„Ma semmi nincs”

De szép csapatzászló! Riadtan fedezem föl magamban a nosztalgia jeleit, főként amikor látom, hogy Deák Imre, a Munkáspárt komlói szervezetének elnöke egyetértő mosollyal simogatja meg a selyemből varrott úttörőlobogót. Gyorsan elhessegetem az Előre! láttán előtörő csillebérci élményözönt – félmosollyal adózva az emléknek, amikor a „Munkásököl vasököl, oda csap, ahova köll!” jelszóval léphettünk a Partizán altábor területére –, és egy sztahanovistaigazolványt kezdek babrálni. Ettől megnyugszom.
Szó, mi szó, a Munkáspárt komlói irodájában akad látnivaló bőven. Ha sikerül elszakadni a szoba bal sarkát uraló hatalmas Lenin-mellszobortól, akkor mozgalmi zászlórengetegben, kitüntetés- és érdemrendhalmokon vándorolhat a tekintet, meg-megpihenve egy-egy érdekesebb relikvián, mint a már említett élmunkáskönyvecske vagy a Gorbacsov–Kádár–Thürmer hármast megörökítő csoportkép. A helyiségben értelemszerűen a vörös szín dominál, amitől a pártiroda – szigorúan lakberendezési szempontból – meleg hangulatot áraszt. A másik nagy hármas, Marx–Engels–Lenin ellenben rideg szigorúsággal tekint le a falról a látogatókra, tökéletesen helyettesítve a nem létező teremőröket. Persze a folyosóval ideiglenes múzeummá bővített szobácskában komolyabb felügyeletre egyébként sincs szükség, ide ugyanis inkább hoznak, mint visznek a vendégek.
– Ez ma érkezett – mutatja Deák Imre a Marxista Középiskola sikeres elvégzését igazoló kemény fedelű bizonyítványt.
– Foximaxi? – csúszik ki a számon, de elszégyellem magam, mert Andics Ferenc érkezik hóna alatt az ötvenes évekből származó pár tucat lelkesítő plakáttal, és látni rajta, hogy komolyan gondolja.
Míg nézegetem a feketézőkkel szembeni harcos fellépésre buzdító alkotásokat, a pártszervezet elnöke beavat a Komló városát Pongó után ismét a közérdeklődés célpontjává emelő kiállítás születésének titkaiba.
– Az érdem Andics elvtársé. Neki jutott eszébe, hogy a párt újraalapításának tizennegyedik évfordulóját A munkásosztály történelmi emlékei című tárlattal lehetne méltóképpen megünnepelni. És a gyűjtést is Andics elvtárs irányította. December 17-én nyitottunk, és terveink szerint január 31-én zárunk be.

Andics elvtárs, az ötletgazda – akinek arcát félig árnyékba borítja a feje fölött lógó CCCP-s póló – mindeközben szerényen bólogat, s csak annyit jegyez meg halkan, hogy nemcsak a Munkáspárt tagságától és más magánszemélyektől, hanem közintézményektől is kaptak jó pár, az utóbbi időben raktárakban porosodó, korábban viszont nagy becsben tartott tárgyat.
– Az úttörőholmit például az úttörőházból adták – mondja, de Deák Imre kijavítja, hogy ifjúsági ház az, mire mindkettejüket megnyugtatom, hogy semmi gond, a megszokás nagy úr, a szüleim például a mai napig töretlenül a „tanácsra” járnak. Deák Imre mindenesetre gyorsan visszakanyarodik eredeti témánkhoz.
– Több helyen elhangzott, hogy ellen Terror Házát akartunk csinálni, de ez nem igaz, mert csupán az előző rendszerben elért eredményeket kívántuk bemutatni. Mi ugyanis nem tartjuk szégyennek a szocializmust. Természetesen voltak hibák. De melyik rendszerben nincsenek? Hasonlítsuk össze a két világot. Régen volt úttörőmozgalom. Ma semmi nincs. A fiatalok nem tudnak hol szórakozni, csak a diszkó meg mindenütt a kábítószer, még Komlón is. Vagy ott a munka, a munkásemberek megbecsülése. Van manapság olyan, hogy munkásember kap magas állami kitüntetést? Na látja!
S ha már a kitüntetéseknél tartunk, körbejárjuk a tárlatot. Mindjárt a bejáratnál kapott helyet az érdemrendszekció, az unalomig ismert kiváló dolgozó jelvénytől a gyémánt fokozatú bányász érdemrendig. Aztán következnek az ilyen-olyan események apropóján lepényformába öntött Lenin-fejek, majd néhány plakát szemrevételezése után megérkezünk a megörökített események sűrűjébe: amolyan családi albumba kívánkozó felvételeken Andics elvtársat látjuk a faliújságon, amint egy vidám nyári gyakorlaton kedvenc dobtáras golyószórójára támaszkodva épp arra gondol, hogy munkásőrnek egy baja.
Itt az alkalom, hogy feltegyem a tizennégy esztendeje megválaszolatlan kérdést, tudniillik, hogy miként élték meg a munkásőrők a testület lefegyverezésének reggelét.
– Ha a parancsnok elvtárs akkor azt mondja, hogy ne adjuk át a fegyvert, akkor fegyverrel védtük volna meg a rendszert – emlékezik Andics Ferenc a szomorú pillanatra, s hogy ne maradjanak kétségeim, mélyen a szemembe nézve megismétli: – Csak ki kellett volna adni a parancsot.

