Két hónapig tartó kihallgatás a Tolnaiban

Beszéltem évekkel később egy olyan emberrel, aki ott volt, és azt mondta, hogy nemzetiszín zászló volt a kezében, meglocsolta magát benzinnel, és amikor el akarták oltani, kiabált, hogy takarodjanak ki a ruszkik meg hasonló jelszavakat. Aztán végül is, azt hiszem, poroltóval fújták le. De ezt évekkel később tudtam meg – nyilatkozta lapunknak Berger István, akit a politikai rendőrség 1969-ben két hónapon át terheltként hallgatott ki Bauer Sándor és társai ügyében.

Harmincöt évvel ezelőtt ezen a napon a Nemzeti Múzeum kertjében egy tizenhét éves diák lelocsolta ruháját benzinnel, és élő fáklyaként égve tiltakozott a szovjet megszállás ellen. Halálos ágyán még letartóztatták a kórházban a politikai rendőrség munkatársai. A rendőrségi vizsgálatról, a korszak fojtogató légköréről beszélgettem Berger Istvánnal, az „izgatási ügy” egykori gyanúsítottjával.
– Mit csinált, amikor megtudta, hogy Bauer Sándor felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum lépcsőjén?
– Az első reakciónk az volt, hogy lerohantunk a pinceklubba Sabján Miklóssal, eldugtunk mindent, mert olyan érzésünk volt, hogy emiatt bajba kerülhetünk. 1968 őszétől ugyanis délutánonként lejártunk az Üllői úti ház mosókonyhájában lévő pinceklubba, és ott elbohóckodtunk. Aznap este jöttek a rendőrök a lakásra, egy órával azután, hogy Miklós nálunk járt.
– Akkor házkutatást is tartottak?
– Nem, de lent, a pinceklubban felforgattak mindent, Miklóséknál szintén, nálunk, nem tudom, miért, de nem. Apámmal beszéltek, körülnéztek a lakásban, de nem keresgéltek semmit, engem csak másnap hallgattak ki.
– Amikor Bauer Sándor felgyújtotta magát, Magyarországon elég feszült volt a politikai légkör, mivel a magyar pártvezetés is csatlakozott a ’68-as csehszlovákiai bevonuláshoz. Beszélgettek erről egymás között?
– Beszélgettünk róla, Sanyinak mindig volt véleménye mindenről. A Szabad Európa adásait gyakran hallgattuk, például a Tinédzser partyt, közben persze voltak hírek is. Januárban Sándor mondta, hogy Prágában felgyújtotta magát egy diák. De egy szóval nem említette, hogy mire készül. Volt, amikor leültünk, elővette a kis füzeteit, mutogatta a beragasztott képeket meg arról beszélt, hogy Oroszország egy agyaglábon álló óriás. Ez volt a rendőrök vesszőparipája, hogy ezt honnét vette.
– A kihallgatások során mit érzett, mit akarnak a rendőrök kideríteni? Hogyan folyt a vizsgálat?
– Az első napon az iskolából bevittek a Tolnai Lajos utcába, nyolc és fél órán keresztül faggattak, és mindenáron ki akarták belőlem húzni azt, hogy mi ellenforradalmárok vagyunk. Levittek a rendőrségi fogdába, megmutatták, hogy mi vár rám akkor, ha nem vagyok őszinte.
– Szülei nem lehettek ott?
– Nem. Nem is tudták, hogy hol vagyok. Telefonálni nem lehetett.
– Félt?
– Tulajdonképpen nem volt mitől félnem, hisz nem csináltam semmit. Be volt jódozva az ujjam, rám akarták fogni, hogy én gyújtottam meg Sanyit, annak ellenére, hogy iskolában voltam, és volt legalább negyven tanúm.
– Ezek nincsenek benne a jegyzőkönyvekben, amiket most elmondott.
– Arra már nem emlékszem, hogy mi került bele a jegyzőkönyvekbe, de arra igen, hogy eleinte minden áldott nap be kellett mennem a Tolnaiba.
– Ez hogyan történt, reggel kimentek a lakásra, és bevitték?
– Első alkalommal bevittek az iskolából, a többi alkalommal megmondták, hogy hányra kell bejönnöm. Párhuzamosan Sabján Miklós barátom is ott volt a másik szobában. Ő volt a harmadik gyanúsított.
– Vele tartja még a kapcsolatot?
– Már nagyon régen nem láttam. Még az esküvői meghívóimat ő nyomtatta ki ’75-ben, azóta kétszer ha találkoztunk. Visszatérve a kihallgatásokra, először nyolc és fél óráig tartott, aztán hét, hat, majd négy óra, és volt, amikor már csak fél órára kellett beugranom a Tolnai Lajos utcába. Aztán rá akartak venni arra, hogy menjek el Angyalföldre, sétálgassak egy utcában le-föl néhány órán keresztül. Amit édesapám nem engedélyezett. Azt mondta, hogy szó sem lehet róla. Feltett szándékuk volt, hogy ránk bizonyítják, mi komoly ellenforradalmi csoport vagyunk. De végül is nem sétálgattam sehol.
