevezett átkötéssel játssza le. Ehhez olyan emberre volt szükség, akinek van valamiféle zenei műveltsége, és tudja is, hogy mit hall. Évekig jártam úgy, hogy a mellényzsebemben volt egy kisüveg aceton – ez a szalagok ragasztásához kellett – és ezenkívül kétféle gramofontű. A forgatónak fel kellett készülnie minden eshetőségre. Zeneszerzés szakra jártam, nagyrészt Major Ervinnél tanultam. Őt ma már kevesen ismerik, pedig hatalmas tudású zenetörténész volt. Előfordult, hogy beszélgettünk egy nem túl ismert kompozícióról, leült a zongora mellé, és elgondolkodott: hogy is volt? Húsz évvel ezelőtt hallottam egyszer ezt a darabot… És már kezdte is játszani. Ez persze rendkívül imponált nekünk. 1956 után rengeteg kollégám elment, felszabadultak státusok, így kerültem a nemzetközi műsorcserét intéző rovathoz. Akkoriban a műsorcsere azt jelentette, hogy egész opera-előadásokat küldözgettek egymásnak a rádiók szalagon, nem volt annyi élőközvetítés, mint most. Ugyanakkor olyan jellegű munkát is végeztem, mint az impresszáriók. Abban az időben rengeteg zenei felvétel készült a rádióban, a leghíresebb művészek jöttek el hozzánk muzsikálni.
– Ma már nem így van?
– Sajnos ez szinte teljesen megszűnt, pedig a stúdióink még ma is világszínvonalúak. A probléma az, hogy a nemzetközileg ismert művészek olyan sok pénzt kérnek, amennyit mi nem tudunk megfizetni. Most már a magyar zenészekkel is nagyon nehéz felvételt készíteni. A műsorcsere rovatnál Kun Imre volt a főnököm, aki a háború előtt híres impresszárió volt, így mindenkit ismert a nemzetközi zenei életben. Előbb a hozzánk érkező művészeket kellett kísérgetnem, később már a levelezést is rám bízta. Így töltöttem felejthetetlen napokat például Szigeti Józseffel, a világ akkori egyik legnagyobb hegedűsével. Elmesélte, hogy nagyon szegény családban született, alig járt iskolába, mert korán felfedezték, és csak zenélni tanult. Már világhírű művész volt, mikor elkezdhette pótolni műveltségbeli hiányosságait. Vele antikváriumokba és metszeteket árusító boltokba kellett mennem. Közben mesélt kifogyhatatlanul a nagy karmesterekről, kollégákról, akikkel együtt dolgozott. Igyekeztem minél többet megjegyezni ezekből a történetekből.
– Le is írta őket?
– Azt szoktam mondani, hogy ha majd öreg leszek, akkor leírom. De azt hiszem, beszédben jobb vagyok, mint írásban. A hatvanas években kezdődött el az a gyakorlat, hogy a hangverseny-közvetítéseket már nem bemondók vezették. Ők nem tudták mivel kitölteni az időt, ha a zongora behozatala nem öt, hanem nyolc percig tartott. Persze nekem is évekig tartott, amíg megtanultam, hogy ne fecsegjek bele a riportalanyaim beszédébe, mert az embereket nem az érdekli, hogy nekem mi a véleményem, hanem Pablo Casalst és Leopold Stokowskit szeretnék hallani.
– Nem írták elő, hogy miről szabad beszélni?
– Nem. Sőt! Egyszer itt járt a BBC ifjúsági zenei műsorainak felelős szerkesztője, akivel jól összebarátkoztunk. Egy nap szóltam neki, hogy este a Zeneakadémián közvetítek, Ferencsik dirigál, érdemes meghallgatni. Emlékszem, nagy kedvencem, Richard Strauss egyik darabját adták elő, úgyhogy elég hosszan beszéltem a műről. Döbbenten nézte, hogy nincs előttem papír. Azt mondta, ezt náluk nem lehetne megtenni, Angliában mindig be kell mutatni a szöveget, amely majd elhangzik a közvetítésben. Később lett is ebből vitám, amikor az edinburghi fesztiválról jelentkeztem, és a BBC-sek aggódtak, hogy befejezem-e a mondókámat, mire bejön a karmester.
– Honnan a kitűnő nyelvtudása?
