Néhányan már korábban is láthatták hazánkban az Orosz bárkát, amit a 2002-es Titanic filmfesztiválon sikerrel vetítettek. A fesztivál szervezői korábban is elhozták Szokurov filmjeit, a kilencvenes évek elején a rendező betiltott dokumentumfilmjeiből válogattak. Szokurov a szibériai Podorvikhában született, s nem meglepő, hogy történelmi tablót készített, hiszen a Gorkij Egyetemen történelmet tanult, majd az Orosz Állami Filmművészeti Intézet hallgatója lett. Diplomáját 1979-ben szerezte meg, azóta több mint egy tucat nagyjátékfilmet és huszonöt dokumentumfilmet készített.
Az Orosz bárkának a szentpétervári Ermitázs ad helyet. A történet szerint idevetődik egy orosz rendező, aki találkozik egy francia diplomatával. Ám hogy ne legyen olyan egyszerű, a páros hol a XVIII. században, hol napjainkban bolyongja végig a világ egyik leggazdagabb, páratlan gyűjteménnyel rendelkező kulturális intézményét, az Ermitázst. A diplomata és a filmrendező „valós idejükben” is különböző korszakokba kerülnek, bepillanthatnak az orosz birodalom egykori uralkodóinak életébe, bálokban táncolhatnak, cárokkal találkozhatnak, a mellékhelyiségre rohanó Katalin cárnővel is összefutnak, huszonegyedik századi múzeumlátogatókkal beszélgetnek, s a francia diplomata az Ermitázs mostani igazgatójával is találkozik. A két férfi – a rendező, aki maga Szokurov, de egyszer sem tűnik fel a vásznon, csak a hangját halljuk – az időutazáson megvitatja a látottakat. Idegenvezetőnk, a művelt francia úr távolságtartóan, ám mégis csodálattal veszi sorra az Ermitázs alkotásait, s ismerkedik a múlt és jelen emberkéivel.
A forgatáshoz elég volt másfél-két óra, a stáb az Ermitázsba csak délutánra váltott jegyet, azaz a filmidő elvileg ugyanannyi, mint a néző moziban töltött ideje. Elvileg. Mert vágás ide vagy oda, a filmben rengeteg belső vágás van. Hol ráközelít egy-egy képre az operatőr digitális kamerájával, megpihen egy képen, míg a márki elemzi azt, vagy egy kézen áll meg, amíg van idejük a statisztáknak, a rendezőnek előkészíteni a következő jelenetet. Közben ugrálunk a végeláthatatlan, kacskaringós orosz történelemben, így a filmidő mégis kicsit több, mint kilencven perc – körülbelül háromszáz évvel. Az időt sikerült megfogni, meg nem is, megismerjük az orosz történelmet, meg nem is, érdekes a film, meg nem is. Fantasztikus, ahogyan Szokurov végigvezényelte e filmet, ahogyan a kamera táncol a bálozók közt, alig-alig áll meg néhány pillanatra, hogy továbblibbenjen a következő terembe, egy következő korszakba. Ugyanakkor nem árt egy jó adag türelem, nyugalom, kitartás is a nézőtől – de megéri a fáradságot. Orosz szakosoknak kötelező.
(Orosz bárka, színes, feliratos, orosz–német–amerikai film. Rendezte: Alekszander Szokurov. Operatőr: Tilman Büttner. Forgalmazza az SPI. )
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
