Könyvpiac

Egyszer, még a régi Hungáriában a napjaikat ott tengető költők, írók, festők, állástalan színészek, a körülöttük forgolódó ilyen-olyan hölgyek s más naplopók között gyakran megjelent egy nagydarab, ősz hajú, Hornyánszky nevezetű ember, állítólag festő. Feltűnő jelenség volt, fontosságának tökéletes tudatában hallgatott, s ha néha megszólalt, láthatóvá vált elöl ékeskedő egyetlen foga. Róla mesélték, hogy amikor egyik jeles költőnk dedikálta neki legújabb verseskönyvét, azonnal vitte a közeli kocsmába, ahol két fröccsöt kapott érte. Hogy aztán a kocsmáros elolvasta előbb a verseket, vagy azonnal továbbította a piacra, nem tudható. Egy biztos, napokon belül feltűnt valamelyik utcai könyves ponyváján, hogy más, böcsületes versszeretők is hozzájuthassanak.
Talán nem tévedek nagyot, ha azt hiszem, körülbelül így megy ez ma is, azzal a különbséggel, hogy a költők sokkal jobban meggondolják, kinek adjanak ingyen nehezen kiharcolt, tiszteletdíj helyett kapott tiszteletpéldányaikból, másrészt nincs az a megveszekedett alkoholista, aki két fröccsért odaadna egy kb. kétezer forintot érő könyvet. Vagy ki tudja? Tapasztaltam viszont, hogy az antikváriumban is kortárs versgyűjteményért adnak a legkevesebbet.
Ellenben hozzájuthatok a legújabban kiadott világ- és magyar irodalomhoz is az eredeti ár kb. egyharmadáért, ha szerencsém van, és tudok várni egy-két hónapot.
Mire a Bosnyák téri piac ponyvájára kerül, legalább egy évnek kell eltelnie, és még akkor sem biztos, hogy megkapom. Az ottani könyves nagyon finnyás, csak ötven–száz éves könyveket árul.
Van aztán a téli könyvvásár, a tavaszi könyvfesztivál, az ünnepi könyvhét, ahova a magamfajta átlagos keresetű polgár inkább csak nézelődni jár, ha egyáltalán.
Kedvenc könyves újságomat, a havonta megjelenő Könyvpiacot azért szeretem, mert némi recenzióért cserébe ingyen kapom a könyvet. Másrészt, mert főleg írók írják a könyvismertetéseket, s így el is tudom azokat olvasni.
A legújabb, decemberi szám bevezetőjében Pécsi Györgyi főszerkesztő Jean Baudrillard francia filozófustól idéz egy megfontolandó gondolatot: a művészet „nem azért hal meg, mert már végleg elfogyott, hanem azért, mert túl sok van belőle”. Majd már saját tapasztalatit összegezve a főszerkesztő így fogalmaz: „Nagyon sok szépirodalmi mű jelenik meg nálunk is, amelyet viszont alig-alig olvas valaki… Azok, akik egyre inkább önmaguknak írnak, egyre inkább önmaguk adminisztrálása végett jelentetik meg könyveiket, végül saját műveiket kénytelenek saját maguk elolvasni, mert már türelmes rokonaik kedve is lanyhul.” Talán kicsit pesszimista látlelet, de azt hiszem, lényegében igaza van. Az általuk kiadott Könyvpiac legalább segít az eligazodni vágyó olvasónak, akinek éppen a rázúdított hatalmas könyvmennyiséggel van baja, holott imádja és keresné az igazi irodalmat.
A Könyvpiac legfőbb erénye, hogy írók írnak írókról olvasható, élvezetes, néhol szépirodalmi stílusban, lehetőleg kerülve a tudományoskodást. Radics Viktória olyan könnyedén, de virtuóz háttértudást és műveltséget felvillantva ír Ken Wilber A működő szellem rövid története c. művéről – Európa Kiadó –, mintha egy fotelban csevegne barátnőjével. Orosz István hol a Temze partjáról, hol Szentendréről küldi könyves jegyzeteit, kisesszéit, most például egy magyarul még nem olvasható angol művelődéstörténész, Roy Potter legújabb művéről, melynek beszélő címe: A hús az ész korában. Majd a szerelem mai lehetőségeit elemző könyvekről elmélkedik, ennek külön örülök, mert ez a fogalom ma mintha kevésbé lenne piacképes. „A szerelem mint olyan mostoha helyzetben van” – így a következtetés, szerencsére csak Angliában, és főleg a jövőre vonatkoztatva. Gondolom én, aki reménytelenül a szerelem híve vagyok.
Tarján Tamást sem nevezném egyszerűen csak kritikusnak, noha ez a foglalkozása, írásai a legritkább esteben riasztanak el az ajánlott könyv olvasásától. Jelen esetben ez különösen nehéz lenne, hiszen Latinovits Zoltán édesanyjához írt leveleiről, mely Drága, jó Mamikám! címmel jelent meg a Kairosz Kiadónál, ír rendkívűl meleg hangú ismertetést.
Tódor János, aki mint nemrég megtudtam, kivételes, egyéni hangú verseket is ír, miközben egyik legjobb írónk, Klónok legyünk vagy szabadok címmel ír Francis Fukuyama: Posztmodern jövendőnk c. művéről (szintén Európa-kiadvány). Bolond lennék, ha nem olvasnám el. Vagy szegény.
Aztán, hogy el ne felejtsem, itt van Tandori Dezső is, aki háziszerző a Könyvpiacnál, ő persze elsősorban magáról ír mindig, eltántoríthatatlan kedvenc témájától, legyen szó bármilyen könyvről. De örülhet az a szerző, akinek a könyve az ő kezébe akad, mert Tandori nem tud rosszat írni senkiről. Elnéző szeretettel, sokszoros nagyotmondásokkal az egekbe meneszt mindenkit, ő tudja – és talán mi is –, miért.
Virginia Woolf esetében egy csöppet sem aggódom a túláradó elismerés miatt. Tandorinak sikerült kiválasztania egy olyan félmondatot az írónő Felvonások között c. regényéből – „jaj, szétmentünk, mielőtt egyáltalán összejöttünk volna” –, hogy megyek, és azonnal megveszem. Január van, talán már nincs olyan nagy nyüzsgés a könyvpiacon.