Könyvesház

Elveszett hazák
Csoóri Sándor újabb esszéi
Tóth Erzsébet

Van egy játékunk barátnőmmel. Gondolatokat gyűjtünk. Vagy inkább csak gyűjtenénk, mert sokszor hetekig nem találunk egyet sem. Ki vagyunk éhezve a gondolatokra. Pedig olvasunk szinte látástól vakulásig. Mintha egy hatalmas réten heverészve keresnénk a négylevelű lóherét, de csak háromlevelűt találunk. Cinikus önismétlést, százszor kiokádott álgondolatot, uniformizált szellemeskedést, megfáradt siránkozást. Hogy a szemenszedett hazugságokról, tudatos félrevezetésekről ne is beszéljek.
Meg nem tudom mondani, hányszor olvastam, hallottam, hogy a jobboldalnak nincsenek olyan nagy tekintélyű gondolkodói, mint a baloldalnak. Ezek a nagyvonalú, hazug leltárkészítők netán nem hallották még Csoóri Sándor nevét? Akinek a kilencvenes évek elején megjelent Nappali Hold című esszéje olyan követ dobott a politikai diskurzus állóvizébe, hogy máig hallani a csobbanását? A szerző pedig máig viseli a stigmát, az antiszemitizmus vádját, mely hazugság azóta jól bevált bunkó lett a politikai csatákban. A mára kialakult, kíméletlenül eldurvult közélet Csoórit igazolta. De ha a tévében heti rendszerességgel TGM-et, Heller Ágnest és Babarczi Esztert látjuk megnyilvánulni, Csoórit pedig egyetlenegyszer sem, akkor tényleg úgy tűnhet, hogy mások nincsenek is. A mások csöndben dolgoznak, s így igencsak hátrányban vannak. Csoóri Sándor költő, esszéista semmilyen oldalhoz nem tartozik, játszva kibújik a címkézés alól.
Ha nekem kellene jellemeznem egyetlenmondatban, Ady, Németh László, Illyés, Bibó, Albert Camus rokonának és örökösének mondanám. Kizárólag leírt mondatainak és nemzetének felelős.
Ha valaki csupán egyetlen könyvből volna kénytelen tájékozódni történelmi traumáinkról, közelmúltunkról és jelenünkről, bízvást ajánlhatom Csoóri Sándor könyvét. Tele van vérlázító igazságokkal, arcpirító következtetésekkel, melyek után nem könnyű elaludni. Végiggondolt gondolatai végigharcolt harcok is egyúttal, hiszen alig van kisesszé, naplójegyzet, ünnepi köszöntő, mely ne futna vissza egészen Trianonig, de nem ritka az olyan okfejtés, mely a mohácsi csatavesztésig ér el.
Hát igen, az „ősmagyar tulok” – s ez csak a legenyhébb jelzők egyike, melyet a szerző megkapott – hitem szerint az a művész és gondolkodó, aki leginkább érzi európai csatlakozásunk tennivalóit és lehetőségeit. Természetesen elszakított országrészeink sorozatosan árván hagyott, kiveszőfélben levő magyarjairól van szó. A veszélyeztetett állatfajok védelméről nyugodtabban beszélhet bárki, mint kihalófélben levő városokról, népekről. Árulás lenne nem tenni valamit, ez szól Csoóri csaknem minden írásából.
Milyen könnyen elhittük azt is, hogy majd a demokráciában leesik az írók válláról a népük iránt érzett felelősség. Hamar kiderült, hogy csak azok válláról esett le, akikét soha nem is nyomta. Felelősség! Elfogadom azt a nézetet, hogy az író akkor segít nemzetének legjobban, ha remekműveket alkot, ha ápolja a nyelvet, és fütyül a politikára. De miért lenne bűn az, ha az író remekműveiben nemzetének sorsáért aggódik, és nem csupán saját lelke foglalkoztatja? A felelősséget ugyanúgy nem vetheti le magáról, mint a bőrét.
Azt is elhittük, hogy kicsi, sorsüldözött, tragédiáktól sújtott ország vagyunk, Zrínyi Miklóstól Nagy Lászlóig kard volt íróink kezében. Irodalmunk túlpolitizált. Akkor mit szóljunk Franciaországhoz és nagy írójához, Albert Camus-hoz? Aki eddig csak műveit ismerte, ajánlom, olvassa el a róla most megjelent életrajzot. Eszmélésétől haláláig úgy szívta be a politikát, mint a levegőt, holott utóbbira nagyobb szüksége lett volna. Pontosan úgy, mint Csoóri Sándor, Camus magyarországi testvére.
(Csoóri Sándor: Elvesztett utak. Nap Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2400 forint)

