Kisamerika mennybe megy

Egyszer egy mosolytalan régiségboltban volt
egy hóhérbárd, de lecsúsztam róla,
valaki elvitte négyezerért zárás előtt.
(Lábass Endre)

Már belefogtam az írásba, mikor kezembe került Zelnik József lapjának, az Ökotájnak egy régi példánya. A Dunáról, csónaktúrákról és persze lányokról szólt, hozzá sok amatőr kép: lányok fürdőruhában, lányok, ahogy kibújnak a fürdőruhából s persze lányok fürdőruha nélkül – jó volt lapozgatni. De aztán néhány mondat elvonta a figyelmem a lányokról. Ez állt ott: „A fotók és a negatívok a harmincas és a hatvanas évek között készültek. Ismerjük a szerzők egy részét is. Volt egy fényképezéssel hobbiszinten foglalkozó, szakmunkásokból álló baráti társaság: a Sándor, a Pista és az Emil, ahogy a többiek emlegették őket. A vasútnál dolgoztak valamennyien, főműhelyházi esztergályosok, szakmunkások, néhányan többgenerációs vasutascsaládból. Büszkék voltak a vasútra, ez valamikor rangot, tekintélyt, nyugdíjt adó munkahelyeknek számított. Életformájuk lassan közelített a polgári léthez.”
Nocsak… Munkások és csónakáztak? Volt fényképezőgépük, és nem tüntető elvtársnőkre kattogtatták? Nekünk mást mondtak az iskolában. És a könyvekben is csak arról olvastunk, hogy a két háború közt minden munkás nyomorgott, harcolt és röpcédulát terjesztett.
Elmentem a könyvtárba, elmentem a Gubacsi útra: gyárakat kerestem és könyveket, hogy megtudjam az igazságot, de se gyárak, se könyvek. A központi Szabó Ervin Könyvtárban, ahol úgy véli az ember, majd talál valamit, hét polc könyv foglalkozik a szexualitással, öt a zsidósággal, kettő és fél az értelmiséggel, másfél a cigányokkal, egy a parasztsággal – a munkásosztályra fél polc jutott.
Hölgyeim és uraim, tisztelettel jelentem, a magyar írástudókat egyáltalán nem érdekli, mi lehet a munkássággal.
És ezen nincs mit csodálkozni.
A világ az általános elhülyülés állapotában van. Mindenki a zsebén tartja a kezét. A kevesek azért, nehogy szétszakadjon, hiszen annyi van már benne, a szegényebbje meg azért, hogy ne lopjanak ki belőle többet törvényes úton. Eközben alig van, aki sajnálja értékeinket. A kultúráról beszélek természetesen. Nem Bartókról, nem Leonardóról vagy Pilinszkyről, bár ők is sorra kerülnek majd. Az a kultúra van szörnyű veszélyben, melyet a munkásember teremtett meg. Szakmákról van szó, sokszázados ismeretekről, az anyag tiszteletéről, s olyan mozdulatokról, melyek eredetéről csak annyit lehet tudni, hogy ezek tették körülöttünk gyönyörűvé az országot, a világot.
Ennek vége. A munkást a huszadik században kivégezték, s ma már a nevét is törölni szeretnék a szótárból, úgy, ahogy egy magyar párt törölte a magáéból 1989 októberében, mintha ezzel megtagadhatná szörnyű múltját.
Nem tudja megtagadni, hiába égették el a papírokat.
---------------------------------------
A magyar munkást a magyar kommunisták semmisítették meg. Ezt állítjuk, és a következőkben ezt fogjuk bizonyítani. Szívesen fogadunk minden hozzászólást, érvet és ellenérvet, már csak azért is, mert a dolgot iszonyú hallgatás övezi.
Pedig következményeinek küszöbén naponta felbukunk.
A magam példáját mondom.
Pár hete lakatost kerestem. Két faluval odébb leltem egyet: nem tudtam, hogy ez ritka szakma. Sajnálom, hogy nem örökítette meg film, hogyan érkezett meg a hajléktalankülsejű mester a fiával, és miként javítottak meg három zárat három hosszú óra alatt. Siralmas volt nézni a kínlódást, ahogy gyötörték szerszámaikat, ahogy káromkodtak, s ahogy otthagytak maguk után mindent, amit nekik kellett volna eltakarítaniuk. Pofátlan árat kértek, de kifizettem, így tesz erre mindenki: nagy király a fakezű lakatos.
