Könyörgés történelemért

Bencsik Andrást helyesebb lett volna habozás nélkül halálra ítélni, s példát statuálva nyilvánosan kivégezni a Kossuth téren. (A Magyar Televízió garantáltan többet kérhetne a nemzetközi közvetítési jogokért, mint a görögök az olimpiáért, így egy füst alatt az agonizáló közmédia szanálását is meg lehetne oldani.) Ócska kifogás, hogy a Magyar Köztársaság nem ismeri a halálbüntetés intézményét – tizenkét órára éppúgy fel lehetne függeszteni ezt a hipokrita, álhumánus korlátozást, mint a petárdadurrogtatási tilalmat. Csak akarni kellene. Bencsik ugyanis – a független magyar bíróság logikáját következetesen végigvive – nem érdemli meg, hogy éljen, hiszen egy politikai halálraítéltről fogalmazott meg dehonesztáló véleményt. Igaz, ezt a dehonesztáló véleményt komor tények, hitelesnek tetsző dokumentumok alapozták meg: Mécs Imre a halál árnyékában, amely a kommunista vérbírák jóvoltából vetült rá, nem minden tekintetben viselkedett úgy, ahogyan egy liberális nagykönyvben szereplő hőshöz illenék. (Szerencsére az akasztást nem csupán életfogytiglanra, de három évre mérsékelték.)
Félreértés ne essék: senki – beleértve a liberális nagykönyvírókat – nem fogalmazhat meg morális elvárásokat azokkal szemben, akiket egy aljas, alulmúlhatatlan diktatúra politikai nézeteikért vagy cselekedeteikért halálra ítélt. Mécs Imre akkor is hős, ha emellett esetleg forradalmártársaira is terhelő vallomást tett. Szobrot nem állítunk neki, de egy pillanatig sem feledjük: a magyar nemzet igazságos forradalma ügyében tevékenykedett akkor is, amikor mások lapultak, a nyugati emigráció biztonságos ösvényére léptek, vagy épp lélekmelegítő vattakabátban szorgoskodtak a dicsőséges forradalom könyörtelen és véres megtorlásán. Ha Bencsik Andrást is inkább halálra, s nem potom tízhavi letöltendő fogházra ítélik, amiért óvatlanul fogalmazott, most legalább látnánk, ő hogy viselkedne a halál árnyékában: bemártaná-e például beosztottját és kollégáját, Bertók László Attilát, csak hogy roppant esendően és emberien mentse a saját bőrét.
Mielőtt bárki is félreértené a keserű iróniát (miként az a magyar zászló hipotetikus elégetésével kapcsolatban is előfordult egyes olvasóink körében), hadd szögezzem le: természetesen nem kívánom Bencsik András erőszakos halálát, mint ahogy nem kívánom Mécs Imréét vagy senki másét sem. Egy végtelenül paradox, elszomorító fejlemény, pőrén kibukkant szabadsághiány indított arra, hogy ehhez a retorikai fogáshoz folyamodjak: a vélemény-újságírásnak e demokráciában (a harmadik Magyar Köztársaságban) példátlan kriminalizálása. Az ember – főleg, ha írásból, közérdekűnek gondolt álláspontja kifejtéséből él – el sem akarja hinni, hogy a jog köntösébe burkolózva ilyen frontális támadás érheti a legfontosabb alkotmányos alapjogok közé tartozó szólásszabadságot. Bencsik kollégának számos vitatható publicisztikai megállapítása volt az utóbbi időben (mint bizonyára mindannyiunknak); a szóban forgó mondat azonban korántsem tartozott ezek közé. De még ha vitatható is egy közírói véleményalkotás, akkor sem börtönbe zárni kell, hanem vitatni. A demokráciát ez különbözteti meg a diktatúrától. Ki tudja: talán az én eddigi mondataim is megérnek tíz hónap letöltendőt a bírói pulpitus magasából nézve. (Boldogult anyukám mondta mindig: fiam, csak a politikába ne keveredjél soha! Szertartásosan azt feleltem neki: ez egy politikai napilapnál elég nehéz…) Az írásom végére összejön két-három év is, az hetente tíz év, évente ötszázhúsz. Ha harmadolják, akkor se tölthető le becsülettel, pláne ha még a börtönújság szerkesztését is rám bízzák, s ezáltal az alappenzumot óhatatlanul tovább tetézem.