Rongyok a mosófán
Összegyűjtött Petri-versek
Joó István

Olajszürke borítású, vonzó kötésű versgyűjtemény, ellátva ezüstös könyvjelző szalaggal… Nem kelt az új Petri-kötet túlságosan is konszolidált, klasszicizáló hatást a költő kalandos életéhez s a némelyik versébe benyomuló trágársághoz képest? Petri György persze érdemesen pengette a magyar líra lantját a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes években. Még 2000 első fél évében, a garatrák utolsó stádiumaiban is írt remekeket. Íme ez a címe nincs költemény: „Minden olyan nehéz. / A felhők, mintha fölfelé, a lépcsőn, / rongyok a felmosófán, az egész / mennybolt, mintha takarítónők, / takarítóasszonyok visszeres / lábfejében végződne.” Haldoklását közvetítő versei – az először kiadottak is – gyakran kiemelkedő művek. Nem azt értékelem benne, amit posztmodern irodalmárok a marxista etika veteránjaival együtt ünnepelnek a szamizdatviselt íróban: alkoholizmust, zaklatott magánéletet, magyarországi típusú neoliberalizmust. Amikor túlteng az argója („Mi volnék hát? Rácok, zsidók fattya, / és amúgy mindenki be- be- bekaphatja.”), kevéssé érzem az én költőmnek, és sajnálkozom, hogy elsősorban e „megújított költői beszédmóddal” támasztott epigonhadat. De zseniálisan találékony nyelvhasználata, képei megérdemlik az ezüstös könyvjelző szalagot: „Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni, / túl- és feléldegélni. / Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot, / a férgestül is tápláló napokat.” Vagy: „És persze dolgozom: köddarabokat / dolgozok át jéggé.”
Kedvvel keresem, mivé alakult irodalmi örökségünk e nagyon is hagyományos poétában. Hiszen hol József Attila-i sűrítésű, hol Villon-hetykeségű létöszszegző. Bökversek bukkannak fel Balassi-strófában. Arany Bolond Istókja is itt munkál: töredezi a Petri-beszélyeket nyelvfilozófiai észrevételekké. Önéletrajzi versei úgy falhatók, mint Koszolányi, Nagy Lajos elbeszélései. Epigonok, ezt tessék utánacsinálni!
(Petri György munkái, I. Összegyűjtött versek. Magvető Kiadó, 2003. Ára: 2990 forint)

