Ülök a mikrofon előtt, és válaszolok a mikrofon másik oldalán ülő kérdéseire. Mire ez az írás megjelenik, a Lánczi Ágnes által készített félórás interjú a Bartók rádióban már el is vérzett. (Miattam természetesen.) Ugyanis abszolút rádiószerűtlenül a lehetetlenre vállalkoztam, mindjárt a beszélgetés legelején elővettem friss fotóalbumomat, melyet a 2003. karácsonyi és – már – az ez év eleji nizzai képeimből (de főleg képeslapjaimból) állítottam össze.
Rádióhallgatókkal elképzeltetni egy ilyen fotóalbumot nyilván megközelítőleg sem lehet. A beszélgetésben elmondtam, hogy nem sznobériából vásárolom Franciaországban az albumokat, hanem mert itthon nem kapok 10 x 15-ös fekete hátterű olyat, amelyiknek egy-egy oldalán öt-öt képet helyezhetek el – ha kihajtom-terítem, értelemszerűen tíz fényképpel adhatok vissza (közelíthetek meg) olyan hangulatot, amit ott érzékeltem. Eleve örök a lelkiismeret-furdalásom, miért nem hagyom, amíg a kifejezés (visszaadás) szavakban formálódik meg bennem, mért sietek „kattintani”, mielőtt még hatnának rám alaposabban (mélyebben) az ott látott (tapasztalt) történések.
Különben is egészen más, amit az ember agya (lelke) „észlel”, (meg)szívlel, s egészen más logikával működik az objektív (érzéketlenebb) érzékelője. Inkább persze úgy igaz, hogy jóval kifinomultabb ez utóbbi (sajnos), amihez ugye a technikai fejlődés mellett a mi eltompulásunk is vezetett.
Ha a humor előidézésének egyik fő „patronja” a váratlanságban rejlik, akkor nyugodtan beszélhetek tovább ebben a készülő könyvemben is a fotózásról, mivel – már – az itthoni előhívás után rendre megfogadom, hogy ez volt az utolsó fényképsorozatom. (Mivelhogy teljesen váratlanul nem azok az általam elképzelt „gyönyörű” fényképek „jönnek be”, amikre számítottam-számítok, hanem teljesen kiszámíthatatlanul olyanok, amikre már nem is emlékeztem.)
Ülök a fotóalbumommal a Bartók-rádióhallgatókkal szemben, és az egyik riporteri kérdés éppen a szerkesztés mikéntjéről, azon belül is színkompozíciókról szegeződik nekem. Színes tintákról álmodhatok, de hogy írjam – velük – le? (mondjam el), hogy mitől „legszebb a sárga”? milyen is az a „tréfás-lila”? „néma-szürke”? „szomorú-viola”? („Akár a színes kapuablak árnya augusztusi délkor a kapualján”?) S nem elég, hogy a szavakkal való kifejezés elé sietnek a láttatások (látomások helyett), ott a másik örök-görcsöm, hogy manuálisan – is – ügyetlennek teremtődtem, s ezért tulajdonképpen a bennem nem lévő festő helyett fényképezek. Ráadásul színes képek ezek s nem fekete-fehérek, amiket képeslapokban vásárolok meg, mert azok ma már többet mondanak nekem. Tulajdonképpen ezekkel „színezném ki az életem”. (Karinthy Ady-paródiájával: fekete vizen, fekete legény.) S ha már nemcsak „Moslék-országban”, de Moslék-világunkban is feketén látok egyet s mást, hadd másoljak ide – vigaszul? elrettentő például? – Gyökössy Endre Isten iskolája című füzetecskéjéből egy pár sort. Ma már vannak kutatók, akik a meggyűlt haragot kémiai úton is ki tudják mutatni – tehát ez nemcsak afféle pszichológiai „mese”, ahogy azt egyes emberek vélni szeretnék. Gattes professzor, a washingtoni egyetem pszichológiai laboratóriumának vezetőtanára cseppfolyós levegő elpárologtatásával mínusz 271 fokra hűtött le kémcsöveket, s azután olyan embereket leheltetett bele, akiknek a lelkiállapotát ő, mint régi orvosuk, analitikusuk, hosszú idő óta jól ismerte, s tudta, hogy mi él, mi van a „belehelők lelkében”, lényében.
Néhány perces lehelés után az egészséges és aránylag normális lelkiállapotban levő ember kilélegzésének párája színtelen folyadékcseppek alakjában csapódott le a lehűtött üvegcsövek falára. Ha a kísérleti alany a kísérlet időpontjában igen haragudott valakire, vagy gyűlöletet melengetett a szívében (s a profeszszor kísérlet előtt beszélt erről vele), akkor a lecsapódott folyadék színe már barnás színezetű volt. A nagy szomorúságban lévők szürkés színű csapadékot leheltek. Ha valakinek a kísérlet időpontjában komoly lelkiismeret-furdalásai voltak, a lecsapódó folyadék enyhén rózsaszínű lett. A kilélegzett párának azonban nemcsak a színe, hanem kémiai összetétele is különböző volt. A későbbi kísérletek folyamán Gattes professzornak már elég lecsapódott folyadék állt rendelkezésére ahhoz, hogy tengerimalacokon kísérleteket végezhessen. Amikor a harag, a gyűlölet barna pára folyadékából fecskendezett be egy adagot a tengerimalacokba… satöbbi.
Gattes professzor kísérletekkel tudta bizonyítani, hogy az egy óráig tartó erős gyűlölet elegendő mérget termel ahhoz, hogy nyolcvan tengerimalacot meg lehessen azzal ölni.
(Vigyázzunk, ha kipusztulnak a tengerimalacok is, lassan már csak az emberek maradnak meg!)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
