Több mint ezer éve, hogy Szent István király egyházszervezői elképzeléseinek és a Szentszék egyetértésének köszönhetően az egykori főváros, Esztergom lett a magyar érseki székhely. És bár a székhely az évszázadok során – a történelmi viharok következtében – egyszer-másszor változott (Nagyszombat, Pozsony), a trónust megingatni nem sikerült. Bástya volt és maradt, a mindenkori esztergomi érsek pedig – a pápa akaratából – a magyar egyház fejeként Magyarország prímása is volt egyben. A rang az ország vezetői közé emelte, ennélfogva meghatározó volt a kapcsolata az uralkodóval, s egyengethette az utat a pápa felé.
Ezeregytől (a névsorban Domonkos az első) a mai napig (Erdő Péter) 83 főpap nyerte el a magas méltóságot. Élettörténetük összessége az a hatalmas munka, amely most megjelent, bevallottan a teljességre törekvés igényével, a korábbi publikációk, kéziratos anyagok, különböző időszakokat átívelő feldolgozások, életrajzi adatok, forráskiadványok felhasználásával. Életrajzokat és portrékat olvasunk, és mégis: olykor lebilincselő, fordulatokban gazdag sorsokat követhetünk nyomon; nem véletlenül, hiszen a magyar történelemmel találkozunk. Vitéz Jánossal (1465–1472) például, a magyar humanizmus kiemelkedő alakjával, aki kezdetben Mátyás nevelője, trónra segítője volt, de a végén letaszítani akarta onnan, és a király házi őrizetében végezte. Vagy: ismeretes, hogy az esztergomi érsekek koronáztak – vagy nem koronáztak. Lukács (1158–1181) – aki különben igen sokáig, 23 évig állt az esztergomi főegyházmegye élén – történetesen nem volt hajlandó III. Béla királyt megkoronázni. Ez az egyetlen tény is felkeltheti figyelmünket iránta. Aztán: nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Fráter György (1551 októbere–decembere) meggyilkolása rendkívüli vesztesége volt a magyar egyháztörténetnek és a magyar történelemnek. Felhalmozott értékeit és kincseit legendák vették körül.
A magyar érsekek többsége kiemelkedő tudású, művelt, egyetemet végzett, nemegyszer tudós és bölcs főpásztor volt, akik jelentős karitatív tevékenységet is folytattak: iskolát, templomot, kórházat, szegényházat és kolostort alapítottak, a városok megerősítésén munkálkodtak. Jelentős részük előkelő származású volt, de akadt közöttük jobbágyfiú is (Szalkai László – 1524–1526). Az ország érdekeit tartották szem előtt, de volt, aki féktelen hatalmi vágyának nem tudott ellenállni (Kán nembeli II. Miklós – 1273, majd 1276–1278). Különös szerep jutott egyebek között Hám VIII. Jánosnak (1848. június – 1849. július), Ferenc József feltétlen hívének; ő például a császári csapatok támogatására szólította fel a híveket…
Beke Margit szerkesztőként és íróként elévülhetetlen érdemeket szerzett a könyv megvalósításában és összeállításában, jó érzékkel válogatva ki azt a történészgárdát, amely az egyes életrajzok megírásában közreműködött. Hiánypótló könyv van az asztalunkon, amely különös „kameraállásból” láttat, mesél a magyar történelemről.
(Esztergomi érsekek, 1001–2003. Szerk.: Beke Margit. Szent István Társulat, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
