Koldusbot

Egymilliónál is többen nyomorognak Magyarországon. A kimutatások szerint a lakosság egyharmada a létminimum, vagyis nettó 34 ezer forint alatt, a többi honpolgár 12-15 százaléka pedig az átlagjövedelem felénél, nettó 43 ezer forintnál kevesebb pénzből él. Másfél esztendeje kezdődött a Medgyessy-kormány jóléti rendszerváltása: most itt tartunk. Akárhogyan is elemezzük a felmérés adatait közzétevő Szociális Szakmai Szövetség gyorsjelentését, a mai Magyarországon két-három milliós tehát azoknak a tábora, akik szegénysorban élnek. A szegénység legfőbb okozói (az alacsony iskolázottság, a szakképzettség hiánya és a regionális különbségek) ugyanis érdemben nem javultak. Sőt, ebben a rétegben a munkanélküliség nem csökkent, miközben egyre többen esnek ki az állástalanság visszaszorítását célzó programokból.
Megdöbbentő, de igaz: ezeknek az embereknek havi 3400 forintnál is kevesebb jut megélhetésre. Hogy mire elég ez? Budapesten például egy taxira Cinkotától a Rózsadombig, de ennyi pénzből egy márkás parfümre vagy francia pezsgőre már nem telik. Persze taxi, parfüm és francia pezsgő nélkül valahogy még elvan az ember, a gondot viszont az okozza: 3400 forintból étkezésre, spájzolásra vagy ruházkodásra sem futja.
Talán csak a legfiatalabb generációk nem emlékeznek rá: az úgynevezett szocializmusban azt tanították, hogy a két világháború között hazánk hárommillió koldus országa volt. Nehéz persze az akkori állapotokat összehasonlítani a mostanival, ám annyit azért különösebb elfogultság nélkül is megállapíthatunk, hogy az 1930-as vagy 1940-es esztendő fejlettségi szintje jócskán elmarad a jelenlegitől. Így bárhogyan is fényezi magát a baloldali, magát szociáldemokratának címkéző kormány, Medgyessy Péter országlása idején hazánk odáig süllyedt, hogy ismét milliókra tehető a koldusok száma.
A folyamat sajnos megállíthatatlan. Az anyagi értelemben tehetetlen háztartásokat tudniillik egyre jobban veszélyezteti az eladósodás. Tavaly például 650 ezer család halmozott fel kisebb-nagyobb közüzemi díjtartozást. Többségüknek reménye sincs, hogy adósságait rendezze, mert a kamatokat sem tudja fizetni. S hiába működnek alapítványok az országban, már az adakozói kedv is érzékelhetően elapadt. Jegyezzük meg, hogy nem a jómódúak, gazdagok feladata az elesett emberek felkarolása, ez ugyanis az állam, a kormányzat kötelessége.
Mit is lehetne ebben a helyzetben tenni? Mindenekelőtt növelni kellene a foglalkoztatottságot: nemcsak tucatnyi, 200-300 munkahelyet jelentő új üzemre van szükség, hanem legalább 400-500 ezer új állásra. Elképesztően magas ugyanis az országban az inaktívak tábora. Ám a szociális támogatások rendszerének átalakítása is elodázhatatlan, hiszen egyre szűkül azoknak a köre, akik jogosultak lehetnek ilyen-olyan segélyre. Idekívánkozik, hogy Magyarországon az összes pénzbeli szociális juttatás 4,3 százalékát teszik ki a segélyek, míg ugyanez az arány az Európai Unióban, ahol jóval kevesebb rászoruló él, 10,5 százalék.
Miközben tehát milliók jutottak koldusbotra, a magyar kormányfő a napokban Kelet-Magyarországon ígérte meg, hogy az elmaradt térségek hamarosan az ausztriai Burgenland szintjére fejlődhetnek fel. Ehhez pusztán két dologra van szükség: a Medgyessy-kormányra és az uniós csatlakozásra. Persze azért ne feledjük, hogy a magyar vásárlóerő-paritás, vagyis fizetésünk reálértéke, ha a százat vesszük alapul, egy friss felmérés szerint mindössze 36 pontot ér. Ki-ki maga döntse el, hogy mihez állunk közelebb: Ausztria 133, vagy Románia 15 pontjához.