Hajdan ez nem így volt.
Gyermekkorom maradandó figurája Déri úr a Lukács utcából, műhelye a szomszéd ház szuterénjében volt. Déri lakatosmester minden reggel öltönyben érkezett, fején puhakalap, udvariasan köszönt az Auschwitzot megjárt Hajóséknak éppúgy, mint Rácz Jenőnek, aki negyvennégyben volt miniszteri tanácsos. Két embert foglalkoztatott, de ő maga is fúrt, hegesztett vagy szegecselt, mikor mire volt szükség. Törekvő, ügyes embernek tartotta mindenki, egy rangban lévőnek Budai úrral, a könyvelővel vagy apámmal, aki tanárember volt. Azt is tudtuk, hogy vasárnap templomba jár.
Déri úr a háború előtti évek mestere volt. Abból az időből hozhatta megjegyzését is, mikor egyszer hitvány munkát látott: „Tőből levágnám a kezem, ha így csinálnék meg valamit…”
Ma népes klubot alakíthatnának a levágott kezűek, s vezérük az én lakatosom lenne. Miért gúnyolódom? Gúnyolódik a rossz nyavalya. Ez keserűség. Annak felismerése, hogy a lejtő alján vagyunk. Kérdés persze, tudjuk-e, honnan taszították a mélybe a magyar munkást?
Tudjuk.
Vannak tanúk és vannak dokumentumok.
Áldja meg Isten mind a két kezével az EPS produkciós irodát, hogy megmentette, ami még menthető volt iparunk és a munkásság múltjából. Készítettek tizennyolc filmet, a pesti malmokkal kezdték, a győri vagongyárral zárták. A Duna tévé sugározta őket, s aki látott akár egyet is közülük, megdöbbent. Azt érezhette, amit én a csónakázó képeket nézve: nekünk az iparról is hazudtak, s még egyszer se mondták, hogy pardon.
Válasszunk ki egyet a tizennyolc üzem közül, és nézzük meg, mi történt ott száz-egynéhány év alatt.
---------------------------------------
A Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű azért jó példa, mert fejlődésének íve ugyanúgy követhető, mint hanyatlása és pusztulása. Az átlag magyar, aki még emlékszik az ötvenes–hatvanas évekre, a két háború közti korról csak borzalmakat hallott.

„Csak vért, jajt, panaszt, könnyeket” – ahogy egy korabeli induló zengte. Ezt a zengést vitte vászonra Hincz Gyula, erről írt verset Kónya Lajos, ugyanezt mondták a politikai tisztek vagy Boriszként szegény Márkus egy szovjet darabban. Van kép róla, vörös csillagos sapkát viselt.
Nem tudták, mi az igazság?
Nemigen. Falat húztak eléjük.
Mert hát mondta-e valaki akkoriban, hogy a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű a Monarchia egyik legkorszerűbb üzeme volt? Hogy építőinek fontos a munkásjólét? Ilyet azért se mondhattak, mert a „munkásjólét”, ahogy ránk köszönt a szocializmus, kikopott a köznyelvből: máig nem tért vissza a Magyar értelmező kéziszótárba. A „munkáshatalom” benne van, a „munkásnyúzó” szintén, az is, hogy „szalonkommunista” – munkásjólét sehol.
Miért fontos ez a szó? Már hogy a fenébe ne volna fontos, mikor ezen múlt minden. Hogy tojnak rá, vagy sem.
Ózdon a gyáralapítók nem tojtak.
A Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű tulajdonosai már a tizenkilencedik század végén formás kolóniákat építettek a munkásoknak. A lakások bére alacsony volt, a villanyért egyáltalán nem kellett fizetni. A gyár iskolát is tartott fenn. Kétezer gyerek tanításának minden költségét viselte, emellett gondoskodott a munkások tüzelőjéről, arról, hogy rendszeresen elszállítsák a szemetet, s még arra is volt gondja, hogy a térmesterek elvégezzék a munkások házain a szükséges javításokat.
