(MÉG, MÁR)
Van egy előre gyártott hülye poénom arra az alkalomra, ha azt hallom valakiről, hogy mélyen katolikus (biztos alagsorban lakik). Menthetetlenül elhangzott egy másik idétlen „blaszfémikus” viccelődésem is, amikor a farkasréti Mindenszentek-plébániában a Károly atya által létesített „alagsorból”, az urnatemetőből, Édesanyámtól a meredek, kacskaringós lépcsősoron nagy nehezen (még) feljutottunk feleségemmel és Bedő Levente barátunkkal a bejárati előtérbe. Az éppen belépő és lefelé igyekvő gyászoló hozzátartozónak odavetettem: már nem érdemes lemenni, mind kijöttek.
Károly atyának köszönhetem, hogy „kiskommunista” („ateista”) Édesanyám tíz év után a szemközti Farkasréti temetőből átkerült (ingyen) a plébániáéba, immár tízévenkénti sírhelymegújítás nélkül, mindörökre.
Dr. Szederkényi Károly plébánost – a mellesleg ugyancsak elismert egyházjogászt – jó pár éve ismerem. Akkor szerettem igazán meg, amikor azt a könyvemet adtam neki, amely paptársának, egykori „beosztottjának”, Hegyi Balázsnak szemelvényeivel van tele, s ezért némi szorongással dedikáltam, ő azonban a legnagyobb jóindulattal, minden gyarló emberi hiúság, a legkisebb ellenérzés nélkül értékelte a későbbi időkben. (Következő könyvemben – ebben – már ez a róla szóló részlet is benne lesz.)
Az Édesanyjával való közös pazar vendéglátásait, figyelmes, eszköztelen ajándékozásait, borszéki vizeit, vörös „mise”-borait és elsősorban bivalyerős erdélyi házipálinkáit, amelyeket gyakori, általa hihetetlen energiával és lelkesedéssel szervezett „zarándok”-útjaikról hozhattak – ezeknek a látszólag mellékes apróságoknak az említéséről sem mondhatok le még ebben a hevenyészetten fölvázolt portréban sem.
(Hagyományos székely kézmívesműgonddal „öntött” [üres] üvegeit [butykosait] őrzöm mindaddig, amíg megint csurig tele nem lesznek.)
Karinthy-gyűrűm átadásának alkalmából meghívtam „vatta”-közönségnek, „bértapsolónak-előnevetőnek”. Nevelt fiam mesélte, az átadás másnapján délelőtt Padovában a Jelenits Istvánnal osztálykiránduló piarista öregdiákoknak egykori osztályfőnökük újságolta a gyűrűátvételt. (Károly atya jóvoltából, akivel a Szent Antal-templomban találkoztak össze.)
Előttem az általa alapított Szegletkő időszakos közösségi lap VIII. évfolyamának 6. száma. Karácsonyi üzenetét az alábbi szavakkal kezdi. Ellentmondásosnak tűnik föl emberi értelmünk előtt születési ünnepen az elmúlásról szólni. Most a karácsonyi üzenetben nem ezt teszem, és nem is csak az emlékezés késztet az írásra. Az örök életre születés tényét kell hirdetnem személyes gyászomban most, hogy Édesanyám más létrend szerint folytatja életét. (…) Milyen sok embert kell hivatásom gyakorlása során megvigasztalnom! Hányszor elmondom, hogy a halál nem megsemmisülés és nem végállomás. Az elhunytakkal újra találkozunk a dicsőséges feltámadáskor. Hittel kell elfogadnunk Isten akaratát, aki jól és egyedül tudja, mire van szükségünk. Isten az élet Ura, Ő ajándékozott meg a földi élettel, és Ő határozza meg annak végét is.
Élhetett volna még Édesanyám, milyen jó lett volna ez nekem! De ha most tiltakoznék a Jóisten akarata ellen, akkor minden hiábavaló lenne, amit teszek vagy hirdetek. Üres beszéddé válna minden eddig kimondott vigasztalás, sőt hazugsággá, mert olyat mondanék, amit én nem tudok hittel elfogadni. És ha nincs hitem, akkor azt hogyan hirdethetem? Hiábavaló lenne hivatásom. Ha pedig nem lenne hivatásom, hiábavaló lenne az életem.
Ha most Károly atyával találkoznék még földi valóságunkban – ahogyan a két édesanya már az urnatemetőben –, megismételném-e, hogy felesleges lemennie oda, már mind kijöttek? Talán igen. Mozart levelének részlete, melyet Károly atya írása mellé szerkesztett, így vigasztal mindnyájunkat. „(…) Anyám halála oly könnyű és szép volt (…) ő nem veszett el számunkra végleg, őt viszont fogjuk látni, vidámabban és boldogabban együtt leszünk, mint ebben a világban.”
(Hogy hogyan legyünk humoralisták – maradék öt, tíz, hetven évünkben –, persze ezúttal sem tudhattuk meg, moralistának viszont valahogy-valamelyest Károly atyaként is lehetne…)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