– Gyerekkoromban volt mellettem egy soproni születésű német kisasszony, Katie. Csak akkor szólt hozzám magyarul, ha rossz voltam. A gimnáziumban is folytattam a németet. Ami pedig a franciatanulásomat illeti: a háború vége felé élt – meglehetősen szűkös körülmények között – Balatonboglár környékén több francia hadifogoly, akik szabadon járhattak-kelhettek. A szüleim megkérdezték egyiküktől, tanítana-e engem a nyár folyamán. Az angolt pedig egy nagyon kedves idős hölgytől kezdtem tanulni a negyvenes évek második felében. A férje katonai attasé volt valamikor Londonban, és a hölgy pontosan olyan frufrus frizurát hordott, mint az angol anyakirályné. Rendkívül nagy figyelmet fordított a helyes kiejtésre. Utoljára az olasz nyelv tanulásának fogtam neki a Bródy Sándor utcai Olasz Intézetben. Egy kurzuson keresztül csak Dantéval foglalkoztunk, hatalmas élmény volt.
– Úgy tűnik, mára átértékelődött a klasszikus műveltség fogalma. Aki nyelvet tanul, nem Dante miatt teszi, a klasszikus zene ismerete pedig régóta nem elvárás.
– Nem vagyok nagyon pesszimista alkat, de sajnos látok egyfajta hanyatlást. A legjobban azt sajnálom, hogy megszűntek a rádióban a nagy zenei vetélkedők, pedig hihetetlenül nagy műveltségű emberek jelentkeztek ezekre. A Ki nyer má?-ra még most is érkeznek fiatalok, de sokkal kisebb arányban, mint húsz évvel ezelőtt. Pedig vannak olyan játékosaink, akik gimnazistaként jelentkeztek először, és azóta is törzsjátékosok. Olyan is akad közöttük, aki nálunk, az Astoria halljában ismerte meg a feleségét. Azelőtt az egyetemről átsétáltak a diákok játszani, de sajnos ez már nem fordul elő. Elkeserítő, amikor a televíziós vetélkedőkön látom a játékosokat sorra elvérezni klasszikus zenei kérdéseken. Egyre kevesebb ember érzi úgy, hogy szüksége van a muzsikára, tanulhat belőle, jobb lesz általa az élete. Szomorú, amikor iskolásokat visznek hangversenyre, és majd meghalnak az unalomtól. Azt kellene megértetni velük, hogy a zene fontos és értékes, éppen ettől nagyszerű. Jó csinálni a muzsikát, és jó hallgatni.
– Mit gondol, mi az oka annak, hogy évtizedek óta ön az egyik legnépszerűbb Ki nyer ma?-játékvezető?
– Borzasztóan szeretem a játékot csakúgy, mint a játékosokat. Igyekszem, ha pár szóban is, átadni valamit a tudásomból.
– Hány éve tart TIT-előadásokat?
– Volt nemrég egy ünnepség, akkor számoltam ki, hogy harminckét éve adok elő a szabadegyetemen. Tulajdonképpen nehezebb dolgom van, mint egy egyetemi tanárnak, akinek a hallgatói évről évre kicserélődnek. Nekem hűséges törzshallgatóságom van, amelynek tagjai évről évre eljönnek. Nekik mindig újat kell mondanom ugyanarról a szerzőről is. De pontosan ezért szeretem csinálni. Egyrészt felfrissítem azt, amiről azt gondolom, hogy tudom, és én is tanítva tanulok. Nagy előny az is, hogy az előadásokon sokkal lazábbak az időbeni korlátok, mint a rádióban, végre addig beszélhetek, ameddig van hallgatóm. Berlioz születésének kétszázadik évfordulója alkalmából az idén róla szól a sorozatom. A vele foglalkozó előadásaimon igyekszem bemutatni a korszakot és azokat a kortársait, akikkel egy időben alkotott.
– Otthon is mindig szól a zene?
– Nálunk mindig. A feleségemmel van egy házi Ki nyer ma? játékunk, amelyben azt kell eltalálnom, hogy ki a zenedarab előadója vagy karmestere. Szinte mindig sikerül rájönnöm… Boldog ember vagyok, mert olyan társsal élek együtt, aki teljes szívvel részt vesz abban, ami nekem örömet okoz.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