A belépő, új munkás élelmiszerkönyvet kapott, hozzá előleget, hogy el tudjon indulni. Így tudott vásárolni már az első napon a „provizorát”-ban, a gyár élelmiszerüzletében. Volt házépítő egyesület, kamatmentes kölcsönt adott az építkezőknek. Ennek segítségével 1921-ben 106 lakás épült: kettő lett tisztviselőké, nyolc az altiszteké és kilencvenhat a munkásoké. A házakhoz 400 négyszögöles kert tartozott.
A kultúrát az olvasóegylet jelentette. Épületében ezerfős színházterem volt, mellette „tánczála”. A könyvtáron kívül dalárdák, fúvószenekar, vonósegyüttesek és színjátszók működtek, hogy még jobban működjenek, képzett szakembereket szerződtetett melléjük a gyár.
1905-ben készült el a fürdőépület, falain belül rendszeres gyógykezelés, úszásoktatás folyt, de tisztasági fürdőként is használták. Rimamuránynak volt kórháza, voltak orvosai, s hogy a lélek is egészséges maradjon, Svoboda mérnök három templomot épített. Egyet a katolikusoknak, egyet a reformátusoknak és egyet az evangélikusoknak.
Az ózdi kolóniák egyikét Kisamerikának hívták, s az egyik ott lakó szerint tényleg Amerikának érezték a két háború közt.
És akkor most ugorjunk.
----------------------------------
Ugorjunk tíz évet, s legyünk Dunapentelén. Vasműt terveztek oda is, lássuk, ők hogyan. A dolog rosszul indult. Pentelén nem volt se szén, se vas, ráadásul az üzemet Mohácson kezdték építeni, a titoizmus miatti hisztéria költöztette feljebb a Dunán.
Tízezer embert verbuváltak össze az ország minden részéből. Gyülevész sereg volt, a többségnek semmi képzettsége. Sokuk a téeszszervezés, a beszolgáltatás elől menekült, s nem előre nézett, hanem hátra: nyomában vannak-e még? Azt hitték, lakást kapnak, holott a szállással is baj volt. Az átmeneti barakktábort maguknak kellett összeütniük. Sok épületben közös hálóhelye volt nőnek, férfinak, emeletes ágyakon, mint a szovjet lágerekben. Semmi nem volt biztonságban, a városépítők közé börtönviseltek is kerültek. Gyakori volt a lopás, a verekedés, s amikor megjelentek a prostituáltak, megjelentek velük a nemi nyavalyák.
A hatvanas évek nagy festője, Kondor Béla akkor volt főiskolás. Egyik nyáron Sztálinvárosba küldték, örökítse meg a szocialista építőmunkát. Kondor megérkezett, körülnézett, majd magához intett két kurvát. Adott nekik egy kis pénzt, legyen mit enniük, bevitte őket egy deszkabódéba, aztán szólt, hogy vetkőzzenek. Attól fogva a festőnövendék a harsány zajban puha aktokat rajzolt. Hazatérve aztán bemutatta a főiskolán, milyennek látta a szocialista építőmunkát. Bernáthék ki akarták rúgni.
Az első évben 500 lakást ígértek, 188 lett belőle. S micsoda házakban! Víz egyikben se volt. A lakók az utcán álló vécékre jártak. Fertőtlenítő brigádok járták a várost. Az első télen alig volt tüzelő, az emberek otthon is dideregtek. Csak a közhangulatot sikerült feltüzelni: kiderült, hogy az első lakásokat nem a „munkáshatalom” jegyében osztották szét. Legtöbbjét a pártemberek és a műszaki irányítók kapták.
Hogy Sztálinvárosban a csinnadratta ellenére roszszul mentek a dolgok, jelzi, hogy a vasasszakszervezet ’52 áprilisában képes-verses brosúrát adott ki 12 ezer példányban „a politikai agitációs munka támogatására”. De máshonnan se érkeztek jobb hírek.
Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője, aki később agit-prop. titkárként csapott le az osztályellenségre (ismerik a sírversét? „A tollamat szarba mártom, avval írom: Horváth Márton…”), kiderítette, hogy a párt alapszervezeteinek vezetői közt kevés a munkás. Jelentette azt is, hogy a gyárakban terjed a szovjetellenesség. Ha a munkások tudomására jut, hogy valami jóvátételként Moszkvának készül, szándékosan elrontják, vagy gyenge minőségben készítik el.