– Milyen büntetést kapott végül?
– Figyelmeztetésben részesítettek.
– A vádat izgatásként indították, aztán ezt két hónap után bejelentési kötelezettség elmulasztására változtatták. Utána volt valamilyen megfigyelés vagy szankció ön ellen?
– Megfigyelésre nem emlékszem. Amikor bevonultam a katonasághoz, azzal kezdték, hogy a politikai tiszt magához kéretett, megemlítette ezt az ügyet is. Unokatestvéreim nyugaton éltek, és mindenáron rá akart venni arra, hogyha valamit látok, ha valaki lőszert rak el, vagy szökni próbál, azt rögtön jelentsem neki. Azt mondtam, ne haragudjon, de nem úgy neveltek, hogy spicli legyek. Erre alkalmatlan vagyok, nem tudom megtenni. Akkor még háromszor-négyszer lehívatott, beszélgetett velem, de aztán békén hagyott. Mikor leszereltem, kértem egy jellemzést a honvédségtől, abban az állt, hogy politikailag megbízhatatlan és ellenforradalmi beállítottságú ember vagyok.
– Mik voltak azok a lefoglalt tárgyi bizonyítékok, amiket akkor a rendőrség három év titkos figyeléssel (kutató nyilvántartásba vétel), majd a katonaság is ilyen súlyos jellemzéssel honorált?
– Volt három második világháborúból itt maradt szuronyunk, amit a Sanyi, nem tudom, honnét gyűjtött össze, egy gumibotunk és egy törött kardunk. Lőfegyvert kerestek mindenáron.
– Azt írták a jegyzőkönyvekbe, hogy önök azt tervezték, magányos rendőröket támadnak meg, és azoktól veszik el a fegyverüket.
– Szó nem volt ilyesmiről. Sok furcsa dolgot kérdeztek tőlünk, de mindenre nemleges választ adtunk.
– A szülei soha nem lehettek ott a kihallgatásokon?
– Nem, az édesapám egyszer eljött, de nem engedték be. Egyébként röhejes volt az egész vizsgálat. Olyan dolgokat kérdeztek tőlem, amik különben soha eszembe sem jutottak volna előtte. Ültem, néztem, és a végén elkezdtem röhögni, mert azt mondtam, hogy ilyen nincs, ez vicc. Ez bántotta őket a legjobban, mert azt mondták, hogy kiröhögöm a rendőrséget. Nem röhögöm ki, de vicc az egész, amin csak röhögni lehet, válaszoltam. Azt mondták, hogy ne mosolyogjak, mert nincs okom rá. Mondtam, hogy nem csináltam semmit. Annyi a bűnöm, hogy élek.
– Kik hallgatták ki, kikre emlékszik?
– Az első kihallgatóm nevére nem emlékszem, csak azt tudom, hogy a keresztanyám szomszédja volt. Le is cserélték rögtön, amikor ez kiderült. Ő felkelt, kiment, és bejött egy másik tiszt és ő vallatott tovább.
– A vizsgálat során mindent elmondott? Maradt olyan féltve őrzött titok, amit nem akart elmondani, mert esetleg kellemetlen lehet?
– Ezek a kihallgatások úgy zajlottak, hogy beszélgettünk. Mindenféle kérdést tettek fel nekem. Találós kérdést, logikait, és közben beszúrtak egy, erre az ügyre vonatkozó kérdést. És hatvanhatszor újra megkérdezték ugyanazt. Hogy észrevettem-e, hogy Sándor vagdossa a kezét? Észrevettem, és Sanyi mondta, hogy sóval bekeni, mert az öli a fájdalmat, de hogy miért, vagy honnan vette ezt, fogalmam nem volt. Két hónap alatt legalább hatvanötször elmondatták velem ugyanazt, amit az első napon, és erről szólt az egész, semmi másról. Nagyon érdekelte őket, hogy kikkel találkoztunk. Nem volt-e benne német állampolgár. Akkor nem értettem, fogalmam sem volt róla, hogy miért kérdezik.
– Sándor temetéséről tudták, hogy mikor és hol lesz?
– Nem. Titokban temették el. Én az édesanyjától kérdeztem, de mondta, hogy nem lehet kimenni, és még két évvel ezelőttig is úgy tudtam, hogy az új köztemetőben van eltemetve. A tévések mondták, hogy a palotai temetőben van a sírja.
– Nem kísérelték meg, hogy a kórházban meglátogassák?
– Nem, mert az édesanyja is mondta, hogy senkit nem engednek be. Csak az édesanyját engedték be hozzá a Honvéd kórházba.
– Kitől tudták meg, hogy meghalt?
– Azt is az édesanyja mondta, azt hiszem, már a temetés után.