Időírás
Végel László újvidéki naplójegyzetei
Szepesi Attila

„Ott születtem, ahol haldoklik az anyanyelvem, írtam pontosan tíz évvel ezelőtt. Azóta kémlelem ennek a haldoklásnak a nyomvonalát. Nem erőszakos halál ez, hanem bársonyos, amelyben a jóakarat útja is egzisztenciális megvesztegetéssel van kikövezve. A nyelvet ugyanis nem lehet megölni, csak feladni lehet. Szakértők, próféták, újgazdagok, tudálékos és ügybuzgó selyemfiúk, mindentudó kékharisnyák kocognak a halottak élén… Tart a kisebbségi operett, miközben haldoklik a nyelv” – írja új könyvében (Időírás, időközben) az újvidéki Végel László. Naplót ír, három esztendő (2000–2002) fekete krónikáját. Keresi, de nem találja azt a sokszínű-soknyelvű Újvidéket, ahol diákkora óta él. Körül rikácsolás, gyűlölet és háború. A kisebbségi (magyar) politikusok pedig hallgatnak. „Vajdaságban megnyílnak a tömegsírok, a föld kiveti magából a holttesteket, amelyeket délről szállítottak ide hűtőkocsikban. Démoni képek: a szerbiai éjszakában robogtak a meggyilkoltak tetemeivel megrakott hűtőkocsik. Dante sem lenne képes ábrázolni mindezt…” – veti papírra. És – többször is – megjegyzi, hisz ez is szorosan idetartozik: „Camus pontosan tudta, hogyan kellett volna megakadályozni a II. világháborút: »Elég lett volna, ha idejében felülbírálják a versailles-i szerződést.« Ezt üzente azoknak, akik tehetetlenül széttárták a kezüket, mondván, hogy nem tudták megakadályozni a háborút. Ez nem igaz, válaszolta Camus.”
Végel meghökkenten tapasztalja: hiába ért véget a véres balkáni háborúk sora, hiába vitték Hágába a diktátort, napról napra tart a „visszarendeződés”. A nacionalisták harsognak, a politikai maffia leszámolásai mindennaposak. A falakon magyarokat, zsidókat, cigányokat gyalázó firkák. A fiatalok trikóin Karadzsics- és Mladics-portrék. „A fiatal szerbiai szocialisták bejelentették, hogy filmet készítenek Szlobodan Milosevics visszatéréséről. Az animációs film főhőse a Slobinátor, aki legyőzte a nyugati robotgépeket és hazai szolgáikat…” Szerzőnek gyakran eszébe jut Márai Sándor és A kassai polgárok. Hová lettek az újvidéki polgárok? A magyarok, általában a fiatalok menekülnek ebből a pokolból. Mit tehet az író? A helyén marad, és aggodalmait papírra veti. Néha pedig felrémlik benne a baljós gondolat: valójában semmi sem ért véget, és a szörnyűségek bármikor újra elkezdődhetnek.
(Végel László: Időírás, időközben. Családi Kör – Noran Kiadó, Újvidék–Budapest, 2003. Ára: 1500 forint)

Ketten a könyvtárban
Emlékek Weöres Sándorról
L. G.

Te már érettségiztél? – kérdezte 1940 tavaszán a pécsi egyetemi könyvtárban az egyik fiú a másiktól. Igen – hangzott a felelet, és a kérdezett, a huszonhét esztendős Weöres Sándor, túl a vers születéséről írt doktori értekezésén, három sikeres versesköteten, Baumgarten-díjjal a zsebében, a kor szellemi kiválóságaival, Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel folytatott levelezése „szünetében” segített megoldani a német nyelvű házi feladatát annak a tizennyolc esztendős maturandusnak, aki a kérdést a mellének szegezte. Így kezdődött az az ismeretség – barátság –, amelyet a műgyűjtő jogász Rácz István a Nap Kiadó közreműködésével most könyv alakban a XX. századi magyar irodalom iránt érdeklődőkkel megismertet.
Amilyen mulatságos e kapcsolat kezdete, olyan szép és tanulságos a további története. A szerény emberek bölcsességével megírt, sok prózai és költői idézettel illusztrált történet, amely a költő 1989 januárjában bekövetkezett haláláig tartott, voltaképpen nem több (de nem is kevesebb!), mint néhány véletlen vagy éppen hogy igen jól előkészített találkozás emléke. Rácz István, miután a két fiatalembert egymásnak bemutató Várkonyi Nándortól megtudta, kit kell tisztelnie a gyermekképű, gyermekhangú Weöres Sándorban (kétségkívül a legnagyobb szabású ingénium – mondotta róla Várkonyi), végtelen tisztelettel és tapintattal közelített a költőhöz. Ő pedig, Weöres Sándor, feltétel nélküli rokonszenvével honorálta – nem is a tiszteletet, hanem a tapintatot. Alkalmanként egyébbel is: 1972 nyarán például kézírásos, rajzokkal díszített verseskötetet készített neki, „Rácz Pistának barátsággal Weöres Sanyi” felirattal. Ma, amikor az ifjúkori barátságokból oly könnyen válik követelőző üzleti, politikai kapcsolat, kiváltképpen, ha az egyik félből az idők során „nagy ember” lesz, megrendítő s egyúttal felemelő arról olvasni, hogy nem is olyan régen, az amúgy szörnyűséges XX. század utolsó évtizedeiben is életképes lehetett az olyan szövetség, amelynek nem volt más fundamentuma, csak pár ifjúkori közös emlék – Weöres Sándor és Rácz István esetében talán Pécs városa, Várkonyi Nándor személye –, a nagyjából azonos értékrend és a kölcsönös megbecsülés. A másik nagy adomány, amelyet az Emlékeim Weöres Sándorról című karcsú kötet olvasói számára tartogat, az a szomorú s árnyalt kép, amelyet a szerző a halál felé menetelő költőről rajzol. A depresszió poklából, az énhasadás örvényéből verseinek tanúsága szerint is egyre nehezebben kimenekülő Weöres Sándorról nemigen beszélt idáig senki sem. Rácz István – hivatásos irodalomtörténészeket és lélekgyógyászokat is felülmúló lényeglátással – a maga módján pótolja e mulasztást. De téglavörös borítójú, figyelemfelhívó könyvecskéjével sem menti fel az utókort sajnálatosan feledett kötelessége alól: az őt megillető helyre kellene tenni végre Weöres Sándor életművét. Hiszen nem csupán a sírja mellett zengő, Rácz István által is idézett gyászbeszédek állították, mi is elmondhatjuk mindahányan: a XX. század – tán – legnagyobb költője volt.
(Rácz István: Emlékeim Weöres Sándorról. Nap Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 1700 forint)