Parancs híján azonban marad a nosztalgiázás. Anynyi év után ismét belelapozhatok a Munkásőr és a Brigádélet című lapokba, ujjaim közé csippenthetem az Úttörőmunkáért kitűzőt, és meggyőződhetek róla, hogy pártunk és népünk vezetői egy emléklap erejéig azokról a munkásőrfeleségekről sem feledkeztek meg, akik évtizedekig kitartottak nehéz szolgálatot vállalt férjük mellett. Így, tárgyról tárgyra haladva jutunk el a hátulsó falra akasztott, az ötvenhatos ellenforradalom mártírjai tablóig. Itt egy picit elidőzünk.
– Minden barikádnak két oldala van. Mi úgy gondoljuk, hogy nemcsak a forradalmárokat – ahogy mostanság nevezzük őket –, hanem a másik oldalon elesetteket sem szabad elfeledni – magyarázza Deák Imre, majd kifejti nézetét, miszerint ha 1956-ban az egyetemisták tiszta októberi mozgalma folytatódik, akkor akár a rendszerváltásig is eljuthatott volna az ország.
Már épp megemlíteném a Varsói Szerződés harckocsiparádéjába fulladt 1968-as csehszlovák reformkísérletet, amikor Andics Ferenc közbeveti, hogy „na, itt van a lényeg”.
A kilátástalannak tűnő történelemértelmezési vita helyett inkább átlapozom a vendégkönyvet. A bejegyzések zöme dicséri a szervezőket, de nem ritka a meghatottan köszönetet nyilvánító beírás sem, csupán egyetlen látogató jegyezte meg, hogy abban a fene jó szocialista világban az ő munkás édesapját többször elhurcolták és megverték. A leglendületesebb mégis ez a hozzászólás: „Ahol a munkának van becsülete, ott él a Párt!”, amely ugyan rövid, tömör, mégis bővebb értelmezésre szorulna a jelentős munkanélküliséggel küszködő Komlón.
– Aki megfordult nálunk, majd mindenkinek tetszett a tárlat. Pedig jöttek vidékről is, Pécsről, sőt tegnap budapestiek is bejelentkeztek – újságolja Andics Ferenc.
– De nincs ezen mit csodálkozni – veszi át a szót Deák Imre –, mert az elmúlt rendszer a munkásember szempontjából sokkal jobb volt. Ezért mondom, hogy nem rendszerváltásra volt szükség, hanem a rendszer hibáit kellett volna kijavítani. És akkor mi sem számítanánk – ahogyan állítják rólunk – szélsőséges pártnak. Amikor Kovács Lászlóval beszélgettem erről, elmagyarázta, hogy van egy paletta, amely a baloldalon a Munkáspárttal kezdődik, és a jobboldalon a MIÉP-pel ér véget.
Ezt már Andics Ferenc sem hagyhatja szó nélkül, és a jelenkori helyzetelemzéshez hozzáteszi, hogy 1981-ben rokkantnyugdíjasként havonta 6100 forintot kapott, amiből egész Európát be tudta járni. Az Európa szó hallatán a szemközt lógó Kádár János-portré öszszébb húzza a szemöldökét, de lehet, hogy ez is csak illúzió, mint az idős munkáspárti aktivisták szocializmusról őrzött képe.