Hogy a laikus is értse: ha Magyarországon bármilyen mértékben is érvényes a precedensjog, akkor a nagy hagyományú publicisztika műfaja halottnak nyilvánítható. Soha többé egyetlen markáns mondatot nem lehet leírni Ady és Kosztolányi nyelvén, de nem lehet leírni nem markánsat sem. A Népszabadság nagy fehér foltokkal jelenik meg, a Népszava meg a Magyar Hírlap pedig akár rajzfüzet céljaira is alkalmassá válhat, olyannyira nem kell majd kerülgetni bennük a betűket. Az újságokat a jövőben csupa doktor szerkeszti, ami elvileg javíthatna a honi sajtó színvonalán, de sajnálatos módon csak rontani fog, mivel kizárólag jogi doktorok jöhetnek szóba.
Kíváncsi vagyok rá, hogy a sajtószabadság ügyét megannyi utcai tüntetésen zászlajára tűző Szabad Demokraták Szövetsége azonnal kizárja-e soraiból az izgága Mécs Imrét, vagy vár vele Bencsik esetleges jogerős elítéléséig, fogházba vonulásáig. Mécs ugyanis azáltal, hogy nem elégedett meg a polgári kártérítéssel, és büntetőfeljelentését kétes siker koronázta, egyetlen mozdulattal romba döntötte a hazai kirakatliberalizmus amúgy is ingatag kártyavárát. Egy szorult helyzetbe került hős forradalmár vélt vagy valós személyiségi jogainak érvényesítése felülírta az alkotmányos ethoszt, zárójelbe tette a liberális demokráciát.
Isten óvjon attól, hogy homofóbkiáltó hírébe keveredjek (ez csupán az igazságügy-miniszterileg hitelesített szabad gondolkodók privilégiuma), de nem tartom törvényszerűnek, hogy egy nemes hivatására alkalmatlannak látszó, ítéletének messzemenő társadalmi következményeit felmérni nem tudó, szerény véleményem szerint a politikai előítéletesség jegyeit mutató bíró kockára tegye mindazon alkotmányos vívmányokat, amelyeket a békésnek mondott rendszerváltozás romjai alól sikerült még kimenekítenünk. Szálljatok magatokba, rendes emberek! Akarjátok, hogy – a magánéleti szférán túl – fogják ceruzánkat? Akarjátok Lendvai Ildikóék cenzúramentessé finomult nosztalgiaszocializmusát? És önök, bírák: egy független hatalmi ág nagy tiszteletnek örvendő képviselőiként akarják, hogy a mindenkori hatalom szolgálóleányaivá (legényeivé) süllyedjenek vissza, mint a még nem is olyan távoli vaskorban, amikor ez normának számított?
S ez még csak a jelen kínja. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának hivatalos, állami megünneplését már nagyban készítik elő. Ez közvetett bizonyíték arra, hogy 1956 (előzményével és utójátékával együtt) a XX. századi magyar történelem talán legkiemelkedőbb eseménye. A vele kapcsolatos legapróbb információk is közkincset képeznek tehát: még egy halálból menekült hős (más korszakokban kiváló feltaláló, szeretetre méltó hobbifényképész, illetve egyes, nem teljesen megalapozatlan vélekedések szerint elvtelen és tehetségtelen politikus) vélt vagy valós, alkotmánybírósági határozattal is korlátozott személyiségi jogai nem lehetnek előbbre valók az eminens nemzeti érdeknél. Mindent tudni akarunk, mint a szovjet kisfilm diótörő-figurája. Azt is, hogy Mécs miként állt helyt válsághelyzetben, s azt is, hogy Göncz Árpádnak hogyan sikerült. Megnézzük a heroizáló portréfilmet, ahol égbe röpítik, de tudnunk kell a mások által lényegtelennek bélyegzett adalékokat is. Attól, hogy Horn Gyula az MSZP európai listavezetője lett, még tény marad, hogy az ő országlása idején vesztek el a pufajkásmúltjára vonatkozó dokumentumok. Ez pedig nem lehet norma. Történelmet akarunk, nem aktuálpolitikai meggondolásokból retusált történetírást. Talán ez az utolsó pillanat, amikor még a kedélytelen smasszeroktól tisztes távolságban feltehetjük a kérdést: büntetőjogi prédává silányulhat-e a XX. századi magyar história?