-----------------------------------------
Hiba volna persze, ha közben elfeledkeznénk Ózdról. A pártvezetés sem feledkezett meg róla. Az MDP politikai bizottsága egész csapatot küldött ki vizsgálódásra, mert Ózdon rossz volt a közhangulat. Az üzemben, melyet ’46-ban államosítottak, arról beszéltek az emberek, hogy jobb soruk volt a háború előtt. Az üzemeknek alig negyedében volt öltöző és mosdó, az emberek műszak után úgy néztek ki, mint az állatok. Részlet a jelentésből: „Spisák elvtárs elmondta: egy hónapja vagyok üb.-titkár. Nemrég felkeresett az alapszervi titkár, hogy segítsünk az egyik esztergályossegéden, mert már egy hónapja vadkörtén él. Most szabadult fel, és el kellett jönnie a tanoncotthonból. Új szálláshelyén 150 forintot kell fizetnie, és nem marad semmije.”
Tegyük hozzá, ami szintén a jelentésben áll, hogy az asszonyoknak fél kiló zsírért órákat kellett sorba állniuk, és volt lakás, ahol egy szobában tizenketten laknak. „Kulturális helyzetünk katasztrofális”, kesereg a pesti bizottságnak Spisák elvtárs. Egy mozi van a városban (a háború előtt három volt), de a nagyobb értekezleteket is ott tartják, erre megoldást kéne találni.
Spisák elvtárs arról hallgatott, hogy a csecsemőhalandóság Ózdon az országos átlag kétszerese, s a kulturális helyzet azért katasztrofális, mert a kultúrotthon négy helyiségébe kocsmát és üzemi étkezdét telepítettek. Az emberek csak inni jártak oda, mert amit ebédre kaptak, mosléknak mondták, nem ennivalónak.
Hogy mi volt Pesten?
Az akkumulátorgyárban 118-an kaptak ólommérgezést, mert hiányoztak a szellőzőberendezések. Ráadásul a csecsemőotthont a gyárudvar közepére építették. Az üzemet „halálgyár”-nak hívták Angyalföldön, nem ok nélkül, hiszen a gyárkapunál lévő újságárus is ólommérgezést kapott. Az alumíniumgyárban kiiktatták a présgépeknél a kapcsolókat, hogy ne állíthassák le őket a műszak alatt. Az eredmény: sok munkás elvesztette az ujját vagy a kézfejét.
Az ország vezetőit nem foglalkoztatta ilyesmi. Ellenkezőleg.
Apró Antal 1950 nyarán azzal állt elő, hogy az érdekvédelem szót nem kéne használni. „Proletárdiktatúrában vagyunk, és a munkások 96-98 százaléka már nem kizsákmányolt.”
Hogy azok-e, megtudta ötvenhat októberében.
-------------------------------------
Mire szolgált a sok galádság?
Hogy megtörjék a munkásember tartását, leépítsék önbecsülését, és tönkretegyék életviszonyait, melyek sokaknál – emlékszünk csónakázó barátainkra? – már közeledtek a polgári léthez. A munkás emlékezetéből ki akarták törölni az időt, amikor még védhette érdekeit, majd jött a döntő lépés: a normák emelése után megtanították csalni, később lopni. Hogy vigye a gyárból, ami mozdítható. Végül pedig leszoktatták arról, hogy érdekelje a maga sorsa. Majd intézzük helyetted, mondták neki, és a gyárral szemközt kocsmát nyitottak, hogy ott ricsajozzon, ha baja van.
Így történt? Így.
Ötvenhat októberében a magyar munkás jelezte, nincs kedvére a proletárdiktatúra, és fegyvert fogott. De lám, 2001 októberében mégis arról beszélt néhány „régi” ember a szörnyű emlékű Köztársaság téri házban, hogy a forradalom az övék. A baloldalé. Merthogy ők kezdték. Belülről. A munkásokról, a 367 kivégzettről, a 21 668 elítéltről senki nem beszélt.
Komlón még tovább mentek. A rokon egyesülés, a Munkáspárt múzeumot nyitott, telerakta Lenin-képekkel, munkásőr-egyenruhákkal. „Be akarjuk mutatni, hogy abban az időben még volt becsülete a munkásembernek” – közölte a helyi elnök.
Hogy ki mit értett munkásbecsületen Kádár idejében, arról legközelebb szólunk, és arról is, miként alakult a munkásember sorsa a világ szerencsésebbnek mondott felében.
Folytatjuk