Nátha és rágógumi
Meseregény Puskin Sándor szellemében
Papp Ágnes Klára

Vannak művek, amelyekről lerí, hogy jókedvben fogantak: szerzőjüknek éppolyan örömet és élvezetet jelentettek, mint az olvasónak. Ilyen Varró Dániel könyve is, a Túl a Maszat-hegyen. A műfaja? Gyerekmese és verses regény, de nevezhetjük keretes versciklusnak is – mindegyik meghatározásban bujkál egy kis igazság.
Engem leginkább az Anyeginre emlékeztet a történettől minduntalan elkanyarodó, könnyed verselésű elbeszélés. Csakhogy ezek a kitérők nem bálokról és ifjúkorról szólnak, hanem óvodáról és fociról, nátháról és rágógumiról („De rövid és lényegbevágó / Leszek most már, mert mint a rágó / Nyúlik mesém, s még úgy kinyúl, / Addig fújódik vékonyul, / A végén itt nekem kipukkan, s ragaccsá lesz az orromon! / Aztán majd kapirgálhatom…”). A történet is mese: Muhi Andrisról szól, aki útnak indul Badarországon és Maszat-hegyen át, hogy megvívjon a Pacacárral (hexameterben, mint a trójai hősök). Közben számtalan furcsa figurával találkozik: Szösz nénével és a Büdös Pizsamázóval, a Nagy Zsiráfmadárral és a Babaarcú Démonnal, a Bús, Piros Vödörrel és a Daliás Luk Gróffal (akinek a „két füle mazsolás kuglóf”). Ki győzné mindet felsorolni?!
Mindez azonban csak játék és ürügy – ezért nem zavaró, hogy néhol csikordul egyet-egyet a cselekmény masinériája –; alkalom arra, hogy számtalan versbetétet adjon közre a költő. Ezek az alkotások paródiának is nevezhetők, hiszen mindegyik egy-egy klasszikus szellemét idézi meg, sőt van olyan is, amelyik konkrét versre utal. (Hogy a legszembeszökőbbet mondjam: A Bús, Piros Vödör dala József Attila Születésnapomra formáját: „kit benőtt fű és moha már, / nem lehet abból soha már / vidor / vödör?”) De mindez nem afféle Így írtok ti – e hang inkább Weöres Sándorra emlékeztet, mint Karinthyra. Varró Dániel mer és tud stílust csinálni a játékból és a komolytalanságból. Pedig az efféle játékos komolytalankodásnak nagy veszélye, hogy unalmassá és öncélúvá válik. Ám itt a látszólagos fecsegés és elkalandozás ellenére nem a szerző, hanem a vers, a ritmus, a nyelv veszi át a vezető szerepet. Így válik a nyelvi játék élvezetté: nemcsak a költő, hanem – manapság ez nem csekélység! – az olvasó számára is.
(Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen. Muhi Andris és a pacák birodalma. Magvető Kiadó, 2003. Ára: 2290 forint)